R2-D2 írásai 1.0

.





47 ronin




Nem tudom, mi a jobb… Ha totál fogalmatlanul ülsz be egy filmre, semmit nem tudsz történetéről, valósághoz való viszonyáról, szimbólumrendszeréről – és így messze az elvárásaid alatt teljesít, vagy ha kicsit utána olvasol, felkészülsz belőle, esetleg ismered az adaptáció alapját is, és tudod kötni valahova az egészet. Az mindenestre tény, hogy ha az első esetben is működik valami, akkor az nagyon tud működni, az időtálló filmmé válhat, míg a második esetben talán jogosan úgy érzem, rásegítés kell a tetszési index jobb eléréséhez. Nálam egyébként az utóbbi általában a filmek újranézésénél fordul elő, az első benyomás után beszerzett információk birtokában máshogy tudok tekinteni egy filmre – ahogy ez most a 47 Roninnal is megesett.

Egy éve nem voltam tőle elragadtatva. A legjobban Athur Koestler szavai ugrottak be róla: "minden nyugati norma szerint az eszelős őrület megtestesülése". Nem tudtam helyére tenni ezt az egész öngyilkos hajlamot, az egész idióta tömeges halált, s annak a jelentőségét. Sem a rohamsisakot a fején hordó shogun mindenhatóságát, hisz abban a korban azért jóval könnyebben el lehetett volna  tűnni nyomtalanul és büntetlenül. Zavartak ezek az idegen, múltbéli kultúra számomra idegen elképzelései, a becsület ily mértékű önpusztító megnyilvánulása - amihez ráadásul egy szintén totál idegen fantasyvilágot csaptak hozzá – így szinte törvényszerű volt, hogy anno a film felemás érzéseket keltsen. Hiányoltam belőle a vért, ugyan milyen már, hogy egy kardcsapásnál egy deci vér sem fröccsen… a megelevenedett történelmi háttér,  a díszletek, a színészek pedig hiába voltak kiválóak, az egész nem állt össze egy értelmes képpé. Egészen mostanáig.

A 47 ronin története a japán folklór egyik legismertebb, legjelentősebb tényezője. „Az eset a busidó előírta viselkedés kvintesszenciális példája, a legjapánabb történet, amit tán megőriztek emlékükben.  A roninok vezetőjét, Óisit a japán közgondolkodás azóta is a legkarizmatikusabb férfinak, a beosztottak által rajongásig imádott főnök prototípusának, valóságos napóleoni figurának látja.” Ha valakit érdekel, utána tud járni a valós történetnek, meg tudja nézni, mennyi köze van a filmnek a valósághoz – nos, alapjaiban megőrizte azt. Ugyanakkor nem lenne amerikai az alkotás, ha nem nyúltak volna bele rendesen, ha nem csavartak volna rajta rögtön kettőt is: az egyiket magával Kai karakterével, a másikat meg a fantasy elemek beépítésével (részben Kain keresztül). Talán épp ezért rengeteg netes ítésznél kiverte a biztosítékot a film, a legtöbben épp az eredeti mondanivaló kiherélését emlegették föl (nekem meg pont abból volt először sok).

Kai (Kenau Reeves) egy félvér kisfiú, akit menekülés közben talál meg Asano nagyúr és szamuráj csapata. Asano meglát valamit a fiúban (talán pont annak démoni voltát), amit a többiek nem, és magához veszi – elkülönítve, de felneveli. Kai aztán szinte teljesen magába szívja a japán (és szamuráj) eszmét, de soha nem adatik meg neki, hogy emberszámba vegyék – egészen az ura halála utáni bosszú szervezésének kezdetéig. A mozi nagyjából hűen követi Asano büntetését, a roninok egy éves száműzetését, majd a támadásukat, győzelmüket. E tekintetben a mozi akár egy első osztályú bosszúfilmnek is tekinthető – pláne, ha át tudjuk érezni, mit is jelent önmagában roninnak lenni. A gazdátlan szamuráj bosszúja ura árulóján európai szemmel talán furcsa lehet, talán be sem tudná mindenki fogadni – talán épp ezért kellett felhígítani Kai karakterével, a sárkányokkal és a démonokkal. Megmondom őszintén, első nézésre csak passogtam, mit keres a filmben sárkány, szarvasagancsos orrszarvú, boszorkány meg fül nélküli pap. Kis kutakodás után aztán rájöttem, hogy ezeket nem beszívott látványtervezők találták ki, hanem ezek a figurák kivétel nélkül megtalálhatóak a japán mesevilágban, külön nevük és történetük van, talán még annak az óriásnak is, akivel Kai rabszolgaként harcol… így viszont, tudva ezeket, máshogy tekintek a kész filmre, értékelem azt a tiszteletet, amit a sztori hollywoodiasítása mellett is érezni a mozin.

Talán igaz az az álláspont, hogy a japánoknak túl amerikai lett, japánon kívülieknek meg talán túl japán. Magam részéről egyre inkább egy nagy ívű, történelmi alapokon nyugvó kaland – illetve fantasy filmként tekintek rá, úgy pedig messzemenőkig megáll a lábán. Nem az első és nem is az utolsó ilyen nézőpont, ami segít egy filmet átértékelni - mert bizony nem szégyellem bevallani: másodszori nézésre kimondottan tetszett az egész. Tetszettek az akciók, jó volt a fantasy vonal (tán még kevés is), most már át tudtam érezni a szepukkukat is. A színészeket amúgy is bírom, kedvenc Neo-m mellett egy gyerekkori imádott karakterem, Shiro az Üzenet az űrbőlből (Hiroyuki Sanada) is feltűnik Oishi szerepében. Maga az egész 1701-es Japán, amit képernyőre varázsltak, nagyon bejött, én nem osztom azt a véleményt sem, hogy gagyi lenne a CGI. Lehet, hogy szégyen, de én már arra sem emlékeztem, hogy ezt nálunk forgatták – így meg még többet ér az összes díszlet és látvány. Másodszorra kimondottan jól szórakoztam rajta, amit egyáltalán nem érzek kényelmetlenek. Van olyan film, ami másodszorra sem működik… ez igen. Sőt. A sokak (köztük magam) által kritizált vértelenséget is teljesen átértékelem – e tekintetben adja magát a párhuzam a Karib tengerekkel -, s ami még egy éve zavart, annak most kimondottan örülök. Meg tudom mutatni a filmet a gyerekeimnek… egy bizonyos szituban ez pedig lehet épp oly fontos, mint a levágott fejből csöpögő vér.  

S még valami: aki nem venné meg lemezen, annak egy kis info: a kimaradt jelenetek között két érdemleges is van, ami simán benn lehetne a filmben. Az egyikben Mika próbálja megmérgezni Kirát, de az megsejti a dolgot és majdnem egy kisfiúval itatja meg a mérgezett teát, a másikban meg Oishi először megveszi Kai-t, s csak utána harcolnak.

Mea culpa, nekem ez most bejött. Jó passzban talált, jó minőségben.




80%




.

.





Tigrisek földjén





Ez qrva jó volt… egy évtized után is qrva jó volt. Már a múltkori az A fülkénél elhatároztam, hogy újranézem azt a filmet, amiben megismertem és megszerettem Colin Farellt, csupán meg kellett várnom, míg befut az USA amazonról mindösszesen 7!!! dollárért vett BD: régió függetlenül, magyar szinkronnal és felirattal. Ennyi pénzért mindenképp megéri, olcsóbb, mint itthon egy DVD, az viszont tény, hogy olyan óriási minőségjavulást nem hozott, mint amire esetleg a formátum miatt számíthat az ember.

Tigerland volt a neve annak az amerikai kiképzőbázisnak, ami kb. a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig működött Fort Polkban, Louisiana államban. Ez volt az utolsó felkészítő állomás az újoncoknak a vietnámi bevetésük előtt – a louisianai mocsárvidék ideális környezetet biztosított a távol-keleti hadszíntér reprodukálására (érdekes, mozink csupán utolsó 25 perce játszódik itt, addig egy átlagosabb táborban vagyunk). Mégpedig 1971-ben, mikor a vietnami háború már elveszett – ezt gyakorlatilag mindenki tudja, még a tisztek is -, mégis, a halálba készülődés tovább folyik: az újoncok nagy része besorozott katona, néhányan azonban önkéntesek, menekülnek a családi, pénzügyi problémáik elől. Szegények nem is igazán gondoltak bele, mivel jár a kiképzés, igazából mivel jár maga háború és a katonaélet, így szinte törvényszerű is lesz majd a film alatt néhány baka összeomlása. Ha azt nézzük, tényleg még mindig jobb amerikai földön ennek bekövetkezése, mint mondjuk éles helyzetben Namban (ahogy a moziban nevezik), viszont a kedves kiképzők mindent meg is tesznek azért, hogy a gyenge jellemek kibukjanak. Az már megint más kérdés, hogy utána a seregnek blama-e és mekkora blama hazaküldeni ezeket a fiúkat, de mindenestre gondolom tényleg jócskán volt „elhullás” a tréning alatt.

Roland Bozz (Colin Farell) nem egy átlagos katona. A mozi azzal indít, hogy épp kiengedik a fogdából, ahova sokadik függelemsértése miatt került. Ő maga a megtestesült rém, minden kiképző rémálma. Az ember, akit nem lehet megtörni: gyakorlatilag mindenkinek a képébe vigyorog. A fizikai megterheléstől, verésektől ugyan kikészül, de akkor is pofán röhög mindenkit, ugyanakkor kívülről fújja a szabályzatot, tökéletesen tisztában van jogaival. Nos, ő a Tigrisek földjén központi szereplője, s azt hiszem, nem mondok nagyokat, de ő maga a FILM. Egyszerűen zseniális az, ahogy egy karakter és a köré épített humoros és drámai események képesek elvinni a hátukon egy egész háborús filmet – egy olyan háborús filmet, ahol tulajdonképp el sem jutunk a háborúba. Bozz a maga pimaszságával már az első perctől mosolyt csal az arcunkra, egy igazi, „hithű” pacifista jelleme bontakozik ki előttünk. Egy olyan emberé, akinek jól felfogott egyéni érdekei mellett zajlik az élete, a „minél kevesebb barát, annál kevesebb gyászolandó ismerős” elvét nagyon sokáig betartva egyedül tervezi a lelécelést a táborból. Mert erre megy ám ki az egész: Bozz mielőbb próbál lelépni, addig meg csak túlélni…

A baj (számára) akkor kezdődik, mikor is néhány társát túl közel engedi magához – a krumpli pucolós jelenet hisztije először fura is, de aztán Bozz jellemfejlődésének fontos fordulópontjává válik. Baj, mert a rejtegetett, háttérbe szorított emberiessége, vezetői készsége előtör, néhány balhéja után pedig a sitt helyett a szakasz élén találja magát – természetesen az elengedhetetlen hatalmi konfliktusok, alfa-hím küzdelmek árán. Az első percek önző és szemtelen katonájából egy kibaszott jó figura lesz közben, aki mindent megtesz a gyengékért, középső ujját mutatja a felettesének, de hihetetlenül is profin lő (ha akar). Egy pillanatra beugrott, mire ment volna Bozzal Jesupp ezredes az Egy becsületbeli ügyben, vélhetően infarktus lett volna a vége…viszont akkor, abban a moziban Santiago közlegény  talán túléli. No, ilyen ember Bozz, hihetetlenül jó figura, akiért az egész mozin keresztül tudunk szorítani: az egyik legjobb filmes karakter, akit valaha láttam, Colin Farell  - az akkor még tejfelesszájú Colin Farell - zseniális alakításában. A Tigrisek földjén gyakorlatilag minden perce élmény, amit vele töltünk el a képernyőn, úgy vagyunk a háborúban vele, hogy valójában egy pillanatig sem vagyunk ott.

És az egészre nekem még feltette a pontot Wilson közlegény, Bozz filmbeli ellenfele: akkor, mikor először láttam a filmet, még nem ismertem a srácot, de most már kéjes vigyorral néztem Shea Whighamet, a Gengszerkorzó Eli Thomsonját. Mindig is többet jelent nekem egy film, ha egy máshol megkedvelt szereplő tűnik fel egy szerepben – itt ráadásul egy rövidebb szcénában még egy Gengszterkorzós fazon, a szesztilalmi ügynök, Van Alden (Michael Shanon) is tiszteletét teszi. Ilyenkor mindig széles vigyorra görbül a szám, a Bozz dumája és tettei miatti alaphelyzetben meglévő mosoly meg most még szélesebbre görbítette azt. Zseniális a két férfi párharca, Bozz hidegvére, Wilson őrülete – az Ember, aki azért megy Namba, mert ölni akar vs. a Pacifista – a mozi drámai élét ez adja. Nehogy túl unalmas legyen már a cinizmussal megtámogatott háborúellenes propaganda, nehogy valaki azt mondja, milyen film ez már, ahol nincs is harc. Van. Csak nem az, amire gondolni lehet. Joel Schumacher ez esetben kiváló érzékkel találat meg a kezdő színészeket, kiváló érzékkel keverte a stílusjegyeket, és az Összeomlás, az Egyenesen át (hamarosan újranézve) után egy újabb maradandó alkotást tett le az asztalra. Még akkor is, ha ismertségben ez sem váltotta meg a világot – inkább megmaradt a filmrajongók becses kincsének.

Most, hogy visszagondolok, nem tudok olyan momentumot mondani a filmből, ami ne tetszett volna. A hangulat, a kiképzés (s némileg a háború) nagyon el van találva. A díszlet, háttér, környezet szintúgy, semmi eszement túlzás nincs a moziban – tényleg ilyen lehetett egy kiképzés anno. A film humoros cinizmusát már dicsértem eleget, mint ahogy a drámát és a színészeket is. Azon talán el lehet gondolkozni, önmagában Bozz léte mennyire életszerű egy hadseregben, de tekintve, hogy akkor a vietnami háború ekkor már úgyis veszett fejsze nyele volt, talán még hihető is. Mindenestre egy olyan figurát személyesített meg, amilyen mindegyikünk szeretne lenni hasonló szituban. Csak kevesünknek sikerülne…

S még valami: a finálé képeit látván nem megy ki a fejemből a Let the sunshine in. A dallama és annak képei…


95%


.

R2-D2 írta:

Tigrisek földjén

95%

Nagy kedvencem a film. Lehet, nekem is ideje lenne újranéznem. Kár, hogy Farrell neve később a mellényúlásokkal forrt össze.

.





Az utolsó szamuráj





Talán nem olyan meglepő, hogy a múltkori 47 Ronin után kíváncsi voltam a másik „amerikai Japán” filmre, a filmre, ami már hónapok óta ott lapult a polcon BD-n, újranézésért esedezve. Kíváncsi voltam - különösen a Kenau film tükrében -, hogy valóban annyival nagyszerűbb-e a Cruise film, mint ahogy az emlékeimben él. Mert bizony nem mostanában volt, hogy utoljára láttam, de egy dolog kegyetlenül megmaradt emlékeimben: mikor 11 éve jöttünk ki a moziból, a lovasrohamra akkor azt mondtam: „Ez nem háború volt, ez mészárlás”.  De nem is igazán akarom őket hasonlítgatni, mert egyszerűen nem is egy súlycsoport a kettő: az Az utolsó szamuráj egy másik szint, kategóriájában feledhetetlen élmény – egy olyan nagyszabású, hollywoodi történelmi produkció, amiben van idő az akciójelenetek mellett elég mélyen elmerülni egy nép történetébe, kultúrájába a nép közé keveredett idegen nézőpontján keresztül. Így lett az egész egyfajta „Szamurájokkal táncoló” - a híres Kevin Costner film talán a legjobb viszonyítási alap -, egy távol-keleti „szandálos film”, kardokkal és kimonóval, szakéval és szepukkuval.

Ha valaki nem látta volna - ez így, 11 év távlatából talán eléggé meredek kijelentésnek tűnik, de hát mindig vannak ifjak, akiknek érdemes egy-egy qrva jó régi filmet ajánlani -, az Az utolsó szamuráj még csak nem is Japánban kezdődik. Nathan Algren (Tom Cruise)egy amerikai alkoholista fasz(i), aki belecsömörlött a polgárháborúba, az értelmetlen gyilkolászásba és természetesen(?) képtelen józanul szembenézni saját démonaival is. Helyette fegyvereket népszerűsítő előadásokon lép fel, kvázi cirkuszi bohócot csinál magából – akárcsak Amerika kapitány, vagy az A dicsőség zászlaja hazatérő hőse. Úgy látszik, Amerika már csak ilyen, tele van lelki sérült katonákkal, akiknek kötelező az ivászatba és a porondra menekülni… a mozi tehát két meglehetősen idegesítő klisével indít. Ha a kontinensen maradna a történet, talán foghatnánk is a fejünket, hogy egy újabb milliószor látott katonadrámát látunk – azonban nagyon hamar áthajózunk Japánba, onnantól meg egy új film kezdődik.

Új film azért, mert Japán (egyáltalán az egész Kelet) varázsa már az első percektől lenyűgöz. Ahogy Algren megérkezik, ahogy kapcsolatba kerül a homlokegyenest más kultúrával, erkölcsi értékekkel rendelkező néppel, az nekem nagyon tetszett. Az alkoholista fickóból kiképző százados lesz, akinek az a feladata, hogy a szedett-vedett , főként parasztokból és kézművesekből álló sereget a félelmetes Kacumoto (Ken Watanabe) és szamurájai ellen készítse fel: természetesen az első ütközet csúfos kudarccal végződik, Algren pedig az ellenfél fogságába kerül. Az egész esemény egyébként az úgynevezett Satsuma felkelés (átírt) krónikája, a becsület és az ősi japán felkelése a nyugatisodó császársággal szemben – s mint olyan, bennem alapban is rengeteg gondolatot ébresztett, mindamellett, hogy ittam a képernyőt egy új történelmi ismertre vágyva. Az Az utolsó szamuráj a kiváló akciójelenetek mellett ugyanis hiteles tablót tár elénk a becsület katonái korszakának végéről, egy olyan lázadásról, ahol a múlt és a konzervativizmus lázadt fel az idegen érdekek és befolyás ellen. Ha megerőszakolom a történelmi párhuzamot, talán még az István vs. Koppány párhuzam is felsejlik: a jelen ismeretében ugyanakkor elvitathatatlan tény, hogy Japán jobban járt az új úttal, amire ekkortájt lépett (s talán hazánk is). Szóval a mozi egyik legfontosabb „szála”, nézőpontja számomra önmagában az egész modernizáció és annak szükségessége: az ősi rend képviselői a maguk mérhetetlen tisztességével mennyire is voltak akadályai a szigetország fejlődésének. Hogy bukásuk, vereségük törvényszerű volt, ugyanakkor már itt (pontosabban itt is) felsejlett a pénz, hatalom végtelenül agresszív és kegyetlen politikája. Omamura (Masato Harada) képében…

Egyébként, ha csupán ennyi lenne a film, nevezetesen egy felkelés és annak leverése, engem már az is megvett volna kilóra. De nem, nem ennyi: azzal, hogy Algren a szamurájok fogságába kerül, a filmnek jó egy órája van arra, hogy elkalauzoljon minket ebbe a világba. Zseniális, ahogy Algren beilleszkedésén keresztül feltárul az egész világ, ahogy kinyílnak a kapuk, ahogy a piás/depis katonából egy igazi szamuráj lesz. Az elvonókúrára meg már totál nem is emlékeztem, de nagyon jól illusztrálja azt a testi-lelki megtisztulást, amin Tom Cruise figurája keresztülmegy. Kacumoto és Algren kapcsolata a milliószor elcsépelt „tiszteld az ellenséged” közhelyből kiindulva egy csodálatos barátsággá alakul - e tekintetben a baromi rég látott Kedves ellenségem című sci-fi ugrott be -, ami aztán a végére egy felemelő, kegyetlen jó ütközetben csúcsosodik ki. Igazi, könnyfacsaró drámával, olyan szinten, hogy a fináléra a Császár termében már nem is marad könnye az embernek. A tél, amit Algren a faluban eltölt, sokkal többet és mélyebbet ad a szamurájlétből, mint a 47 Ronin csoportos szepukkuja, az idegen befogadása és felkészítése, a két kultúra egymásra hatása borzasztó mély tartalommal bír számomra. Ebből következik, hogy a mozi azon, lassabb, eseménytelenebb fejezetei, ahol épp nem kaszabolják egymást, nekem legalább akkora varázslatot adtak, mint egy-egy akciójelenet.

Azokból pedig azért jócskán akad. A koncepció tökéletesen működik, Edward Zwick rendező nagyon jól eltalálta az arányokat az egyéni drámák, a jól megkoreografált kardozós, harci jelenetek és Japán politikai és kulturális viszonyainak bemutatása között. Külön dicséret, hogy a moziba becsempészett szerelmi szál annyira szép, visszafogott és japános, hogy tökéletes kiegészítője a filmnek, de egyáltalán nem csöpög a nyáltól. Az egész környezet (ahogy amúgy a 47 Roninnál is) szenzációs, ott vagyunk 1877-ben japánban, szinte érezzük a cseresznyefák illatát, és érezzük a botütéseket a hátunkon. Legnagyobb örömömre itt is felbukkan Shiro az Üzenet az űrbőlből (Hiroyuki Sanada) , ismét csak egy szamuráj képében – így lesznek az űrsuhancokból szamurájok -, de igazándiból az egész csapat, a falu komplett lakossága a szívünkbe tudja magát lopni. Nemkülönben az a Timoty Spall, aki legutóbb Bob Boruchowitz volt az Upside Downban, de nekem (a HP filmek mellett) mégiscsak az A király beszéde Churchilljaként maradt igazán emlékezetes. Az egész kompánia, a mozi minden egyes figurája kiváló, ahogy maga a film is az. Hatalmas élmény volt újra elővenni, ráadásul – erre jól emlékeztem – ez is egy olyan filmecske, amit simán mutathatok a gyerekeknek. Most még ugyan nem értik a mögöttes tartalmat (az maradjon meg felnőtt korukra), de egy baromi jó akciófilmet tudok nekik mutatni, explicit erőszaktól mentesen, hitelesnek tűnő korrajzzal. Ez pedig nagy dolog, mert jó pár olyan film, sorozat van mostanság, aminek hangulata, korrajza (még ha története nem is feltétlenül) akár tanítható is lenne, de a beleerőltetett erotika és brutalitás miatt nem alkalmas erre.



100%



.

R2-D2 írta:

Az utolsó szamuráj

Hatalmas élmény volt újra elővenni, ráadásul – erre jól emlékeztem – ez is egy olyan filmecske, amit simán mutathatok a gyerekeknek. Most még ugyan nem értik a mögöttes tartalmat (az maradjon meg felnőtt korukra), de egy baromi jó akciófilmet tudok nekik mutatni, explicit erőszaktól mentesen, hitelesnek tűnő korrajzzal. Ez pedig nagy dolog, mert jó pár olyan film, sorozat van mostanság, aminek hangulata, korrajza (még ha története nem is feltétlenül) akár tanítható is lenne, de a beleerőltetett erotika és brutalitás miatt nem alkalmas erre.

100%

Egy apró szégyenfoltot kivéve ugyanazt tudnám mondani a filmről, mint te. Nekem talán a történelmi átalakulás volt már annak idején is a legnagyobb élmény, annak brutalitása, ahogy a sógunos-feudális rendszerből alig két-három generáció alatt kellett eljutni a II. világháborús szintre, és alig száz év telt el a kvarcórás-walkmanos korszakig.

A szégyenfolt pedig a császár figurája volt, a beszédhibás kis kretén, mert utáltam, hogy nem bírok nem röhögni rajta.
.

Niwrok írta:

Az utolsó szamuráj

A szégyenfolt pedig a császár figurája volt, a beszédhibás kis kretén, mert utáltam, hogy nem bírok nem röhögni rajta.

Érdekes, én a császárt teljesen helyénvalónak éreztem a film egészében, az, hogy beszédhibás lett volna, fel sem tűnt.

Azt, hogy kis kretén volt, nem vitatom, viszont szerintem tökéletes jelképe volt a középkor szerencsétlen gyerekkirályainak. Annak az abszurditásnak, ami szerte a világot jellemze hajdanán.

.





Nagy Sándor, a hódító (Ultimate Cut)




Mit is lehet mondani egy 206 perces filmre? Monumentális? Hosszú?? Unalmas? Az pedig talán a laikusnak eszébe sem jut, hogy ez még 8 perccel rövidebb is, mint ugyanennek a filmnek az előző vágása…   A Nagy Sándornak, a hódítónak eddig ugyanis négyféle hosszúságú változata van, magam részéről pedig eddig csupán csak a moziváltozathoz volt szerencsém – annak is immár 10 éve. Viszont azt fixen tudtam végig, hogy nekem ez a nagy többséggel ellentétben mindig is tetszett, de nem nagyon volt rá alkalmam, hogy az eltérő vágásokat legalább felirattal megismerjem – jó, az utóbbi időben már talán lett volna, de akkor meg elfelejtettem.

Szóval az Ultimate Cut. 39 perccel hosszabb, mint a moziban látott verzió, igazán embert próbáló feladat végigülni (120-ik percnél szünet jel van a lemezen, lehet pisilni), ugyanis a Nagy Sándor nem az adrenalinbombákkal megtűzdelt akcióiról híres. Sokszor merengő, emberközpontú, globális világ- és hatalompolitikai nézeteket felvonultató filmfolyam, s aki erre kevésbé fogékony, az bizony bealudhat rajta – hehe: hogy aztán majd elefántüvöltés riassza fel szunyókálásából. A mozi és annak története olyan hatalmas, hogy nem fogok végigmenni rajta, amit a wikin találtam III. Alexandrosz makedón király életéről, az szépen fel van dolgozva moziban. Nem mindig lineárisan, de a leírtak meglepően tisztes hűségben köszönnek vissza a képernyőről. Mindezt figyelembe véve pedig megnyugvással vehetem tudomásul, hogy az általam annyira kedvelt (hiteles) történelmi filmek/eposzok között igenis bérelt helye van a Nagy Sándornak.

Mert az a világ, amit Oliver Stone megjelenített, egyszerűen lenyűgöző: annyira hatalmas, annyira sokrétű, annyira színes, hogy ez már önmagában megéri a film megnézését. Itt nem csak egy történelmi korszak egy történelmi helyszínét (általában egy ország, vagy egy város, Róma, Athén, Spárta, stb.…) járjuk be korhű köntösben, hanem kvázi a fél világot. Mindent, ahol a nagy hódító járt: Egyiptomot, Göröghont, Macedóniát, a Perzsa Birodalmat, annak keleti, északkelet szomszédjait, Indiát. Egy hatalmas, három órás világ körüli út az egész, el lehet merülni minden nép kultúrájában, építészetében, körülményeiben, csodálatos képek, autentikus és hiteles CGI látvány. Ehhez meg még hozzájön a Világ Teteje, átkelés a Himaláján (az külön qrvára tetszett, mikor is keletre indulta felderíteni, de nincs út), valamint az indiai dzsungeltúra – nem egyszer éreztem úgy, hogy akár természetfilmet is nézhetnék. Csodálatos fényképezés, pont kellő ideig kitartott képek – az egész út, a komplett természeti háttér zseniális. Babilon maga a csoda, bár engem valahogy a sivatag, annak gyilkos ereje sokszor jobban megérintett. S különben is: elgondolkodtatok már rajta, hogy az emberiség bölcsője volt hajdanán a mai Irak, Irán, Pakisztán, Afganisztán területe – érdekes lenne egy tanulmányt olvasni, hogy miért és hogyan alakult az emberiség történelme úgy, ahogy, s miért tart ott az a rész, ahol most tart…

A földrajzi-történelmi kalauz mellett számomra két lenyűgöző jellemrajz jelenti a Nagy Sándor igazi erényét. Az egyik a Hódító, a másik a Hadvezér jellemrajza. Mindkettő zseniális, egyik következik a másikból, s mindkettőről érdemes beszélni pár gondolatot. Kombinálva a kettőt, mert a Felfedező jelen kontextusban nem igazán érhetett volna sikert a (Had)Vezér nélkül. Önmagában az már mindent elmond Nagy Sándorról, hogy oda jutott, ahova előtte senkik, hogy akkora birodalmat épített, amit előtte senki. Jó, a történelem beigazolta, hogy az ilyen hatalmas kiterjedésű ország/állam sorsa törvényszerűen a bukás – következik ez abból az iszonyat sokszínűségből, amit az egyes népek jelentenek, a hatalmas távolságokból, no meg a hajdani kommunikáció szegénységeiből. Erőszakkal, vérrel összetartani ilyen rendszert pedig sokáig nem lehet – ahogy Alexandrosz hódítása is széthullott halála után. Tök érdekesek voltak a zseniális hadvezérből mániákus felfedezővé válás lépcsőfokai, a felfedező pedig egymagában mennyire is a zsarnokság felé tolta el a róla kialakult képet a serege szemében. A katona, aki egész életében a sereg élén lovagolt, a harcban az első sorban küzdött (nem úgy, mint III. Dareiosz, ugyebár), a vezér/király, aki végig emberségesen bánt a legyőzöttel és a katonáival egyaránt, hogy válhatott egy diktátorrá a többiek számára.

Persze, az érdekellentétek, a kisstílű belső hatalmi harcok miatt ekkora léptékű hadjáratban a lázadás elkerülhetetlen, a lázadók megbüntetése pedig szükségszerű, nekem valahogy picit fura volt mindezt Nagy Sándortól látni. Annyira emberi vezető volt végig (igaz, mániákus), annyira szerette mindenki, hogy egyértelműen az őrület kezdetét véltem tetteiben felismerni. Ami viszont már a felfedező énjéből egyenesen következett. Nos – pont a legutóbbi Kon-Tiki dobta fel a labdát – itt is el kell gondolkodni rajta, hogy egy-egy kalandor új iránti, mindent elsöprő vágya mit írhat felül, s mit nem. Nagy Sándor mindenképp hibázott abban, hogy saját mániáját egy több tízezres katonasereggel kiegészítve élte ki, az ilyen típusú ember menjen maga megismerni a világot. Nekem nagyon átjött az a kettősség, ami jellemét végig uralta, ennek változása pedig az egész filmet meghatározta. Ugyanis a Nagy Sándor, a hódító minden előzetes várakozás ellenére sokkal kevéssé koncentrál a megvívott véres ütközetekre, mint magára a címszereplőre. Ez a film maga Nagy Sándor, ez a film maga Colin Farell (érdekes, pont ahogy az A tigrisek földjénben is volt). Soha nem volt egy egyszerű, mindenki számára könnyen befogadható alkotás, ahhoz túl kevés benne az akciószcéna…

Pedig az első fél órában ez még nem úgy tűnik, hogy így lesz, a guagamélai csata képei zseniálisak. Minden benne van, ami egy szandálos akciófilm harci jelenetétől korhatárosan elvárunk, viszont a következő igazi nagy, véres ütközetre két és fél órát kell várni, s bejárni a fél világot. Az már India és a harci elefántok ütközete. Zseniális mindkettő, viszont ahhoz kétségkívül kevés, hogy a nagyrészt politikai, gazdasági hódításügyi kérdésekkel foglakozó filmet közönségsikerré tegye. Viszont mivel ez (is) az én világom, most is tetszett, talán még jobban, mint anno: mosolyogtam az elmúlt 10 évben máshol megismert színészeken (Rosario Dawson, Jared Leto, stb…), az azóta megszerzett tudás birtokában is máshogy tudtam tekinteni egy fiatalember világhódítására. Mert azért abba is kemény belegondolni, hogy Nagy Sándor gyakorlatilag még gyerekként érte ezt el, manapság az ilyen korú emberkék még nem ritkán az előadásokon ülnek. Gyerekként volt a világ ura, a krisztusi korban bekövetkező halála pedig még rengeteg hódítást és felfedezést akadályozott meg. S ha már halála - a mozi ezzel indít, úgyhogy nem spolier - : talán itt éreztem az egészet kissé összecsapottnak, egy ekkora volumenű utazás lezárása epikusabb végjátékot érdemelt volna. Ez nekem úgy tűnt, Stone pálcát tört egy gyors lefolyású halál, a méreg mellett, hogy ne kelljen Nagy Sándor végnapjaival foglakoznia…

A maga nemében, fogékony közönségnek mestermű a Nagy Sándor, a hódító. Nekem néhány apróság zavart okozott az értékelésben, mindenekelőtt a még így is elég erősen előtérbe tolt meleg szál, valamint önmagában az eszméletlen hosszú játékidő. Előbbi egyáltalán nem bizonyított, inkább csak a provokáció miatt lehet benne a filmben, utóbbi viszont nem mindig nyújtott valós, engem is érdeklő tartalmat. S itt az engemen van a hangsúly, lehet, másnak pont azok a súlypontok esnek máshova, amiket én észre sem vettem, vagy nekem nem volt fontos. Egyébként ahogy olvasgatom, pont ez a vágás az, amiben a személyisége kerül előtérbe, úgyhogy talán pont jóba vágtam a fejszémet. Igazán nagy és katartikus élmény minden bizonnyal akkor lenne, ha az ember megnézné hozzá a többi vágást is (de legalább a moziváltozatot)…


… de hát ki a francnak van arra ennyi ideje? Vagy szakítsak rá?



85%



.

R2-D2 írta:

Nagy Sándor, a hódító (Ultimate Cut)

Egyébként ahogy olvasgatom, pont ez a vágás az, amiben a személyisége kerül előtérbe, úgyhogy talán pont jóba vágtam a fejszémet. Igazán nagy és katartikus élmény minden bizonnyal akkor lenne, ha az ember megnézné hozzá a többi vágást is (de legalább a moziváltozatot)…
… de hát ki a francnak van arra ennyi ideje? Vagy szakítsak rá?

85%

Miattam nem kell . Ez a film sajnos nem maradt meg kellemes élményként nekem, és nem is az aktuálpolitikai kikacsintások miatt, de még nem is azért, mert másfél óra is eltelik, amire Sanyi nőt is visz az ágyába (azt csak megtapsoltuk ), hanem leginkább a csatajelenetek miatt. Úgy emlékszem, az elsőt a folyamatosan kavargó homok tette élvezhetetlenné a mozis nézésnél, az elefántosban meg a kamerától lettem tengeribeteg.
.

Niwrok írta:

Miattam nem kell . Ez a film sajnos nem maradt meg kellemes élményként nekem, és nem is az aktuálpolitikai kikacsintások miatt, de még nem is azért, mert másfél óra is eltelik, amire Sanyi nőt is visz az ágyába (azt csak megtapsoltuk ), hanem leginkább a csatajelenetek miatt. Úgy emlékszem, az elsőt a folyamatosan kavargó homok tette élvezhetetlenné a mozis nézésnél, az elefántosban meg a kamerától lettem tengeribeteg.
.

Azért köszi, hogy elolvastad.

Amúgy itt több, mint két és fél óra, mire nővel lesz, az egész szerelmi, magánéleti szál (még a buzis is) kissé háttérbe van szorítva. Sokkal inkább fogakozik a film az említett vezér-zsarnok-felfedező jellemmel, s bár egyáltalán nem áll módomban (meg szándékomban) rábeszélni, de meggyőződésem, hogy ezúttal találnál benne érdekes dolgokat.

A csata porában meg jónéhány brutális ínyencséget véltem felfedezni, ami korábban nem rémlett, mint ahogy arra sem emlékeztem, mikor az elefánt rálép a harcos fejére...

Niwrok írta:

Nagy Sándor, a hódító (Ultimate Cut)

Idézet :

ember megnézné hozzá a többi vágást is (de legalább a moziváltozatot)…
… de hát ki a francnak van arra ennyi ideje? Vagy szakítsak rá?

Miattam nem kell

Esküszöm, nem miattad... de megnéztem.

Jó, kicsit csaltam, mert zömében pörgetve néztem, s visszafelé fejteni egy bővített történetet nem egyszerű (mármint hogy nehezebb felfedezni, mi marad ki, mint hogy mi az új), de egyvalami mindenképp szembetűnt: teljesen más ritmusú a film. A moziváltozat egy lineáris történet, egyedül az apja halála flashback, míg a bővített rendesen ugrál az időben. Mindkét csatajelenet alaposan fel van turbózva, sokkal áttekinthetőbb és véresebb: viszont a mozisban a guagamélai csata az 50-ik percben kezdődik, a bővítettben meg a 30-ikban már vége is van.

Különösebben történetet megváltoztató, átértékelő jelenet nincs az új vágásban, ami van, az főképp dialógus és monológ, mind-mind Nagy Sándor céljait, jellemét árnyalja.

Viszont a buziságra rosszul emlékeztem, a mozisban még annyi sincs, mint a bővítettben. Rosario pináját viszont egyikben sem látni.

.






Időcsavar





Ugyan Mr.White szólt előre (köszi!), hogy ez egy „prototípus” film, a példának felhozott Forráskód pedig, mint viszonyítási alap, kimondottan ígéretes filmet sejtetett, de nézése közben aztán nekem sokkal inkább a Pillangó-hatás ugrott be róla: abban lett minden rosszabb, mint elsőre volt. Önmagában ez a két cím egyébként egészen kiváló ajánlólevél, az 1997-es Időcsavar pedig potenciálisan minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy akár egy újabb egészen kiváló időutazásos moziba csöppenjünk – hogy aztán ez mégsem sikerült, annak leginkább ismét csak a műfajok szerencsétlen keveredése lehet az oka. No meg a retro jelleg…

Brian egy föld alatti kutatóbázis egyedüli(???) tudósa, aki időutazással kísérletezik. Sikerül neki 10 percre visszaküldeni egy rágcsálót a múltba, dokumentálni az egészet – majd egy texasi kihalt úton járunk, ahol egy baszott nagy kamion tök üres rakterében lévő két táska egyikéből a sofőr titokzatos chipeket ad át egy idegennek. Ez az idegen lesz a film egyik főszereplője, úgy hívják, Frank (James Belushi) - azzal az idióta pajesszal tisztára olyan, mint Elvis -, s van mellette egy láthatóan teljesen megalázott és megfélemlített nő, Rayanne (Shannon Whiry) is. Frank a gyanús áruval elindul valami orgazdához, de az úton egy szőke bombázó, Karen (Kylie Tarvis) kéredzkedik be a kocsijukba, miután balesetet szenvedett a sajátjával. Értetlenül bámultam a képernyőt, mi a fenét is látok, hol van ebben az időutazás, hova lett a bázis, a tudós meg a rágcsáló… ugyanis a mozi első fél órája sokkal inkább hasonlított egy Tarantino rendezte The Hitcherre, vagy inkább Grindhousera, mint sem időutazásos mozira. Frankról érezni, hogy egy pszichopata barom (később kiderül, jól gondoljuk), a feszültség, a két nő kiszolgáltatott helyzete kiváló alap egy thrillerhez. Ráadásul egy road moziba oltott thrillerhez, mert a kihalt texasi tájon haladó autó a nagy semmi közepén kimondottan ezt a hangulatot közvetíti. Amúgy is: az egész filmben egészen pontosan 11 darab karakter szerepel, közelben-távolban sehol senki – még egy posztapokaliptikus film is mozgalmasabb, mint ennek az első fél órája.

Már majdnem ott tartottam, hogy szégyenszemre kikapcsolom (nem szoktam olyat csinálni), mikor is egy kényszeredett helyzet és a véletlen miatt Karen húsz percre visszaugrik az időben, megadatva neki a lehetőség, hogy az előző idősíkon elkövetett gyilkosságot megakadályozza. A baj csak az, hogy ahogy Karen belenyúl az eseményekbe, minden csak egyre rosszabb lesz, Frank egyre betegebb, a hullák száma pedig drámaian megnő. Hiába próbálja elkerülni a tragédiát, mindig csak újabbakat okoz: a karakterek múltja, a chiphez köthető érdekháló, a minden mindennel összefügg eseménylánca egyre nagyobb káoszt teremt – ugyanis Karen többször is visszautazik, hogy változtasson a múlton, így egyre mélyebben kavarja fel az eseményeket. A mozi innentől kimondottan jó, izgalmas: bár még mindig sokkal inkább tűnik egy akcióthrillernek, mint egy időugrásos filmnek: pszicho Frank és tökös Karen küzdelmének, amiben magának az időugrásnak egyre kevesebb szerepe van. Mert az ember kb. a harmadik ugrás után fogja a fejét attól a sok ökörségtől, amit lát…

Ugyanis Karen kétségbeesetett küzdelme az elemekkel egyre hiteltelenebb (ha mondjuk az első adandó alkalommal lelövi Franket, minden probléma megoldódna), de a film bizony rendesen meghazudtolja a 97-es készítési idejét is. Egy idő után röhejes minden egyes lövöldözés, haláleset, robbanás, amit látunk: tisztára a nyolcvanas évek, totál látszik az egész produkción a minimál költségvetés. Ráadásul a figurák (illetve a forgatókönyv) a legelcsépeltebb, legidegesítőbb kliséket vonultatja fel, többek között mikor is a leütött figura pont akkor és pont úgy tér magához, hogy pont bele tudjon szólni az események megváltoztatásába. A meglőtt szereplők (már ha egyáltalán eltalálnak valakit a nagy golyózáporban) simán futnak golyóval a vállukban, illetve teátrális mozdulatokkal esnek össze, a felborult autók meg az esetek 90% százalékában fel is robbannak. Mintha muszáj lenne… sajnos egyre inkább azt érzetem, hogy ebben a moziban nem is elsősorban az időutazás a fontos, hanem az akció jelleg – az viszont rendesen kívánnivalókat hagy maga után. Borzasztóan amatőr és nevetséges, a belecsempészett humortól meg néha a falat kapartam…

„- Mit tegyünk most?
- Vidd el a kocsimat. Én meg elviszem ezt.
-  Logikusnak tűnik. De mit csináljunk a holttestekkel?
-  Tudod mit, Sam? Vedd el tőlük az értékeiket és égesd el őket.
- Az büdös lesz.”  

James Belushi mindenestre frenetikus Frank szerepében, de önmagában ezért még nem lenne érdemes megnézni a filmet. Maga az időutazás témája, a feldobott ÖTLET viszont ezúttal is tetszett, de nem nagyon volt rá lehetőség és indok sem a finom kis paradoxonokon gondolkodni. Egy idő után tudni lehetett, hogy jön a golyózápor és a robbanás. Még a film végi „csavar” sem volt annyira meglepő, hisz a történések tükrében egyértelmű, hogy csak így lehet megoldani a helyzetet. A film képi világa – ahogy említettem – iszonyat retro (erre az Elvis-fej még rá is játszott), az egész filmről süt az általam nem nagyon kedvelt B kategória jelző. Tényleg az. A film eredeti címében, a Retroactive-ben megbúvó Retro lehet a kulcs mindenhez...

Mindazonáltal az olyan időutazás fanatikusoknak, mint én, egy megnézést megér. Csak 91 perc...



65%



.

R2-D2 írta:

Időcsavar

Ugyan Mr.White szólt előre (köszi!), hogy ez egy „prototípus” film, a példának felhozott Forráskód pedig, mint viszonyítási alap, kimondottan ígéretes filmet sejtetett, de nézése közben aztán nekem sokkal inkább a Pillangó-hatás ugrott be róla: abban lett minden rosszabb, mint elsőre volt. Önmagában ez a két cím egyébként egészen kiváló ajánlólevél, az 1997-es Időcsavar pedig potenciálisan minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy akár egy újabb egészen kiváló időutazásos moziba csöppenjünk – hogy aztán ez mégsem sikerült, annak leginkább ismét csak a műfajok szerencsétlen keveredése lehet az oka. No meg a retro jelleg…

65%

Alapból ugyan szeretem én is az időcsavaros filmeket, de azért lássuk be, kevés lelkesedést sikerült beleszőnöd az írásba, pedig neked a retro is nagyobb nosztalgia, mint nekem. Tettem egy próbát a film előzetesével hátha majd az, de az aztán tényleg full retro, és a sztori is átlag alattinak tűnik belőle.
Mindenesetre itt van, majd időnként visszaolvasgatom, aztán hátha, egyszer...
.

Niwrok írta:

Időcsavar


Alapból ugyan szeretem én is az időcsavaros filmeket, de azért lássuk be, kevés lelkesedést sikerült beleszőnöd az írásba...

Nem is igazán volt szándékomban.

Erre tényleg nem propagállak, sokkal inkább a Nagy Sándorra. Három napja láttam, de tele van vele a fejem - a poén az egészben az, hogy a gyerek töriből pont most tart ott. Úgyhogy ki tudtam egészíteni a tankönyv anyagát.

.






Jinn





Anyám.        Rég láttam ennyire értelmetlen és felesleges filmet… Kb. egy éve volt egy időszak, mikor is sorozatban futottam bele az ilyen nulla horrorokba, úgy látszik a természet úgy döntött, ismét pofán vágott eggyel. Pedig az előzetese, amit idén márciusban ide is belinkeltem, még talán ígéretes is volt, sőt, saját honlapja is van, de sajnos a csicsás körítés alatt nagyon kevés az érdemi tartalom. A Jinn nagy része értelmezhetetlen zagyvaság, egy milliószor látott kiválasztott történet újabb feldolgozása, jórészt borzasztóan unalmasan és sablonosan. Az, hogy végül is végig lehet nézni, az semmi másnak nem köszönhető, mint az időnként fotelből kiugrasztó ijesztgetésnek: egyszer, mintha be is aludtam volna rajta, de aztán a hirtelen hanghatásra szívbajt kapva felébredtem…

A prológus szerint az ősidőkben az emberek, az angyalok meg a dzsinnek voltak a Földön, de aztán az emberek átvették a Föld irányítását ( ,  pont az emberek), s a dzsinneket meg lassan elfeledték. Ezek az emberhez hasonlatos teremtmények pedig úgy gondolják, 2010-es években eljött az ő idejük és megmutatják magukat – no nem pedofil Margit-szigeteki bácsiként, hanem természetesen átvennék a hatalmat a bolygón.  A baj (nekik) csak az, hogy a dzsinneken belül van egy al-dzsinn csoport, aki viszont az emberiség védelmébe szegődött, s megpróbálja megakadályozni a föld eldzsinnesedését. Logikus, nem? Szóval a nagyhatalmú rosszak között vannak jók, s van Shawn (Dominic Rains). Ő a dzsinnek Neoja, aki egyszer csak egy videokazettát kap egy ismeretlentől szülinapjára, amiben halott apja üzen neki, hogy vegye fel a harcot. Szegénynek fogalma sincs ki ellen és miért, a történet a szokásos köröket futja: nem hisz, hisz, de gyenge, hisz és erős. Totál kiszámítható és érdektelen messiás sztori, ahol a főhős a film végére a legnagyobb hatalmú őrzővé válik – még a tüzes féreglyukon(!!!) át érkező gonosz tűzdzsinnek is visszahúzódnak láttára, miután torkon ragadja egyiküket.

Ez komoly!!! Ez a sztori nagyjából. Természetesen Shawn nem önmaga világosul meg, van neki segítője is: egy pap (naná!), meg egy hozzá hasonló őrző dzsinn. Meg még van egy pszichiátriára zárt jó dzsinn, akinek talán nagyapja már harcolt a hosszú hajú, levitálni képes főgonosszal 1901-ben Indiában, de elbukott, s bánatában unokája bolondokházába került. De az is lehet, hogy ez ő maga. Érdekes egyébként, mikor a fináléban a reá is szükség van, simán elszakítja láncait ( , leláncolt beteg a gyogyóban), s Shawn segítségére siet. De a legjobb és legkomikusabb mégiscsak az autós üldözés volt: ilyet még nem láttatok, basszus!! Shawn kikezd a főgonosszal, majd autóba pattan, a dzsinn pedig üldözi… fekete füstként tekereg a (azt hiszem) Mustang után, de nem éri utol!!!! A dzsinnverő Mustangot!!!  

Ökörség az egész, úgy, ahogy van. Már az is érdekes, hogy elvileg 2010-ben már kész volt a mozi, de 3 évig sikerült vágni, Ajmal Zaheer Ahmad rendezőnek kétségkívül sokat kellett ehhez a végeredményhez gondolkodni. A jobbik eset az, ha érdemi tartalmat vágta ki, amitől élvezhetőbb lenne az egész, de inkább gyanítom, hogy ezt tartotta a fogyasztható összeállításnak. Tévedett. Ahogy írtam, egyetlen egy dolog, amiben viszont jól teljesít: az ijesztgetésben. Miután parás hangulat egyáltalán nincs, valóban a legváratlanabb pillanatokban jön egy-egy képi és hanghatás, olyan, mint mikor valakit megijesztesz hátulról, aki nem számít rá. Ezen kívül még egy dolog volt, ami tetszett, aminek még hangulata is volt: a szembeszomszéd ablakában meredten álldodgáló árnyék. Az jó volt. A színészekre tulajdonképp rossz szavam nem lehet, nem rajtuk múlt a dolog, a film pedig kategóriájában kimondottan normális trükkökkel és látvánnyal rendelkezik. Jó, sokat csaltak is, mert rengeteg sötét jelenet van benne és lófaszt sem látni, de ennek ellenére meglepően jó a CGI.

Senkinek nem ajánlom, hiába másfél óra, teljesen felesleges áldozni rá még annyit is. Még egy jót aludni sem lehet rajta, mert mindig felébreszt valami effekt.  



40%


Ui: Miután németül néztem, nincs kizárva, hogy valamit totál félreértelmeztem és ez egy feledhetetlen filmélmény. Akkor bocsi. Bár... kétlem, hogy bárki leellenőrizne.  






.

R2-D2 írta:

Jinn

Anyám.        Rég láttam ennyire értelmetlen és felesleges filmet… Kb. egy éve volt egy időszak, mikor is sorozatban futottam bele az ilyen nulla horrorokba, úgy látszik a természet úgy döntött, ismét pofán vágott eggyel. [...] Senkinek nem ajánlom, hiába másfél óra, teljesen felesleges áldozni rá még annyit is. Még egy jót aludni sem lehet rajta, mert mindig felébreszt valami effekt.  

40%

Ui: Miután németül néztem, nincs kizárva, hogy valamit totál félreértelmeztem és ez egy feledhetetlen filmélmény. Akkor bocsi. Bár... kétlem, hogy bárki leellenőrizne.  

Úgyis hiányoltad már a "köpködős kritikát", és legalább nem a Nightcrawler lett az .

A nemajánlást elfogadom, főleg mert már ez előzetes is hidegen hagyott, de van itt "valahol" egy Sharknado-osztag, akik eddig fogékonyabbnak bizonyultak az ilyenekre, talán felderítik majd a film rejtett erőforrásait . Az írást elolvasni nekem éppen elég szórakoztató volt .
.