R2-D2 írásai 1.0

.





Szemekbe zárt titkok




Kicsit megkésve ugyan, de próbálom pótolni (legalább) azokat az alkotásokat, amik az elmúlt pár évben közel kerültek az idegen nyelvű Oscar-díj elnyeréséhez: egészen különleges alkotások ezek, kicsit kiszakítanak a hollywoodi mainstream irányvonalból. Persze messze nem hibátlan és tökéletes mindegyik, messze nem lehet azt mondani mindegyikre, hogy elementáris erejű filmélményt biztosítanak, viszont kicsit kitágítják az ember látókörét, származási helyük révén megismertetnek olyan világokkal, amiket ezek nélkül még csak érintőlegesen sem ismernék. És nem, egyáltalán nem köldöknézegetős filmek ezek, nem öncélú, önmagukba forduló rendezők vizuális magömlései – legalábbis jórészt nem azok.

A 2010-es Oscar díjas Szemekbe zárt titkok például egy krimi. Egy argentin krimi, egy évtizedeken átívelő nyomozás története – leginkább a Zodiákust tudom mintának felhozni -, de egyben sokkal több is annál. Egyszerre egy argentin kórkép 1974-ről és egy szerelmi történet, egyszerre a szenvedély kutatásának illetve a klasszikus bűn és bűnhődésnek az esete. Mély tartalmú, lassú, és komoly alkotás, ami meglehetősen pozitív fogadtatásban részesült szerte a világon a netes ítészek között. Az, hogy én megint csak nem vagyok (annyira) elalélva tőle, az legyen az én bajom, jómagam jobban szeretem a kőkemény, fotelbe döngölő drámákat, itt viszont a negyedszázados szerelmi szál - ami épp oly lényeges eleme a történetnek -, számomra kicsit felhígította a katarzist.

Argentína, 2000. Benjamin Esposito (Ricardo Darin) egy nyugdíjas bírósági dolgozó – fénykorában kicsit olyan volt, mint egy ügyész, kicsit, mint egy nyomozó, már ez is érdekes kategória – épp könyvet készül írni egy korábbi, 25 évvel ezelőtti bűnügyről. A kezdő képsorok a készülő könyv prológusának három változatát jelenítik meg – a tapasztalatlan író ugyanis tanácstalan, hogyan is kezdje a történetet. Egy megerőszakolt és meggyilkolt fiatal lány gyilkosa utáni nyomozásának történetét, ami – mint később kiderül – egész életét meghatározta: a film pedig a készülő könyv tükrében, annak lapjait megelevenítve meséli el az 1974-es eseményeket, mikor is Esposito még aktív korában nyomozott a kegyetlen tettes után. Ő maga sem volt egy egyszerű ember, meglehetősen fafejű, hirtelen haragú, de alapvetően jóindulatú figura, de akkori társa, és barátja, Pablo Sando (Guillermo Francesa) még rajta is túltett: az alkoholista, vicces, de egyben szinte egy elveszett zseni is – ő adja a film igazi sava-borsát, a humort ebben a komor történetben. Esposito oldalán feltűnik még egy Irene nevű hölgyemény is (Soledad Villamil), aki a történet szerelmi vonaláért lesz majd felelős – ő Esposito plátói szerelme a múltban, s egyben múzsája a jelenben. Hármójuk nyomozásának eredményét, annak megdöbbentő fordulatait és kapcsolataik sűrű hálóját tárja elénk Juan José Campanella rendező (megnéztem, nem sok nagyjátékfilmje volt, inkább TV sorozatokban van otthon). Neki sikerült a képernyőre/vászonra mixelni a bűnügyi vonalat (ami a film gerince, ami az izgalmak fő forrása) a szerelmi szállal illetve a korrupció-diktatúra bemutatásával …

A helyzet az, hogy a krimi rész qrva jó. Van egy áldozat, annak egy megtört férje, van egy éveken át hajtott gyanúsított (beismerő vallomásának előcsalogatása hatalmas élmény, egy hatalmas pénisszel) és van egy sértődött, korrupt, hatalmával teljesen visszaélő ügyész kolléga. Aki aztán az argentin politikai hierarchiában bizalmas pozícióba kerülve kamatostul adja vissza Espositonak a múlt sérelmeit – megdöbbentő volt, ahogy a gyilkos ebbe a hálóba is kapcsolódik. Akció viszonylag kevés van – ez az a film, ahol inkább szóban nyomoznak -, ami viszont van, az teljesen jó: gondolok itt mindenekelőtt a stadionos szcénára, meg esetleg a betöréses jelenetre (a két órás játékidőben viszont mindez el is veszik). Sokkal inkább járunk Esposito fejében, érzéseiben, emlékeiben: lubickolva a mániákus igazságérzet és a reménytelen szerelem tengerében. Ugyanis a nyomozás mellett épp oly fontos Esposito és Irene viszonya, egy ki nem mondott szerelmi vallomás következménye, két eltékozolt élet története. Ez mondjuk, szerintem bárkit megérinthet, mert ki ne járt volna már úgy, hogy fiatal korában kerülgetett egy lányt, de soha nem mert oda állni elé szerelmi vallomással… ahogy azt Esposito sem teszi. Mosolyogtató is az a jelenet, mikor Irene irodájába megy beszélni vele, még az ajtó is majdnem becsukódik – igazából az irodát leszámítva magam is éltem át hasonlót… A krimi és a love strory pedig egy olyan rendszerbe van elültetve, ahol a felsőbb politikai érdekre embereket ölhetnek, bűnözőket szervezhetnek be, semmirekellő seggfejek juthatnak szinte korlátlan hatalomhoz. Kiváló mix, zseniális lenne az egész, ha…

… ha kicsit feszesebb lenne. Legalábbis nekem néha túlságosan vontatottnak tűnt az egész, a nyomozás lendületét sokszor megtörte a már idősödő Esposito és Irene újból feléledő románca. Hiába a néhány egészen kiváló beállítás, a történelmi és a földrajzi tabló – bizony az sem segít, hogy az első negyed órában teljesen el lehet veszni a spanyol nevekben és arcokban, ki kicsoda, mit csinál, miért és hol is vagyunk. Mindez pedig két idősíkon, 1974-ben és 2000-ben… nem egyszerű. Picit talán nehezebben ránt be a film, mint kellene, picit talán megint csak az a – sokat szidott – hollywoodi hatásvadászat hiányzott, ami az álomgyári filmeknek oly komoly érzelmi töltetet képes adni. Kicsit talán lehetne több dráma benne – jó, akkor meg a szerelmi szál értéktelenedne el -, mert egyszerűen azt szoktuk meg. Megkockáztatom: ha az elején nem vágják be a lány halálát, még ennyire sem kötött volna le a történet. Lassan csordogáló film lett ez - amúgy kiváló korrajzzal -, aminek a végére ugyan valóban azt érzi az ember, hogy egy jó kis mozit látott, de semmi olyan emlékezetes esemény, figura nem marad meg, ami miatt érdemes lenne bármikor újranézni. Leginkább talán magát a társadalomkritikát, a korrupt rendszer elé tartott görbe tükröt hiányoltam a filmből. Az adhatott volna neki egy olyan színt, plusz töltetet – akár még nagyobb drámával -, ami miatt tényleg maradandó élmény lehetett volna.



75%



Talán a  remake jobb lesz. Nincs rá szükség, de ha már lesz, talán jobb lesz.



.

R2-D2 írta:

Szemekbe zárt titkok

Kicsit megkésve ugyan, de próbálom pótolni (legalább) azokat az alkotásokat, amik az elmúlt pár évben közel kerültek az idegen nyelvű Oscar-díj elnyeréséhez: egészen különleges alkotások ezek, kicsit kiszakítanak a hollywoodi mainstream irányvonalból. Persze messze nem hibátlan és tökéletes mindegyik, messze nem lehet azt mondani mindegyikre, hogy elementáris erejű filmélményt biztosítanak, viszont kicsit kitágítják az ember látókörét, származási helyük révén megismertetnek olyan világokkal, amiket ezek nélkül még csak érintőlegesen sem ismernék.

A szekrényemben van egy ideje, bekerülve a "halogatott-film" körbe. Ez az írás talán ösztönzés lesz, bár túl sok újat és lelkesítőt nem tudtam meg belőle ...

Ezen kívül is van még kettő nálam a "külföldi" Oscar-jelöltek közül, már csak az a kérdés, hogy ki nézi meg előbb azokat .
.

R2-D2 írta:

Remo írta:

Nem, de nem is rémlik, hogy tervbe lett volna véve.

Tessék sürge pótolni!

Anno elég sokat beszéltünk róla, azt hittem, kedvet csináltunk hozzá Neked is.

Nekem viszont annak idején kedvet csináltatok a Triangle-höz. Nekem bejött a film, azóta már meg is vettem az angol BD-t belőle.

cs-robert írta:

Nekem viszont annak idején kedvet csináltatok a Triangle-höz. Nekem bejött a film, azóta már meg is vettem az angol BD-t belőle.

Ennek kimondottan örülök!!! Már megérte olvasgatni minket!

R2-D2 írta:

Szemekbe zárt titkok

Picit talán nehezebben ránt be a film, mint kellene...

Na engem nagyon berántott Való igaz mire mindent megértettem kettőször is végignéztem a filmet. Mind a film hangulata, mind az általad is említett nagyon jó krimi rész páratlan szórakozást nyújtott.

90%-al tettem el magam részéről a polcra. (zárójelesen megjegyzem mind szintén digi gyűjtőnek, szép van belőle a spanyoloknál).

arzo írta:

R2-D2 írta:

Szemekbe zárt titkok

Picit talán nehezebben ránt be a film, mint kellene...

Na engem nagyon berántott Való igaz mire mindent megértettem kettőször is végignéztem a filmet. Mind a film hangulata, mind az általad is említett nagyon jó krimi rész páratlan szórakozást nyújtott.

90%-al tettem el magam részéről a polcra. (zárójelesen megjegyzem mind szintén digi gyűjtőnek, szép van belőle a spanyoloknál).

Ennek örülök. Meg nem lepődök rajta, valahogy beleillik a profilodba...

.






Kon-tiki





Arzo barátom már tavaly is ajánlotta ugyan ezt a filmet, de mivel semmit nem tudtam róla, s a promokép is inkább egy az A Bounty lázadói szerű mozit sejtetett, különösebb hangulatom nem volt belevágni. Aztán a legutóbbi kutakodásomkor meglepően tapasztaltam, hogy a 2012-es idegen nyelvű Oscar mezőnyben is felbukkant a film, így viszont már az együttes hatások elkerülhetetlenné tették, hogy magam is utazzak Peruból Polinéziába… és közben szégyellem is magam, de én erről az expedícióról semmit sem tudtam. Még film közben sem – bár furcsa volt néhány dolog – igazából a vége főcím alatt világosodtam meg, hogy a Kon-Tiki egy valós történetet megfilmesítése, egy valós felfedezőút lehető leghitelesebb módon való filmre vitele.

Thor norvég kisfiú. Borzasztóan kalandvágyó, igazi rosszcsont kölök – hát nem rámegy a befagyott tó közepén úszkáló jégtömbökre??? Persze, hogy beleesik. Meg persze, hogy kihúzzák – hisz főszereplő nélkül nehéz filmet csinálni.
Thor norvég fiatalember (mekkora poén lett volna Chris Hemsworthot felkérni a szerepre), aki éveket tölt Polinézián, megismerkedik leendő feleségével, alaposan beleássa magát a szigetvilág életébe, s bogarat tesz a fülébe az az őslakosok körében meglévő hit, hogy a szigeteket keletről, Dél-Amerikából népesítették be az inkák
Thor Heyerdalh (Pål Sverre Hagen) norvég néprajzkutató, aki a háború utáni USA-ban épp pénzt próbál szerezni expedíciójához. Kétségbeesetten próbálja bizonygatni, hogy egy szimpla tutajjal, csupán a szélre és az áramlatokra hagyatkozva ketté lehet szelni a Csendes óceánt úgy, hogy Polinéziába érkezzen meg – ahogy azt az ősi isten, Tiki is tette. Heyerdahl szinte már betegesen ragaszkodik az ötlethez, a lehető legvégsőkig elmegy, de mindenhol falakba ütközik – érdekes egyébként belelátni a történetbe a mindenkori felfedező kontra mindenkori tudósvilág szembenállását -, így egyre kisebb esélye van rá, hogy elérje célját. Pedig már önkéntes csapata is van, egy meglehetősen lelkes, de totál amatőr társaság, akik éppúgy nem konyítanak a hajózáshoz, mint az expedíciót vezető, de úszni nem tudó Heyerdahl. Aztán egy zseniális húzással – hogy ez valóság volt-e, vagy sem, nem tudom- mégiscsak útra kel a kis csapat, a mozi pedig ezen fél órás felvezető után magának az útnak a története.

Qrva jó volt. Néztem és nem tudtam kiverni a fejemből a Pi életét, meg a Kapitány és katonát. Hangulatában, stílusában ezekhez áll legközelebb az egész, borzasztóan erős vizualitással. Ezen nem is feltétlenül a hibátlan CGI-t értem, sokkal inkább azt a hangulatot, amit a 101 napos út az óceánon tud kelteni. Ahogy a sokadik napon már kinéznek az utazók, a forróságot, a vihar képeit, a cápákat, bálnákat – az ÓCEÁNT magát. Néhány borzasztóan jó kamera beállítás is feltűnik a moziban (no meg néhány sablonosan jól ismert is), a kalandok sora pedig egészen kiválóan van adagolva. Az eredeti történetet olvasva nem is egy, hanem két viharjuk volt – e tekintetben még visszafogottak is voltak a készítők -, persze a cápatámadások valódiságát, az események felturbózását meg lehet kérdőjelezni, de azt hiszem, minden tűréshatáron belül maradt. Az izgalomfaktor tökéletes, ráadásul néhány baromi jó poénnal megspékelve: gondolok itt a papagájra, meg a paradicsomleves porra…

A nagy kalandot és a történelmet azonban emberek írják. A Kon-Tiki egyik legfőbb erénye – hitelessége mellett – az, hogy belemegy azon megkerülhetetlen tények a bemutatásába, hogy 6 férfi 100 napig összezárva az óceán közepén milyen pszichés átalakuláson megy át. Úgy, hogy az expedíció jó ideig a kilátástalanság felé halad. Nagyon tetszett, ahogy a bizalmatlanság kezdett kialakulni, ahogy a lázadás csírája kezdett kihajtani. Ahogy Heyerdahl eszement mániákussága véget vetett ennek… ahogy a nagy bajban a 6 ember mégis élete kockáztatása árán képes megmenteni a másikat. Külön tanulmány, hogy mennyire kell egy felfedezőnek betegesen szenvedélyesnek lennie. Mennyire kell hinnie saját igazában, létrejöhettek volna-e nagy felfedezések ezen erőszakosság és kitartás nélkül. Mennyire marad magányos a kaland kitalálója az útja során és végén (itt is jól lejött ez, amikor partot értek), mennyire törvényszerű ezeknél az embereknél, hogy MINDENT képesek feladni álmukért. Icipici hasonlat e tekintetben az Interstellarhoz is van, bár végeredményben teljesen más a dolgok lényege és kicsengése. A hajó, a 100 nap összezártsága (kevés ember idegen szituban) kiválóan működik, a természetfilmes képek mellett ez adja a mozi velejét.

Az, hogy aztán mégsem „fostam le lábamat” tőle, annak két egyszerű oka van. A legfontosabb: túl hosszú a film, pontosan túlságosan sokszor van emberek révedezésén időző kamera (főleg Heyerdahlén), túl sokszor éreztem azt, hogy egy kép, jelenet túl sokáig tart. Mintha a rendező beleszerelmesedett volna a tájba, az útba, a hajóba – és nem lett volna képes elengedi azt. A kimondottan jó akciószekvenciák között néha bizony túlságosan leül az egész, még csak dialógusok sincsenek, csak a képek. Egyszer-egyszer még csak elmegy, de végig már zavaró volt: értem, hogy alapban nem egy akciófilmről beszélünk, de a sok belassulás miatt még csak kalandfilm sem lett. Dráma ugyebár lehetne, a közösség önmagában kiváló forrás hozzá, de az sincs túlbonyolítva – az viszont külön jó pont, hogy végig nem lehet tudni, ki éli túl az utat. Valahogy azt éreztem, egy természetfilmet nézek némi kaland beütéssel: valószínűleg az élet ugyanilyen lenne – csupán hozzászoktunk a filmeken az élet sűrűbb kivonatához. Megint vissza kell kanyarodnom a már más filmeknél előhozott paradoxonhoz: eyg kis hollywoodiság jót tett volna a filmnek. A másik, ami ugyan lényegesen kevésbé zavart: ahogy a keleti filmeknél általában, a végére itt sem tudtam már, ki kicsoda. A 100 napos szakáll alatt eltűntek az arcok és néha fogalmam sem volt, melyik karakter mit csinál…

Mindezek ellenére nagyon bejött. Kétségkívül egy lassú, de kimondottan hangulatos mozi egy nagy norvég felfedező útjáról, egy hajóról, ami útnak és hajónak saját múzeuma is van Osloban.



80%


.

300 - A birodalom hajnala

Sem időm, sem kedvem nincs írni róla mégegyszer. Másodszori nézésre azért jobban tetszett - az ember már tudja, milyen hülységet kap -, de továbbra is marad a 60%-os első értékelés.

Nem volt rossz, néhány korábbi ökörség fel sem tűnt, valahogy az egész történet ezekkel az időugrásokkal, párhuzamos cselekményekkel most jobban bejött. Valóban megtaláltam benne a 300 feelinget, a képi világ továbbra is tetszik, viszont a csataló és az egész jelenet eszméletlen gáz.

Mindegy, másfél órára jó volt, meg úgyis az lesz, hogy minél többször látom, annál jobban befogadom majd.

R2-D2 írta:

Kon-tiki

Mindezek ellenére nagyon bejött. Kétségkívül egy lassú, de kimondottan hangulatos mozi egy nagy norvég felfedező útjáról, egy hajóról, ami útnak és hajónak saját múzeuma is van Osloban.

80%

A Kin-Tiki meg Heyerdahl neve is ismerős volt, mert a szüleim polcán ott volt a könyve, de addig már nem jutottam el, hogy el is olvassam. Talán majd a film .

A "paradoxon" egyébként nekem egyre inkább csak látszólagos: Hollywood körén kívülről nézel filmeket, hogy ne legyenek annyira hollywoodiak, aztán hiányolod belőlük ugyanezt . Persze nem ugyanazokat a vonásaikat...
.

Niwrok írta:

A "paradoxon" egyébként nekem egyre inkább csak látszólagos: Hollywood körén kívülről nézel filmeket, hogy ne legyenek annyira hollywoodiak, aztán hiányolod belőlük ugyanezt . Persze nem ugyanazokat a vonásaikat...
.

Ezzel még nekem is békülnöm kell, de sokszor érzem a Hollywoodon kívüli filmeket túlságosan "száraznak". Mondjuk most a konkrét esetben arzo is egyetért velem.

R2-D2 írta:

Ezzel még nekem is békülnöm kell, de sokszor érzem a Hollywoodon kívüli filmeket túlságosan "száraznak".

Naná, mert nem egy profi stáb szerkeszti és polírozza azokat "tudatosan tervezett médiapiaci termék"-ké .
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Ezzel még nekem is békülnöm kell, de sokszor érzem a Hollywoodon kívüli filmeket túlságosan "száraznak".

Naná, mert nem egy profi stáb szerkeszti és polírozza azokat "tudatosan tervezett médiapiaci termék"-ké .
.

Nos ha már így szóba kerültem a témával kapcsolatban
Ezt a filmet valóban kicsit "száraznak" éreztem minden pozitívuma mellett, egy kis pörgősség és talán némi látvány is kívánkozott volna.
Persze kérdés, hogy a mostani amerikai filmek látványorgiaszintjére szocializálódott, eltorzult elvárásaim mondatják-e ezt, vagy valóban döcögősebb volt a kelleténél.
A könyv mindenesetre már 20 évvel ezelőtt magával ragadott, akkor azon nem éreztem a lassúságot. Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán.
Az északi készítésű filmekre amúgy sem jellemző a rohanás, adódik az ő lassabb és nyugodtabb életmódjukból is feltételezhetően.
Itt talán az a kontraszt jött ki, hogy a rendezés és a cselekményben részt vevők északi területről származnak, míg maga az esemény egy trópusi környezetbe helyeződik
és annak a temperamentuma, lendülete mégsem jelentkezik. Mintha feltálalnának egy közismerten gazda ízvilágú, fűszeres ételt az íze mégis a vízben főtt krumpliéra emlékeztetne.
Ezt a fajta lassú párbeszédes, sok kommunikációs szünettel tűzdelt menetet azon filmeknek nem is szoktam felróni melyek mondanivalójukban is indokolttá teszik (pl. Kundun, Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz).
A Kon Tiki kicsit művészfilm beütésű kalandfilm és ez zavart okozott nálam.

arzo írta:

A Kon Tiki kicsit művészfilm beütésű kalandfilm és ez zavart okozott nálam.  

Ez jó.

.





47 ronin




Nem tudom, mi a jobb… Ha totál fogalmatlanul ülsz be egy filmre, semmit nem tudsz történetéről, valósághoz való viszonyáról, szimbólumrendszeréről – és így messze az elvárásaid alatt teljesít, vagy ha kicsit utána olvasol, felkészülsz belőle, esetleg ismered az adaptáció alapját is, és tudod kötni valahova az egészet. Az mindenestre tény, hogy ha az első esetben is működik valami, akkor az nagyon tud működni, az időtálló filmmé válhat, míg a második esetben talán jogosan úgy érzem, rásegítés kell a tetszési index jobb eléréséhez. Nálam egyébként az utóbbi általában a filmek újranézésénél fordul elő, az első benyomás után beszerzett információk birtokában máshogy tudok tekinteni egy filmre – ahogy ez most a 47 Roninnal is megesett.

Egy éve nem voltam tőle elragadtatva. A legjobban Athur Koestler szavai ugrottak be róla: "minden nyugati norma szerint az eszelős őrület megtestesülése". Nem tudtam helyére tenni ezt az egész öngyilkos hajlamot, az egész idióta tömeges halált, s annak a jelentőségét. Sem a rohamsisakot a fején hordó shogun mindenhatóságát, hisz abban a korban azért jóval könnyebben el lehetett volna  tűnni nyomtalanul és büntetlenül. Zavartak ezek az idegen, múltbéli kultúra számomra idegen elképzelései, a becsület ily mértékű önpusztító megnyilvánulása - amihez ráadásul egy szintén totál idegen fantasyvilágot csaptak hozzá – így szinte törvényszerű volt, hogy anno a film felemás érzéseket keltsen. Hiányoltam belőle a vért, ugyan milyen már, hogy egy kardcsapásnál egy deci vér sem fröccsen… a megelevenedett történelmi háttér,  a díszletek, a színészek pedig hiába voltak kiválóak, az egész nem állt össze egy értelmes képpé. Egészen mostanáig.

A 47 ronin története a japán folklór egyik legismertebb, legjelentősebb tényezője. „Az eset a busidó előírta viselkedés kvintesszenciális példája, a legjapánabb történet, amit tán megőriztek emlékükben.  A roninok vezetőjét, Óisit a japán közgondolkodás azóta is a legkarizmatikusabb férfinak, a beosztottak által rajongásig imádott főnök prototípusának, valóságos napóleoni figurának látja.” Ha valakit érdekel, utána tud járni a valós történetnek, meg tudja nézni, mennyi köze van a filmnek a valósághoz – nos, alapjaiban megőrizte azt. Ugyanakkor nem lenne amerikai az alkotás, ha nem nyúltak volna bele rendesen, ha nem csavartak volna rajta rögtön kettőt is: az egyiket magával Kai karakterével, a másikat meg a fantasy elemek beépítésével (részben Kain keresztül). Talán épp ezért rengeteg netes ítésznél kiverte a biztosítékot a film, a legtöbben épp az eredeti mondanivaló kiherélését emlegették föl (nekem meg pont abból volt először sok).

Kai (Kenau Reeves) egy félvér kisfiú, akit menekülés közben talál meg Asano nagyúr és szamuráj csapata. Asano meglát valamit a fiúban (talán pont annak démoni voltát), amit a többiek nem, és magához veszi – elkülönítve, de felneveli. Kai aztán szinte teljesen magába szívja a japán (és szamuráj) eszmét, de soha nem adatik meg neki, hogy emberszámba vegyék – egészen az ura halála utáni bosszú szervezésének kezdetéig. A mozi nagyjából hűen követi Asano büntetését, a roninok egy éves száműzetését, majd a támadásukat, győzelmüket. E tekintetben a mozi akár egy első osztályú bosszúfilmnek is tekinthető – pláne, ha át tudjuk érezni, mit is jelent önmagában roninnak lenni. A gazdátlan szamuráj bosszúja ura árulóján európai szemmel talán furcsa lehet, talán be sem tudná mindenki fogadni – talán épp ezért kellett felhígítani Kai karakterével, a sárkányokkal és a démonokkal. Megmondom őszintén, első nézésre csak passogtam, mit keres a filmben sárkány, szarvasagancsos orrszarvú, boszorkány meg fül nélküli pap. Kis kutakodás után aztán rájöttem, hogy ezeket nem beszívott látványtervezők találták ki, hanem ezek a figurák kivétel nélkül megtalálhatóak a japán mesevilágban, külön nevük és történetük van, talán még annak az óriásnak is, akivel Kai rabszolgaként harcol… így viszont, tudva ezeket, máshogy tekintek a kész filmre, értékelem azt a tiszteletet, amit a sztori hollywoodiasítása mellett is érezni a mozin.

Talán igaz az az álláspont, hogy a japánoknak túl amerikai lett, japánon kívülieknek meg talán túl japán. Magam részéről egyre inkább egy nagy ívű, történelmi alapokon nyugvó kaland – illetve fantasy filmként tekintek rá, úgy pedig messzemenőkig megáll a lábán. Nem az első és nem is az utolsó ilyen nézőpont, ami segít egy filmet átértékelni - mert bizony nem szégyellem bevallani: másodszori nézésre kimondottan tetszett az egész. Tetszettek az akciók, jó volt a fantasy vonal (tán még kevés is), most már át tudtam érezni a szepukkukat is. A színészeket amúgy is bírom, kedvenc Neo-m mellett egy gyerekkori imádott karakterem, Shiro az Üzenet az űrbőlből (Hiroyuki Sanada) is feltűnik Oishi szerepében. Maga az egész 1701-es Japán, amit képernyőre varázsltak, nagyon bejött, én nem osztom azt a véleményt sem, hogy gagyi lenne a CGI. Lehet, hogy szégyen, de én már arra sem emlékeztem, hogy ezt nálunk forgatták – így meg még többet ér az összes díszlet és látvány. Másodszorra kimondottan jól szórakoztam rajta, amit egyáltalán nem érzek kényelmetlenek. Van olyan film, ami másodszorra sem működik… ez igen. Sőt. A sokak (köztük magam) által kritizált vértelenséget is teljesen átértékelem – e tekintetben adja magát a párhuzam a Karib tengerekkel -, s ami még egy éve zavart, annak most kimondottan örülök. Meg tudom mutatni a filmet a gyerekeimnek… egy bizonyos szituban ez pedig lehet épp oly fontos, mint a levágott fejből csöpögő vér.  

S még valami: aki nem venné meg lemezen, annak egy kis info: a kimaradt jelenetek között két érdemleges is van, ami simán benn lehetne a filmben. Az egyikben Mika próbálja megmérgezni Kirát, de az megsejti a dolgot és majdnem egy kisfiúval itatja meg a mérgezett teát, a másikban meg Oishi először megveszi Kai-t, s csak utána harcolnak.

Mea culpa, nekem ez most bejött. Jó passzban talált, jó minőségben.




80%




.

.





Tigrisek földjén





Ez qrva jó volt… egy évtized után is qrva jó volt. Már a múltkori az A fülkénél elhatároztam, hogy újranézem azt a filmet, amiben megismertem és megszerettem Colin Farellt, csupán meg kellett várnom, míg befut az USA amazonról mindösszesen 7!!! dollárért vett BD: régió függetlenül, magyar szinkronnal és felirattal. Ennyi pénzért mindenképp megéri, olcsóbb, mint itthon egy DVD, az viszont tény, hogy olyan óriási minőségjavulást nem hozott, mint amire esetleg a formátum miatt számíthat az ember.

Tigerland volt a neve annak az amerikai kiképzőbázisnak, ami kb. a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig működött Fort Polkban, Louisiana államban. Ez volt az utolsó felkészítő állomás az újoncoknak a vietnámi bevetésük előtt – a louisianai mocsárvidék ideális környezetet biztosított a távol-keleti hadszíntér reprodukálására (érdekes, mozink csupán utolsó 25 perce játszódik itt, addig egy átlagosabb táborban vagyunk). Mégpedig 1971-ben, mikor a vietnami háború már elveszett – ezt gyakorlatilag mindenki tudja, még a tisztek is -, mégis, a halálba készülődés tovább folyik: az újoncok nagy része besorozott katona, néhányan azonban önkéntesek, menekülnek a családi, pénzügyi problémáik elől. Szegények nem is igazán gondoltak bele, mivel jár a kiképzés, igazából mivel jár maga háború és a katonaélet, így szinte törvényszerű is lesz majd a film alatt néhány baka összeomlása. Ha azt nézzük, tényleg még mindig jobb amerikai földön ennek bekövetkezése, mint mondjuk éles helyzetben Namban (ahogy a moziban nevezik), viszont a kedves kiképzők mindent meg is tesznek azért, hogy a gyenge jellemek kibukjanak. Az már megint más kérdés, hogy utána a seregnek blama-e és mekkora blama hazaküldeni ezeket a fiúkat, de mindenestre gondolom tényleg jócskán volt „elhullás” a tréning alatt.

Roland Bozz (Colin Farell) nem egy átlagos katona. A mozi azzal indít, hogy épp kiengedik a fogdából, ahova sokadik függelemsértése miatt került. Ő maga a megtestesült rém, minden kiképző rémálma. Az ember, akit nem lehet megtörni: gyakorlatilag mindenkinek a képébe vigyorog. A fizikai megterheléstől, verésektől ugyan kikészül, de akkor is pofán röhög mindenkit, ugyanakkor kívülről fújja a szabályzatot, tökéletesen tisztában van jogaival. Nos, ő a Tigrisek földjén központi szereplője, s azt hiszem, nem mondok nagyokat, de ő maga a FILM. Egyszerűen zseniális az, ahogy egy karakter és a köré épített humoros és drámai események képesek elvinni a hátukon egy egész háborús filmet – egy olyan háborús filmet, ahol tulajdonképp el sem jutunk a háborúba. Bozz a maga pimaszságával már az első perctől mosolyt csal az arcunkra, egy igazi, „hithű” pacifista jelleme bontakozik ki előttünk. Egy olyan emberé, akinek jól felfogott egyéni érdekei mellett zajlik az élete, a „minél kevesebb barát, annál kevesebb gyászolandó ismerős” elvét nagyon sokáig betartva egyedül tervezi a lelécelést a táborból. Mert erre megy ám ki az egész: Bozz mielőbb próbál lelépni, addig meg csak túlélni…

A baj (számára) akkor kezdődik, mikor is néhány társát túl közel engedi magához – a krumpli pucolós jelenet hisztije először fura is, de aztán Bozz jellemfejlődésének fontos fordulópontjává válik. Baj, mert a rejtegetett, háttérbe szorított emberiessége, vezetői készsége előtör, néhány balhéja után pedig a sitt helyett a szakasz élén találja magát – természetesen az elengedhetetlen hatalmi konfliktusok, alfa-hím küzdelmek árán. Az első percek önző és szemtelen katonájából egy kibaszott jó figura lesz közben, aki mindent megtesz a gyengékért, középső ujját mutatja a felettesének, de hihetetlenül is profin lő (ha akar). Egy pillanatra beugrott, mire ment volna Bozzal Jesupp ezredes az Egy becsületbeli ügyben, vélhetően infarktus lett volna a vége…viszont akkor, abban a moziban Santiago közlegény  talán túléli. No, ilyen ember Bozz, hihetetlenül jó figura, akiért az egész mozin keresztül tudunk szorítani: az egyik legjobb filmes karakter, akit valaha láttam, Colin Farell  - az akkor még tejfelesszájú Colin Farell - zseniális alakításában. A Tigrisek földjén gyakorlatilag minden perce élmény, amit vele töltünk el a képernyőn, úgy vagyunk a háborúban vele, hogy valójában egy pillanatig sem vagyunk ott.

És az egészre nekem még feltette a pontot Wilson közlegény, Bozz filmbeli ellenfele: akkor, mikor először láttam a filmet, még nem ismertem a srácot, de most már kéjes vigyorral néztem Shea Whighamet, a Gengszerkorzó Eli Thomsonját. Mindig is többet jelent nekem egy film, ha egy máshol megkedvelt szereplő tűnik fel egy szerepben – itt ráadásul egy rövidebb szcénában még egy Gengszterkorzós fazon, a szesztilalmi ügynök, Van Alden (Michael Shanon) is tiszteletét teszi. Ilyenkor mindig széles vigyorra görbül a szám, a Bozz dumája és tettei miatti alaphelyzetben meglévő mosoly meg most még szélesebbre görbítette azt. Zseniális a két férfi párharca, Bozz hidegvére, Wilson őrülete – az Ember, aki azért megy Namba, mert ölni akar vs. a Pacifista – a mozi drámai élét ez adja. Nehogy túl unalmas legyen már a cinizmussal megtámogatott háborúellenes propaganda, nehogy valaki azt mondja, milyen film ez már, ahol nincs is harc. Van. Csak nem az, amire gondolni lehet. Joel Schumacher ez esetben kiváló érzékkel találat meg a kezdő színészeket, kiváló érzékkel keverte a stílusjegyeket, és az Összeomlás, az Egyenesen át (hamarosan újranézve) után egy újabb maradandó alkotást tett le az asztalra. Még akkor is, ha ismertségben ez sem váltotta meg a világot – inkább megmaradt a filmrajongók becses kincsének.

Most, hogy visszagondolok, nem tudok olyan momentumot mondani a filmből, ami ne tetszett volna. A hangulat, a kiképzés (s némileg a háború) nagyon el van találva. A díszlet, háttér, környezet szintúgy, semmi eszement túlzás nincs a moziban – tényleg ilyen lehetett egy kiképzés anno. A film humoros cinizmusát már dicsértem eleget, mint ahogy a drámát és a színészeket is. Azon talán el lehet gondolkozni, önmagában Bozz léte mennyire életszerű egy hadseregben, de tekintve, hogy akkor a vietnami háború ekkor már úgyis veszett fejsze nyele volt, talán még hihető is. Mindenestre egy olyan figurát személyesített meg, amilyen mindegyikünk szeretne lenni hasonló szituban. Csak kevesünknek sikerülne…

S még valami: a finálé képeit látván nem megy ki a fejemből a Let the sunshine in. A dallama és annak képei…


95%


.