R2-D2 írásai 1.0

.





Trónok harca S2





Annyira jó dolog visszatérni egy kedvelt sorozat világába, annyira jó, mikor pár napra újra elmerülhetünk valamiben, amit szeretünk. Sok sorozatnál sajna nem adatik meg, hogy eljussunk a második évadig, így alaposan felértékelődik a Tűz és Jég dala monumentális történetének második felvonása. Közben meg lehet dörzsölni a kezünket is, hisz a harmadik évad elkészült, és úgy néz ki, jó pár évig elleszünk a Vastrónért vívott harccal.

Ez nagyon jó volt. Jobb, mint az első évad, követhetőbb, izgalmasabb, látványosabb. Miután már képben vagyunk a karakterekkel - nem kell azon tűnődni, hogy ez most kicsodának a kicsodája -, sokkal könnyebb beleélni magunkat a kusza történetbe, amit az író elénk tár. Pedig az első évad világa azért bővül is új helyszínekkel és új szereplőkkel, jóval összetettebb, nagyobb ívű is az egész. A főbb figurákat alaposan szétszedte térben a sors, így gyakorlatilag folyamatosan 5-6 szálon és helyszínen futnak az események, a közel 9 órás játékidő ellenére többnyire izgalmas és látványos módon. Kedvenc eseménysorom így nem is igazán van, összességében nagyon élveztem az egészet: egy icipicit talán csak Daeneryshez és sárkányaihoz húz jobban a szívem.

A Lannisterek szála Királyvárban, a királyi udvarral hasonlít a legjobban az eddigi HBO sorozatokra. Az ármánykodás, a gusztustalan játszmák egy nyilvánvalóan elmebeteg suhanc királlyal, az egész légkör csillivilli mocska kiváló lett. Ismét sikerült néha undort kiváltani belőlem a komplett családdal szemben, leszámítva természetesen a törpe Tyriont. Szerintem az egész sorozat legzseniálisabb figurája ő, eszével, humorával toronymagasan viszi a prímet. Királyvárhoz tartozik az évad legnagyobb és legjobb eseménye, az ostrom, gyakorlatilag a komplett kilencedik epizód. Sorozathoz képest nagyon jól megcsinált képek – ugyanakkor keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy gyakorlatilag lemásolták a Helm szurdok ostromát..

Robb Stark és környezete, a tábor, az ott történtek a maguk morális kérdéseivel nagyszerűek lettek, s az új spiné, Talisa pedig elbűvölő. Kicsit talán még sajnáltam is, hogy oly könnyen megmutatta bájait a kamerának, így valamicskét veszített sejtelmes izgalmasságából. A szőke herceg fogsága kifejezetten karakterromboló látvány, Cat Stark, az anya figurája pedig a vállára rakott nehéz terhekkel borzalmasan összetett és együttérzésre sarkalló… Talán csak a kevés csata róható e szál számára, inkább morális és stratégiai mederben folyik a történet, amit tökéletesen egészít ki (és hatással van rá) a Deresben történő várfoglalás, de még talán a Baratheon fivérek viszálya is. A sztori bizonyos pontjain már öt király van a porondon – ékes példája és leképzése ez akár a mai kornak is: ha egy vezér elmegy, megindul a marakodás a csonton és a hatalmon. Mindig és mindenhol.

Nagyon tetszett az egész Arya szál. A Tywinn Lannister pohárnokaként eltöltött idő minden perce feszült volt – a lebukás veszélye végig a levegőben lógott, ami jócskán izgalmassá tette az eseményeket. Jaquen H’ghar figurája egy nagyszerű új szereplő, búcsúja pedig megdöbbentően hatásos – erősítendő a fantasy jelleget. Arya pedig, mint a legkisebb Stark lány örökké belopta magát a szívembe. Ahogy azonban már említettem a legjobban nekem a Khaleesi, azaz a szőke csaj története tetszett. Nem is csak a története miatt, hanem valahogy a meleg, az arab/perzsa világot megidéző képek, város, a sárkányok mind szerepet játszottak benne. No persze önmagában Emilia Clarke látványa is el tudott varázsolni, de az előző évad pont általa kezdett fantasy-jelleg kiteljesedése nagyon ínyemre volt. Kíváncsi vagyok, a kifejlett sárkányokkal majd ki tudja megállítani később..

S ha már fantasy: ebben a sorozatban aztán tényleg van minden. Sárkányok, fekete árnyember, zombik… A legutolsó képek brutálisan jók - bár kicsit Karib tenger kalózait idézik-, a falon túli világ és lehetőségei a maguk titokzatosságával már az első perctől tetszettek. Ráadásul Havas John egy borzasztó szimpatikus arc (ellentétben Theon Greyjoyal), a szőke vadóc, akit meg talált magának, egyelőre a dumájával is levett a lábamról. Érdekes kontrasztokat eredményezett a Falon túli jég és Qarth városának forrósága, amik a nagyjából realista, erősen középkorra hajazó látványvilágú történet két ellenpontja a fantasy szempontjából: az egyikben a zombikkal, a másikban a sárkányokkal. Észak és Dél, a két véglet – s a Hét Királyságot kívülről fenyegető két természetfeletti csapás. A fantasy utat tör a birodalomba, de amitől tartottam, egyáltalán nem jött be: igenis jól áll a sorozatnak e természetfeletti motívum. Elnézve pedig a harmadik évad trailereit – nos, az sem lesz rosszabb…




.

.





Abraham Lincoln, a vámpírvadász




Ha csak önmagában Timur Bekmambetov neve szerepelt volna a szinopszisban, a büdös életben nem nézem meg ez a mozit. A legutóbbi kalandom vele a Wanted volt – amivel engem ki lehet kergetni a világból. De mivel Tim Burtonra is hivatkoztak, gondoltam, teszek egy próbát – őt szeretem, gondoltam, talán valami jótékonyat jelent a filmnek a jelenléte…

Nos, annyit mindenképp, hogy végig lehet nézni. Ez már önmagában nagy erény, de ebben bizony ki is merül az összes pozitívum. A film legalább akkora ökörség, mint az idézett Wanted, csak itt kosztümös formában kell elviselni a rendező ámokfutását. Egy OROSZ rendező ámokfutását HOLLYWOODBAN, amikor is egy USA elnök figuráját teszi vámpírok közé. Csak én érzem nonszensznek??? A sztori az egyik legnagyobb baromság, amit valaha hallottam: az USA egyik leghíresebb elnöke tulajdonképp vámpírvadász volt – amolyan polgárháborús Sam/Dean Winchester módra -, s megválasztásáig aktívan űzte is eme sportot. A negatív csúcspont e szempontból mindenképp a Gettysburgi csata volt, ahol a déliek vámpírokként volta ábrázolva (!!!!), ezért volt a csata első része siker számukra… Anyám…

Sok mindent be tudok fogadni, rengeteg idióta, hihetetlen történetet láttam már filmen, s volt olyan, ami még kifejezetten tetszett is. Általában azok, amik csak úgy lógnak a levegőben és nem próbálnak kötődni konkrét korokhoz, történelmi eseményekhez, híres karakterekhez, azokkal különösebb bajom nincs is. De ez… Szegény Lincolnt erre kipécézni nagy hibának tűnik. Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a történelmi háttértől, a valósnak beállított karakterektől, az USA rövid múltjának szimbolikus eseményeitől. De még ha mindezt poénosan, ironikusan tálalták volna… mondjuk valami fekete humorral… de nem, itt kérem, véresen komolynak tűnik minden. Ebből kifolyólag meggyőződésem egyébként, ha a címszereplő nem a címszereplő, csak egy sima vadász, akkor ez egy szórakoztató kis bacaság, egy kosztümös, ötletes vámpír sztori lehetett volna…

… mert a megvalósítás nagyon jó lett. Az évszázadok mocska rátelepszik a vászonra, nagyon jó az egész hangulat, ami áthatja a mozit. Önmagukban a karakterekkel és a színészekkel sincs baj, a vámpírfalka, s annak vezetői is kiválóak. Tulajdonképp nagyon profin van megcsinálva az egész, még izgalmas, látványos is – néha talán túlságosan az – tud lenni, nyár esti szórakoztatásnak kiváló lehetne. Önmaga árnyékát azonban ezzel az ecebóca karakterpárosítással nem lépte át, számomra megmaradt egy egyszer nézhető, inkább bosszantó, mint szórakoztató mozinak.

„ Ez egy valósághű film” – hangzik el az extrák közt található dokumentumfilm kb. harmadik percében. És én itt ki is kapcsoltam a lejátszót. Ezek ezt tényleg komolyan gondolták???? Mert akkor nagy a baj…




.

.




Holdfény királyság




Ezzel az xpresses szavazás eső 15 helyén szereplő összes filmet láttam, a húszhoz meg már csak kettő hiányzik. Elsősorban a „széles látókör” igénye volt az, ami rávett erre a kalandra, no meg a fórumtársak ítélete, ami a nyolcadik helyre röpítette ezt a mozit…

Ez qrvára nem az én stílusom, de tetszett. Hogy egész pontos legyek, többnyire tetszett, s az unalmas részek sem voltak fájdalmasak. Köszönhető ez elsősorban a végtelenül aranyos történetnek, a gyerekkorba visszaröpítő érzéseknek, amiket a film generál – no meg annak a néhány nagyszerű színésznek, akik szerepeltek a moziban. Ez így összességében elég a boldogsághoz, a gyerekszerelem édes báját némi erőszakkal ötvözni meg néha egészen különleges és borzongató élmény volt. A szinopszis ugyanis nem teljesen fedi le a valóságot, alaposan megszépíti és ártalmatlanítja a mozit – ez jóval több, mint egy édes tini love story…

Több, mert a két gyerek jellemét bemutató flashbackek, illetve az erdei jelenet alaposan árnyalják az ártatlanság képét, több, mert a felnőttek világa a kissé torznak beállított karakterekkel szintén belerondít a képbe – ugyanakkor mindkét tényező mélyebb gondolatokat is hordoz magában. Egyébként is, a mozi stílusa nem igazán engedi meg a nagy szerelmi beleélést, néha kissé Guy Richie módra kezelt vágás, az abszurd öltözetű, viselkedésű, mozgású szereplők és a helyenként idegesítően béna szerelmespár mind-mind kizökkent a szerelmesfilm hangulatából. Ez nem Házibuli, nem is egy My girl, s nem is a Kék lagúna… ráadásul a kezdő képsorok lassúságukkal és beállításaikkal erősen művészieskedőnek tűnnek, s meglehetősen unalmasak is. Valahol mégiscsak szerethető lett az egész, a sziget képi világa, a két gyerek kitartása, egymás iránti rajongása, a felnőttek bénázása úgy összességében aranyos lett.

Apropó, felnőttek. Hangosan felröhögtem, mikor megláttam Edward Nortont cserkész vezetőként, különösen az ő figurája volt túlironizálva. De a többiek, Willis, Murray, Tilda Swinton, mind erősen eltúlzott, kifigurázott jellemet kaptak – mintha az egész felnőttvilág gyerekszemmel lenne nézve. Felnőtt nézőként viszont nem minden esetben működik a dolog, az irónia néha paródiába fordul – ami viszont a valós érzésekről tereli el a figyelmet. Így a kaland és izgalom, ami a szerelmi szálat egészíti ki, sokszor hiteltelen, ráadásul a legnagyobb ziccert, az igazi megrázó drámába fordulás lehetőségét a mozi kihagyja: ott, akkor, fönn, megléphették volna – s akkor talán egy megrázóan örökérvényű alkotás lehetett volna. Így viszont végül hollywoodi giccsé válik, ahol a királyfi rendőrruhában látogatja meg a királylányt, míg el nem tudja majd egyszer venni feleségül…

Már ha akkor még mindig szereti.



.

.





New York bandái




Érdekes a viszonyom ezzel a mozival (is), évek óta a polcon van az ajándékba kapott külföldi kiadás DVD-n, de sosem vettem rá magam, hogy megnézzem. Valahogy idegenkedtem az egésztől, a hosszától, Capriótól, a hangulatától, mindentől. Aztán nemrég egy áruház készletkisöprő akciójában pofátlanul olcsón láttam BD-n, s ha már ott volt, meg is vettem. Azon melegében meg is néztem – s bizony nem voltam tőle elájulva. Írni sem akartam róla (amúgy is egyre kevesebb értelmét látom az írásnak), ámde az extralemez megtekintése után alaposan megváltozott a véleményem…

Ugyanis rengeteg minden megvilágosodott bennem a filmmel kapcsolatban. Scorsese New York mániája nem volt újdonság, ámde az USA rövid történelmének ezen korszakát totál homály fedte nálam. A dokumentumfilmek megtekintéséig csupán egy kosztümös bosszúfilmet láttam benn, most viszont egy nagyszabású történelmi tablót, ami fellebbenti a fátylat New York és Amerika sötét korszakáról, ami előtt egy meggyilkolt pap fia próbál bosszút állni apja gyilkosán. Ilyen kontextusban – tudva, hogy gyakorlatilag az 1800-as évekbeli valóságot látjuk a vásznon -, sok mindent át kellett gondolnom. Mindenekelőtt a film végi mészárlást, ami előtt először értetlenül ültem – mert soha, sehol nem olvastam róla eddig…

Mindazonáltal a NYB nem történelmi film, legalábbis nem elsősorban az. A fő szál Amsterdam (Caprio) története, aki évek múltán visszatér gyerekkora játszóterére, hogy elégtételt vegyen a Hentes Bill (Day-Lewis) nevű bandavezéren, aki felelős apja haláláért. A bosszú, mint motiváció zsigerig hat: a kezdő képsorok Vallon pappal (Neeson), az ír Döglött Nyulak bandájával, a véres ütközettel adnak annyi érzelmi kötődést, hogy Amsterdam későbbi tettei hitelesek és néha megrázóak legyenek. Okos húzás volt, hogy egyfajta meghasonlott módon zajlik az egész, ugyanakkor az is tény, hogy Bill helyében egy ponton rövidre zártam volna az eseményeket. Az egész légkör, a bandaháború nagyon jó, véres és kegyetlen, a társadalmi különbségek, a nők kiszolgáltatottsága megdöbbentő, a díszlet – a római Cinecitta stúdió munkája – lenyűgöző: a kor mocska szinte lefolyik a képről, a szenvedés és a szegénység húsba vág. A mellékszereplők, Cameron Diaz, Brendan Gleeson, John C. Reilly parádésan egészítik ki a Bill vs. Amsterdam harcot, tulajdonképp minden a helyén van ebben a monumentális alkotásban. Scorsese stílusát kicsit furcsa volt látni e díszletek közt, de a keménysége nyomon érhető…

… ami sajnos nem tudja minden esetben kitölteni a történetet. A film néha érezhetően leül, többször éreztem felesleges dialógusokat, feleslegesen hosszú képsorokat, amik ugyan a történelmi tablót valóban színesítik, de a pillanatnyi moziélményt negatívan befolyásolják. Csak így, az extrák megtekintése után értettem meg, mit is keresett a filmben és milyen fontos is volt William Tweed szerepe, mennyire fontos is volt a polgárháborús-választódis kitérő…

Mert a NYB ezektől lett igazán emlékezetes mozi. Attól, hogy nagyon erős történelmi alapokon nyugszik, attól, hogy bemutat egy világot, amiről nem szívesen beszélnek odaát. 09.11 előtt ez a lázadás volt NY történelmének legnagyobb tragédiája, annak előtörténete pedig a maga politikai színezetével elgondolkodtató és megdöbbentő történet. A fene se gondolta volna, hogy Lincoln ennyit szenvedett ezzel a rabszolga felszabadító polgárháborúval, mint ahogy azt sem, hogy a későbbi gengszterfilmek ír, olasz maffiájának alapjai valahol e korban gyökereznek. Tanulságos, látványos, és komoly filmmé ezáltal vált számomra a NYB, pár nappal a megnézése után pedig az akkor kínosan unalmasnak érzett részek sem tűnnek már fárasztónak. Mert már nem számítanak, mert egyszerűen nem megy ki a fejemből a szétlőtt város látványa...

Nehezen éreztem rá az ízére, de miután sikerült, úgy gondolom, parádés mozi ez.





.

.





BSG: Blood and Chrome




Nem bánnám, ha minden évben kapnék egy adag BSG-t… legalább ilyen minőségben… Mert ez tök jó volt.

Annyit kell róla tudni, hogy ez egy tízrészes, részenként kb. 10 perces web sorozat, ami a Csillagközi Romboló sorozat előtt kb. 40 évvel játszódik, valamint nagyvonalakban kapcsolódik a Caprica című sorozathoz is. Főszereplője pedig az ifjú William Adama, a majdani legendás parancsnok, aki zöldfülűként, kikerülve az Akadémiáról, becsvágytól és tettvágytól fűtve kap egy életveszélyesbe forduló megbízatást. A kb. másfél órás történet – ami simán nézhető egy filmként is – az ő kalandja, az első éles bevetése. Ráadásul - aki emlékszik még, erősítsen meg benne – a BSG egyik epizódjában volt valami hasonló havas bolygós visszaemlékezés, nos, ez a sorozat tökéletesen illik a képbe: ha nem is kronológiailag, de hangulatilag mindenképp. Nagyon jó, izgalmas másfél óra, aminek legnagyobb és legfontosabb érdeme, hogy elhozza azt a BSG feelinget, amit a Capricának nem sikerült.

Apropó Caprica: a Hatala és a Greystonok emlegetésével kedves kis kikacsintás történik abba az irányba is, de a fő csapásvonal természetesen a BSG előtörténete. A technikai megvalósításra az égvilágon semmi panaszunk nem lehet, szinte hibátlan a grafika és a CGI. A friss karakterek nagyon jók, csak kevés idő van megszeretni őket, az űrcsaták látványosabbak (és rövidebbek) a sorozaténál. A lényeg ugyanakkor itt a kalandon és az akción van, minimális moralizálás és társadalomkritika, vallás és politika jóformán nulla. Néha megérintett néhány más sci-fi hangulata is a BSG-n kívül (EP V, Pitch Black, Screamers, Csillagközi invázió), de ezek nem voltak zavaróak, sőt, kellemesen színezték e világot.

No persze az egész mit sem ér a BSG nélkül. Akárcsak a két korábbi mozifilm, a Penge és a Terv, ez sem nyújt önmagában katartikus élményt, a sorozat nélkül lóg a levegőben. Arra azonban kiváló, hogy felcsigázzon, meghozza a kedvet a négyévados kalandhoz. Hazai megjelenésre egy forintot sem tennék, ezért megnézésre tényleg nincs más megoldás, mint a net.

Úgyis oda szánták…



.

.




A mások élete



Érdekes… nincs különösebb bajom a német filmekkel, a német nyelvvel meg aztán végképp semmi, mégis oly ritkán veszem rá magam, hogy német filmet nézzek. Pedig sokszor igazi kincsekre lehet bukkanni ezen a nyelvterületen is – aminek számomra legújabb ékes példája a Mások élete.

Tudtam erről a filmről, de valahogy eddig nem volt kedvem hozzá. Nem volt kedvem egy fülhallgatós bácsi kémkedését figyelni két órán át. Az egész promo számomra túl szürke és érzelemmentes volt, ahogy a borító is, mintha dizájnilag mindent megtettek volna, hogy tűnjön el ez a mozi a süllyesztőben. A 2007-es Oscar mára már picit feledésbe is merült, s ha nincs az xresses újraszavazósdi, lehet, hónapokra, évekre kikerül a látókörömből a film. Kár lett volna érte: az utóbbi idők könnyedebb, lazább mozijai után végre újra egy komolyabb, súlyosabb művet sikerült megtekintenem, ami nemcsak személyes drámáival, hanem kőkemény és szívszorító korrajzával emelkedik ki a tömegfilmek közül…

1984-ben járunk, az NDK-ban (a dolog pikantériája, hogy jómagam még jártam az NDK-ban, nem sokkal megszűnése előtt), ahol is még javában dúl a szocialista diktatúra. A Stasi, a keletnémet titkosszolgálat megfelelő részlege pedig figyelemmel kísér minden, rendszerre veszélyes, máshogy gondolkodó egyént. Különösen a művészeket: hisz a szabad gondolkodás, az önkifejezés, a különcség, ezáltal az eszme megfertőződése gyakran érkezett e körökből…. Nos, főhősünk a szürke kispolgár, ámde végsőkig elvhű titkosügynök, Wiesler feladata lesz a nagyszerű rendező, Dreyman megfigyelése. A pikáns az egészben pedig az, hogy e megfigyelés csupán ürügy a párt egyik befolyásos embere részéről arra, hogy okot találjanak a rendező eltávolításra, annak barátnőjének megszerzésére. Wiesler dolgozik, és törvényszerűen egyre mélyebben merül mind a megfigyelt ember életében, mind pedig a csodált rendszere visszásságában…

… így tehát minimum két rétegen is működik a film. Az egyén és a társadalom szintjén, azaz a személyes kapcsolatok és a rendszer szintjén. A megfigyelt ember életébe való beolvadás, az ott tapasztaltak jelentősen befolyásolják a megfigyelő életét, komoly karakterdrámát eredményezve. Wiesler amúgy egy totál szürke kisember, s munkája folyamán kinyílik számára a világ: olyanokat lát és hall, amiket ő eddig sosem tapasztalt és értett meg. A film központi témája az ő átalakulása, hogyan és miért is jut el a történet végére oda, ahova eljut. A figura nagyon eltalált, benne van minden, ami akkor az adott kor, adott beosztásában lévő emberét jellemezte. A mások élete így lesz az ő élete, a felszínen lévő dolgok (Dreyman megfigyelése) mögött az ő döntései, azoknak a súlya mozgatja a mozit. A kisember azonban soha nem tört volna ki ketrecéből, ha nincs a kulturális miniszter: szándéka, motivációja, stílusa adja meg a végső lökést Wiesler számára. A rendszer minden mocska és bűze ezen a hájas vén faszon keresztül materializálódik, a felsőbbrendűség, a hatalommal való totális visszaélés, a diktatúra diszkrét bája önmagában Hempf figurája.

A diktatúra… Eszméletlen jó korrajz ez a mozi. Bár nem hazánkban játszódik – de van magyar vonatkozása is -, akár rólunk is szólhatna. Egy olyan korszakot jelenít meg, amiben a szólásszabadság csak a nyugatnémet híradókból volt ismert, a párt és Honecker állt mindenek felett, ahol a másképp gondolkodók államellenesnek számítottak. Tényleg volt ilyen világ, én éltem is benn, e tekintetben a film visszarepített gyerekkoromba. A szocializmus sivársága, a központilag meghatározott egyen cuccok, a mesterségesen fenntartott viszonylagos jólét időszaka volt ez, amit csak gyengén árnyékolt be - mert elhallgatták - a rengeteg öngyilkosság (hogy a Pokolgépet idézzem a 80-as évek végéről. „Ezzel világelsők vagyunk” – A dal érted él). Az megint más kérdés, hogy a mozi által is felskiccelt világ korántsem volt kibírhatatlan, nyugodtabb, csendesebb és békésebb volt az egész lét... A mások élete pedig remekül ragadja meg ezeket az értékeket is: kiváló oktatóanyag, elsősorban középiskolások számára.

A karakterek szenzációsak, ráadásul azt is sikerült elérnie az alkotóknak, hogy az ember képes legyen azonosulni egy ügynökkel (kvázi a rosszal). Az egész világ, a háttér a Zukkal, Barkasszal, Wartburggal, a lakóteleppel kiváló, mintha egy óriás megfogna, aztán visszatenne 84-be. Bárcsak visszatehetne… :)Egy apró hiba tűnt fel: az eredeti hangban – mert, hogy máshogy is lehetne nézni egy NDK-s filmet???- a négyütemű Zuknak és Wartburgnak is kétütemű hangja volt…



.

.




Homeland S1 és S2



S1 - 2012. 04.21

Azt hiszem, velem együtt rengetegen vannak, akik semmit nem tudtak erről a sorozatról. Jómagam baráti unszolásra, kissé nehezen vágtam bele – de annyira mondták, hogy jó, annyi pozitív visszajelzést olvastam róla, gondoltam nem hagyhatom ki. Most, az évad végén tulajdonképp nem bántam meg ezt a 10 napot (12 részt), de azért nagyon erős hiányérzetem vannak…

A történet szerint egy amerikai katona, Nicolas Brody őrmester (Damian Lewis) nyolc év fogság után kiszabadul iraki fogságából, s hősként tér haza szeretett Amerikájába. Azonban nem mindenki nézi ezt jó szemmel, a CIA egyik kissé különc, de tehetséges elemzője, Carrie Mathison (Claire Danes) egy korábbi infójára alapozva gyanúsnak tartja a férfit. Gyanúsnak, hogy a nyolc év nem csupán szenvedésből állt neki, hanem átállt az arab terroristák közé, nevezetesen a legismertebb mellé, Abu Nazir oldalára. Ígéretes felütés: totál aktuális, még a főcím is kötődik az egész USA vs. arabok ellentéthez. Carrie aztán törvénytelenül figyelni kezdi a férfit – s ebből rengeteg bonyodalom meg konfliktus származik. Az egész évad így Brody kiléte köré épül: terrorista-e vagy nem, s az írók bizony néha rendesen beviszik a nézőt az erdőbe… Időközben persze sok minden kiderül mindenkinek a múltjáról, jelleméről, egészen váratlan és megdöbbentő eseményekkel. Pont, ahogy a jó sorozatokhoz illik. A Homeland óriási erénye, hogy b@szottul realista próbál maradni, akkor is, mikor néhány epizód után ez már egyértelműen a lendület és a színvonal rovására megy…

A sorozat egyébként az 50 perces drámai sorozatok kategóriájában 2012-ben két Golden Globe-ot is nyert. A legjobb sorozat illetve a legjobb női főszereplő díját. Utóbbit megértem, az előbbihez csak annyit, hogy az indulók közt ott volt a Gengszterkorzó meg a Trónok harca is… Nos, ennyi biztató előjel után kissé furcsa, hogy nekem nem jött be maradéktalanul, de lebeszélni nem akarok róla senkit. Inkább úgy fogalmazok: akinek a 24 az etalon, aki annak a pörgését, fordulatait várja, az csalódni fog. Ez jóval lassabb, unalmasabb, ingerszegényebb sztori. Itt nincsenek világmegváltó hősök, nincsenek akciójelenetek. Minimális. Itt valóban a dráma van, a karakterek bemutatásán keresztül, azok jellemfejlődésén át. Hisz, Brody sokszor el is mondja: „Nem az vagyok, akinek gondolsz…” Tényleg. De ez már más téma, s erősen spoileres is.

Talán az egész évadban az egyik legnagyobb bajom a karakterekkel van. Azt feltétel nélkül elismerem, hogy aki, amit játszik, az zseniális. Különösen Carrie, de Saul (Mandy Patinkin), Estes (David Harewood), Jessica (Morena Baccarin) – anyám, de jól néz ki – s a két gyerek is jól eltalált, ámbár kevésbé ismert színész. Inkább azzal van bajom, amiket csinálnak. Kicsit zavart a szerelmi háromszög szereplőinek viselkedése, nagyon zavart Brody évad elejei töketlenkedése. Ha terrorista, akkor nagyon topa, ha nem, akkor meg mi a francért olyan zavarodott.. Aztán zavart még Saul indiai neje, közös jeleneteik, s néha Carrie hisztije is. Ennek mondjuk később lesz értelme – meg eredménye a GG díj – de az elején nem tudtam hova tenni. A legfontosabb ezen a vonalon azonban mégis csak az: már megint nem igazán tudtam azonosulni senkivel… Brodyval kellene ugyebár, de az írók végig kétségek közt tartanak valódi mivoltáról, az ember meg hogy szerethessen egy terroristát.. Carrie-vel meg idegbetegsége miatt nehéz megtenni ezt – így marad a külső szemlélődő nézőpontja, különösebb érzelmi töltés nélkül. Ehhez kapcsolódik, hogy én, aki hajlamos az érzelmi túltengésekre, igazából csak a végén, Dana telefonhívásánál éreztem valami nedvességet a szemem sarkában, a többi esemény hidegen pörgött előttem..

Mondjuk ehhez az is kellett, hogy néha magától az eseményektől is fogtam a fejem. A feleség melleinek látványára maszturbáló katona hatásvadász és felesleges, a megfigyelés következmények nélkül maradása kissé hiteltelen. A halott visszahozása itt sem jó ötlet, de a legeslegnagyobb bajom Abu Nazir neten (más fórumokon) emlegetett zsenialitásával van. Egyszerűen, ahogy a dolgok alakultak, azt nem lehetet előre megtervezni. Ezáltal a finálé sem tűnt hitelesnek – még ha kétségkívül izgalmas is volt. Ráadásul kár is volt Brodyra azt a szerepet szabni, amit - egy fehér ember sosem lesz arab. Sosem lesz annyira fanatikus, kár is volt az a szál bele…

De igazából összességében nem volt rossz. Sok párbeszéd, kevesebb akció, néha rétestészta feeling, jó színészek - egy kissé túl hype-olt sorozatban. A második évad jön, ezek után megnézem majd, de nem várom epekedve. Aki viszont ez földhöz ragadottabb sorozatra vágyik, s nem ismeri Jack Bauert, vágjon bele. Ha ő ebben játszana, Brody már halott lenne.

70%


S2 - 2013.04.10


Napra pontosan majdnem egy évvel ezelőtt láttam a Homeland első évadát, ami ugyan akkor maradéktalanul nem varázsolt el, de – különösen az utolsó epizód eseményei tükrében – annyira mindenképp jónak tartottam, hogy belevágjak a második felvonásba. Még akkor is, ha időközben több helyről hallottam, hogy veszített a színvonalból meg miegymás…

Nos, az a helyzet, hogy ez nekem jobban tetszett, mint az első. Egyedül talán a harmadik rész volt az, ami nem jött be, ott, az a szerencsétlenkedés a szabóval, az egész eseménysorozat izzadtságszagú és bosszantó volt. De a többi!!!! Az nagyon jó volt. Ugyebár ott kezdünk, hogy Brody elismert képviselő, sőt alelnökjelölt, Claire pedig gyógyulgat az elektrosokkból. Közben egy rejtélyes informátor miatt újra terepre kerül, ami közben ismét hozza régi önmagát. Ezzel az első két epizód kiváló kis aktuálpolitikai feszült akciódráma lett, ami után minden ujjunkat megnyalhatjuk. A már említett harmadik epizódra borítsunk fátylat, mert aztán utána egészen zseniális dolgok, váratlanabbnál váratlanabb fordulatok történnek: most először éreztem egyébként a 24 jótékony hatását is. A lezárt, megoldott probléma csak egy nagyobb egész része, a hajsza Abu Nazir után pedig sok-sok remek és megdöbbentő eseménnyel kecsegtet…

Más lett bizony ez az évad, mint az első. Az S1 karakterközpontú drámája háttérbe szorul, hisz Claire és később Brody is tiszta lappal játszik: elég korán kiderül néhány dolog, így jóval több idő jut egy terroristás sorozattá formálni az évadot. A részenkénti feszültséget sikerült szinten tartani, olyannyira, hogy néha a hideg veríték esete is fenn állhat. Ahogy jutnak előre a nyomozásban, ahogy fény derül néhány kulcsfigura szerepére, az nekem nagyon bejött. Saul mellett ebben Quinn jár az élen, de Estes és Roya szerepe sem piskóta. Jól összerakott, érdekes, fordulatos a fő szál – amit pedig nagyszerűen egészítenek ki a családi drámák. A szerelmi ötszög (ötödik a két gyerek) ezúttal életszerű és logikus, Dana külön szála pedig a kegyetlen: mert kegyetlenül valós is lehet.

Kétely. Ez volt az első évad legfőbb mozgatórugója, ami szerintem oly kultuszstátuszba emelte a nyitányt. Engem ugyanakkor sokszor bosszantott Brody töketlenkedése, az évad végi állásfoglalása megváltás volt. Itt viszont pont fordítva indítunk, tudjuk, ki is ő, viszont jó néhány nyugtalanító esemény után a végére számomra ott lebeg a kérdőjel… Zseniális, ahogy ez fel van építve – még akkor is, ha ez csupán csak becsapás, és én kombinálom túl.  A finálé drámai lezárása ugyanakkor iszonyat sok kérdést is felvet a folytatást illetően. A CIA-n belüli tégla vagy Brody kettőssége felé indulnak tovább??  Szeptemberben kiderül.

A Homeland még nem tölti ki a Jack Bauer által hagyott űrt, de egyre inkább 24esedik. Ez számomra garancia a harmadik évadra tekintve, a más megismert – és életben maradt – figurák mellé pedig biztosan sikerül becsempészni új, érdekes karaktereket. Claire és Brody adott, a színészek pedig már összeforrtak a szereppel annyira, hogy bennük nem csalódhatunk. Már csak egy jó forgatókönyv kell.

Ráadásul az RTL II leadja az S1-et, így talán DVD megjelenés is várható.

85%


.

.




A lehetetlen



„Del Toro aktív producerkedése mellett a rendező első filmje borzongatóan jól sikerült - várom a következőt, tisztelt Bayona úr!” – nos, tudom, nem szép dolog magamtól idézni, de ezt nem hagyhattam ki. 4 évvel ezelőtt írtam e sorokat, az Árvaház kapcsán, s azóta én már el is felejtettem Juan Antonio Bayona nevét…

Ám ezután már biztos nem fogom. A fiatalember második nagyfilmje ugyanis éppoly zseniális lett, mint az első, csak teljesen más témában és stílusban. Az Árvaház horror jellege után most egy katasztrófafilm ízesítésű családi drámát láthatunk, ami ugyanúgy az anya karakterére fókuszál, ám - az egész mozi egyik legnagyobb erényére – nem a megszokott hollywoodi módon… Bayona még nem qrvult el: A lehetelen pont attól lett ugyanis kivételesen jó mozi, hogy spanyol. Igaz, hollywoodi sztárokat vonultat fel, de a lényege, a forgatókönyv pont azoktól az amerikai sallangoktól mentes, amik oly gyakran képesek padlóra tenni egy tengerentúli produkciót…

2004 karácsony másnapja. Még élénken él emlékeimben a döbbenet, amit az indonéziai földrengés által kiváltott cunami pusztításának látványa okozott. Még élnek az emlékeimben a legutóbbi, japán kataklizma képei, s ugyanúgy él emlékeimben az Azután című film első húsz perce, ami már kicsi bepillantást engedett abba az iszonyatba, amit akkor az emberek átélhettek. A 200.000 áldozatot követelő szökőár valódi erejét a kényelmes szobából ugyanakkor baromi nehéz elképzelni, ráadásul túl közeli és túl valós az esemény ahhoz, hogy fájó sebek felszakítása nélkül hiteles filmet lehessen forgatni róla. A hitelességen van a hangsúly, hisz a készítők hajlamosak mindenféle eszközzel kiszínezni a valóságot, élvezhetőbbé tenni egy katasztrófafilmet – hogy a végére csak nyomaiban emlékeztessen a tragikus eseményekre (számomra a világ legsikeresebb filmje is ilyen). No, erre írtam azt, hogy a Lehetetlen más…

Egyrészt nem is katasztrófafilm. Bár a tízedik perctől, mikor jön a víz, brutálisan erős képsorokban mutatja be a tragédiát, de mégis megmarad egy családi drámának, ahol a cunami csak maga a háttér. Egy olyan családi drámának, ahol nem kell a fejünket fogni: nem, itt nem egy széthulló, válófélben lévő családot szakít el egymástól a természet – made in USA -, hanem egy igazi, egymást szerető, háromgyerekes család válik ketté: a sztori tehát az apuka lehetetlen harca, hogy megtalálja eltűnt feleségét és gyerekét. Valós alapokon nyugvó történet, ahol az út vérrel és szenvedéssel, kétségbeeséssel és reménnyel van kikövezve, közben pedig a kicsorduló érzelemtől néha biza’ könnybe lábad az oly keménynek hitt férfiszív is.

Túl sok akciót és csúcsra járatott érzelmi szitut mégse várjunk – az az egy épp elég bele -, inkább a mindennapos/perces szenvedéseké a főszerep. A valóság borzalma és fájdalma rendesen átjön a képernyőn, ahogy pl. Maria (Naomi Watts) és fia kijön először a vízből, ahogy a fára mászik, de leginkább a kórházi részben. Míg az érdekes történetvezetés szerint Henry (Ewan Mc Gregor) szála bekapcsolódik a történetbe, addig az együttérzés, a fájdalom és a reményvesztettség mély bugyrait éljük meg, olyannyira, hogy már ettől is emlékezetes lehetne a film. A keresés, annak minden izgalma, az elszakadáson belüli elszakadás külön tragédiája már csak hab a tortán, a kórházas nagyjelenetet, mikor Lucas (Tom Holland) futkos az épületben, meg egyszerűen zsebkendő után kiált. Zseniális, tipikus filmes eszközöket felvonultató jelenetsor, amire talán a legjobban rá lehet húzni az amerikai jelzőt. De még ez is jócskán visszafogottabb terjedelemben, mint máshol lenne, ráadásul a végkifejlet még hátra volt. S bármennyire is úgy lett vége, ahogy vége lett – szerintem ütősebb lett volna egy még drámaibb finálé -, igazán jól nem érezhetjük magunkat. Mert a repülőből mutatott záró képsorok a letarolt pálmafarengeteggel emlékeztetnek arra, hogy nem csak ez a család volt ott, s nem csak ez a család szenvedett rengeteget… Sőt…

A technikai megvalósítás első osztályú. A cunami képei, az egész katasztrófa hibátlan: a gyors vágások illenek a filmhez, jótékonyan takarnak is, ámde mégsem érezni őket zavarónak. Azt a káoszt, ami ott volt, remekül érzékeltetik. A színészek iszonyat erősek, Naomi Watts Oscar jelölése megalapozott – cicistől, lyukas tüdőstől, vért hányva, mindenhogy. McGregor szokás szerint nagyszerű, de nekem mégiscsak Tom Holland, a legidősebb srác játéka tetszett a legjobban. A kölök sokra viheti még.  A 30 millió USD gyártási költség ugyanakkor nem kevés, bízom benne, hogy a mozi idővel lemezen fog akkora kultuszstátuszba emelkedni, hogy nyereséget termeljen a készítőknek. Mert megérdemlik.

Érzelmileg tán csak a Hotel Ruanda volt rám ekkora hatással, pedig az sem volt akkor agyonreklámozva, s ez sem. Nem is értem, miért nem kapott ez nagyobb publicitást. Creeper moziajánlójára halványan emlékeztem ugyan, de ha nincs egy erős baráti ajánlás, lehet, kihagytam volna ezt a filmet. Kár lett volna érte, hisz április elejére így már két top 10-es filmem is van. És remélem, Bayona úr következő mozijára nem kell újabb négy évet várni.


95%


.

.




Kényszerleszállás



A Flighthez - és itt nem méltatom a remek címválasztást és annak kiváló fordítását, mert azt már sokan mások megtették már előttem máshol – való viszonyomat sajnos alapjaiban meghatározza az alkoholhoz való viszonyom is: így hát bármennyire jó és ígéretes mozi lehetett volna az egész, nagyszerű színészekkel, megrázó történettel, nekem szabályosan kínszenvedés volt végignézni… Ha most tételesen leírhatnám, mi vezetett odáig, hogy gyakorlatilag gyűlölöm az alkoholt és mindenkit, aki a rabjává vált, talán érhető lenne iszonyom Whiptől és az egész filmtől. Mindazonáltal ez nem az Anonim Antialkoholisták Klubja, meg tulajdonképp senkinek semmi köze hozzá – a lényeg az, hogy jó okom van rá.

Ezek tükrében a mozi becsületére váljon, hogy végig bírtam nézni. Az első fél óra a repülőgép szerencsétlenséggel qrva jó volt, ahogy az meg volt csinálva, ahogy Whip lehozta azt az óriási vasat, az nagyon tetszett. Bármelyik Airport film bázisa lehetne az egész, jól felépített, feszült képsorok, egy csöppet talán gyengus CGI-vel. Ám az utána következő másfél óra szenvedés. Nemcsak Whiteker kapitánynak (Washington), hanem nekem, nézőnek is. Amit művel, az vérlázítóan visszataszító, bosszantó és logikátlan, ráadásul szép fokozatosan eléri azt, hogy nemszeretem figurává váljon. Az pedig nálam nem szokott működni – egyébként is kétséges sikerű vállalkozás egy film főhősét megutáltatni a nézővel, játszva ezzel a film végi katarzisélmény felerősítésére, a megváltás minél nagyobb átélésére. Mert adott estben bizony pont a visszájára fordulhat az egész, s lesz a katarzis egy hiteltelen és elfuserált jelenet. Mint itt is. Valahol olvastam, hogy ha a rendező „felborította volna az asztalt”, akkor lett volna zseniális film a Flight. Így csak középszerű lett, ami az egyik legnagyobb amerikai klisével zárul – ismét.

Ha már rendező. Zemeckis filmjeit szeretem, de valahogy úgy éreztem, ez a téma túl sötét neki. Mint ahogy szerintem Washingtonnak sem állt jól az alkoholista kapitány szerepe. Valahogy az ő korábbi képéhez ez nem illett, illetve ő nem illett ebbe a filmbe: az egész film stílusa, hangvétele számomra Washington-idegen volt. Emlékeimben kutatva eddig inkább „családias” filmekben játszott, olyanokban, amiben néha eldurran ugyan egy fuck, de összességében visszafogottabb alkotások. Ez meg… Már az elején a pucér csajnál passogtam (igazából semmi szerepe nem volt), hogy aztán utána a káromkodások válogatott tárházát hallgassam. Mintha ezzel is próbálták volna még sötétebbé, durvábbá tenni a filmet és Whip karakterét.  Nálam viszont ez sem működött. Mint ahogy az sem működne, ha mondjuk Koncz Zsuzsa énekelne holnaptól trágár dalszöveget…

Ha szigorúan kettéválasztom az élményt, s lehámozom róla a személyes érintettségből fakadó borzalmat, akkor is gondban lennék a film értékelésével. Egy kőkemény dráma, egy ember civódása, küzdelme az alkohollal, a droggal, de legfőképp önmagával – ami kifejezetten irritáló és néha unalmas. Irritáló, mert ekkora balf@sz nincs a Földön, seggrészegen autót vezetni az egész film alatt meg jócskán valószerűtlennek tűnik. Unalmas, mert többször elpuffogtatják a meggyógyultam és mégsem, letettem és mégsem jelenetet, ráadásul másfél órán keresztül egy részeg faszit lesni nem felüdülés. A tárgyalás pedig: sajna az egész mozi leggyengébb pontja, én az utolsó percig bíztam benne, hogy máshogy dönt – mert az jobban illett volna a karakterhez. Így csak egy szimpla hatásvadász jelenetté vált, amit a legvégén még leöntöttek cukorsziruppal is. Még szerencse, hogy a díler figurája, John Frédi Goodman rengeteg mindent ellensúlyozott, az ő szerepe felüdülés volt az egész sztoriban.

Tudom, sokan nagyon jó filmnek tartják a Kényszerleszállást, s az Oscar nominálások is inkább a többiek véleményét látszanak alátámasztani. Számomra azonban a zuhanással vége lett a mozi élvezhető és értékelhető részének, onnantól borzalom volt látni egy alkoholista f@sz vergődését. Meg különben is: láttam eleget közelről, s nem vagyok mazochista. Nem szeretem ezt a filmet.




.

R2-D2 írta:

Kényszerleszállás

Nekem se nyerte el a tetszésemet, pedig nagyon vártam. Idegesítő és hatásvadász film lett, amiben még Washington oscar-jelölt alakítása is olykor ripacskodásként csapódott le. Mentségére szóljon, hogy a film borzalmasan volt megírva és Zemeckist is rendesen cserbenhagyta az arányérzéke. Egyik drámai túlzásból a másikba esett a film. Már a felénél úgy voltam, hogy bazmeg, akkor igyál! Tényleg kínszenvedés volt végignézni. Az utolsó jelenettől, amiben a fia dolgozatot ír róla a legcsodálatosabb ember, akit soha nem ismertem címen, így visszagondolva is feláll a szőr a hátamon.  


.

.




Doomsday book




Na, basszus… mostanában kicsit besokalltam Holywoodtól, de ez után a film után szinte vágyom rá újból. Nemrég pont emlegettem, milyen jó kis sci-fi novellák voltak a nyolcvanas évekbeli Galaktikákban – főleg szovjet íróktól – erre tessék, ebben a filmben kapásból három hasonló jött velem szembe. A baj csak az, hogy hiányzott hozzá az a (amerikai) mainstream filmkészítés, ami élvezhetővé tette volna: hiányzott a szájbarágós módszer, ugyanis ebben a koreai csodában nem mindig voltak képesek átlépni a hajdani novellák néha bizony szürreális és elvont hangulatát, s ez nagymértékben az élvezhetőség rovására is ment.

Hol is kezdjem… Vélhetően még a filmrajongó társaim sem nagyon hallottak erről az alkotásról, én egy sci-fi őrült ismerősömtől kaptam megtekintésre. Figyelemreméltó azonban, hogy a két rendező közül az egyik, Jee-woon Kim nem egészen kispályás figura, a Két nővér már ismertebb filmje korábbról, de legnagyobb megdöbbenésemre ő rendezte a legutóbbi Schwarzenegger mozit, az Erőnek erejével is. A 2012-ben ötmillió dollárból készült Doomsday book tulajdonképp három novella megfilmesítése, a sci-fi témakörén belül, az első vírusos-horroros, a második robotos, a harmadik vígjátékos-posztapokaliptikus beütéssel. Ha az ember képes túltenni magát az elsőre egyforma szereplőkön, a magyar fülnek idegen nyelven, három elvont – de elgondolkodtató kis sztorira bukkanhat. Nézzük sorjában…

  1. A The brave new world igazából egy zombi apokalipszis megfilmesítése, leginkább a 28 nappal/hónappal később stílusában. Egy rejtélyes vírus nyomán a társadalom dühöngő őrültekké változik, akik egymást támadják és harapják, a vírusra pedig nincs ellenszer, s a nulladik páciensre sem találnak rá. Igazából már láttuk néhányszor az egészet, de mégis volt benn néhány dolog, ami miatt maradandó élmény volt. Az egyik, a gusztustalanság, mert a mozi bizony nem állt meg a hollywoodi megharapom, folyik a ketchup szinten, hanem a betegség egyéb mellékhatásait is élénken szemlélteti, a gyomorrontással kezdődően… A másik, ami viszont baromi jól meg volt csinálva, az a kidobott ételmaradék újrafelhasználásának – kvázi a betegség kialakulásának – útja, nem kevésbé gyomorforgató módon. Emellett egy pici társadalmi körkép is egyben Korea mindennapjairól, ha ez tényleg így van. Az első epizód így inkább egy sokkoló, felkavaró vírusos filmecske lett, érdekes kamerabeállításokkal - a zombi POV felvételek igazi ínyencségnek számítanak -, nehezen értelmezhető mondandóval. Számomra talán az összes közül a leggyengébb volt.

  2. A The heavenly creature című második epizód jóval érthetőbb, mégis elvontabb is egyben. A lényege az, hogy egy buddhista templomban az egyik robot (ami tisztára olyan, mint Sonny az Én, a robotból) megvilágosodik, Buddhának képzeli magát, s a templom lakói annak is tartják. Azonban mivel egy robot nem világosodhat meg, dezintegrálása mellett döntenek – megjelenik a gyártó cég góréja, s jó negyed órás jelenetben a robotika minden lényeges értelmi és érzelmi felvetésére választ kapunk. Maga az ötlet itt sem új, azonban a buddhizmus miatt érdekes perspektívát kap az egész. Kicsit unalmas, kicsit lassú, kicsit elvont, de mégis van benn valami. Fogyaszthatóbb, ámde komolyabb történet.

  3. A harmadik epizód, a Happy birthday talán a legironikusabb az összes közül. A Földet egy meteorit fogja elpusztítani x idő múlva – amiről később kiderül, nem is egészen az, aminek látszik -, a sztori pedig a várható pusztulásra készülődés képei egy család szemszögéből. Egészen kiváló ötletek voltak benn, már maga a bunker is az a biciklis áramfejlesztővel, de nekem legjobban a TV adás tetszett. Mit is csinálnának a bemondók, ha tudják, hogy óráik vannak hátra? Szórakoztatnak? Elemeznek? Reménykednek? Ez a kérdéskör simán elvitte a hátán az egész epizódot, a kis család komikus és szerethető, a meteor hatalmas poén, a vége meg kedvesen optimista. Talán a legszerethetőbb a három rész közül – már ha az ember elfogadja az alapötletet, ami egy merő baromság.


A közel két óra tartogat jó néhány meglepő filmes megközelítést, néhány egészen jó ötletet. A színészekkel nincs baj, a minimális költségvetés ellenére egész jó kis látvánnyal operál. Mégis: egyszerűen nem merem ajánlani mindenkinek, mert baromi nehéz és nehezen befogadható az egész. Nem bántam meg, hogy láttam, de lehet, lett volna értelmesebb elfoglaltságom is. Ebből az alapanyagból szerintem Hollywood mégiscsak élvezhetőbb filmet csinált volna.

65%






.

R2-D2 írta:

Doomsday book

65%

Még a középső sztori, a Buddhás talán érdekelne is, érdekes lehet egy vallási kérdéseket feszegető Ghost in the Shell... de az a 65% eléggé parkolópályára tette a filmet, annak is a végére .
.

Niwrok írta:

Még a középső sztori, a Buddhás talán érdekelne is, érdekes lehet egy vallási kérdéseket feszegető Ghost in the Shell... de az a 65% eléggé parkolópályára tette a filmet, annak is a végére .
.

Na ja, bár az inkább az élvezhetőségnek szól. Szerintem a Te profilobdba beleillhet a film...

.




A robot és Frank



Kis költségvetés, nyolcvanas évekbeli hangulat, Frank Langella. Tömören és röviden ennyiben lehet összefoglalni a Robot és Frank című tavalyi sci-fit – amiről újfent az égvilágon semmit nem lehetett hallani. Nem is igazán értem a filmkészítőket: csinálnak valamit 2.5 millából aztán utána meg nulla publicitás biztosítanak neki. No, nem mintha a nagy hírverés bármit is jobbá tenne, de azért egy szélesebb ismertség a jobb filmeket is eljuttathatná mindenkihez. Konkrét esetben a sci-fi rajongókhoz…

Nekem fogalmam sem volt erről a műről (sem), pedig Frank Langella miatt biztos megnéztem volna, még az elbaltázott sárga borító ellenére is. Bírom az öreget, kiváló színész, s ez a mozi is teljes egészében rá épül. Egy nagyon személyes, sci-fi ellenére totál realisztikus – tán, ha 50 évvel járunk előre az időben – kis mű, ami a maga 85 percével pont arra elég, hogy egy kellemes, de nem örökre maradandó élményt okozzon. Frank, a szenilis öregember egymagában él egy vidéki házban, egy kissé zsémbes öregúr, akivé szinte bármelyikünk válhat később. Apró kis jelekből épül fel valódi személyiségrajza, ki is volt ő valójában, s ebbe a képbe, a saját kis világába robban be a Robot, amit fia hoz neki társ gyanánt. A sztori szerint a két lény kisebb-nagyobb összezördülés után egymásra talál, és valódi társakká válnak – még a nagy kalandban is. A film legfőbb témája így az ember-robot kapcsolat, annak minden, korábbi mozikból már megismert aspektusával és némi új gondolattal együtt. Az utasítások betartása kontra az erkölcs és a törvényesség, a barátság és a bajtársiasság, az önfeláldozás és az árulás végigvonulnak a mozin, arra fogékonyak számára érdekes koncepciókat és gondolatokat vetve fel…

A mozi krimiszála a lopásokkal és betörésekkel épp hogy csak árnyalja az egészet, a vázolt nem túl távoli jövőkép hiteles és reális. Ami még esetleg egyenértékű lehet a főmotívummal, az a család, Frank családjának története. A betegsége miatt széthullott família tagjainak tettei nekem kimondottan tetszettek, a való életben sem lenne másként. Nincsenek túljátszott, kihegyezett érzelmi csúcspontok, s egy icipici meglepő fordulat is belefért a sztoriba. Hunter és Madison karaktere pont annyit nyújt, amit egy adott esetben a fiú és a lánygyermek nyújtana, a feleség feltűnése, pláne kiléte meg érdekes színfoltja az egésznek. Azonban a családi vonal miatt nem lehet a Robot és Frankre kizárólag sci-fiként tekinteni, számomra épp annyira egy családi története is, mint tudományos fantasztikus mű. A költségvetés ugyanakkor inkább az előbbi felé tolja, a robot borzasztó egyszerű – de valahol pont ettől hiteles -, a mozi inkább Frank Langella játéka miatt marad meg emlékeinkben, mint hiper-szuper jövő miatt. Nem baj, kell néha az ilyen is.

Ha jól belegondolok, és szerencsém lesz, mire ilyen szenilis vénember leszek, mint Frank, talán a gyerekek nekem is tudnak már venni ilyen robotot. A neve már mindenesetre meg is van…  



.

.




Felhőatlasz




Gondolom, nem vagyok egyedül vele, de mikor kijöttem tavaly erről a filmről a moziból, hatalmas zűrzavar volt a fejemben. Láttam valamit, amiről éreztem ugyan, hogy különleges alkotás, éreztem, hogy valamit kellene a háttérben észrevennem a hat különböző szál között – azonban valahogy a sok apró részlet nem állt össze egésszé… Innentől kezdve nem is volt kérdés az újranézés - sőt nem is elég egy újranézés -, ami az otthoni, nyugodt körülmények között, ismerve már a film szerkezetét és a főbb figyelnivalókat, meg is hozta a várt eredményt. Lényegesen jobban tetszett a film, úgy érzem, kezdek valamit kapizsgálni is belőle – ugyanakkor a legfőbb gondjaim mégsem múltak el teljesen…

A hat történeti szál, amivel a mozi dolgozik, egyenként kiváló. Vannak persze közülük személyes kedvenceim (különösen a két jövőbeli), vannak, amiket csak most kedveltem meg, de tény, hogy az önálló kis sztorik remekül megírt és filmre vitt történetek. Stílusukban sokrétűek, hisz van itt drámai, romantikus, kalandos, rejtélyes, történelmi hátterű, korban is jócskán máskor játszódnak, de mindegyik simán magában rejti a filmnézés oly elengedhetetlen kellékeit: a személyes kötődést a szereplőkhöz, a hangulatot, a történetet, tehát a nagybetűs ÉLMÉNYT. Mindegyikben meg lehet találni az ember számára megfelelő kapaszkodót, mindegyiket a maga nemében és korában különlegesnek lehet tekinteni. Ahogy egybe vannak fűzve, az meg egyszerűen zseniális. Már a moziban is feltűnt, de itthon jobban tudtam rá figyelni: ennyire kiváló vágást, ennyire sokrétű elemek és jelenetek ennyire kiválóan egybe fűzését rég láttam. Az áttűnések, a mondatok jelentéseinek több korban elhelyezése, a kérdésekre más korban adott válaszok vágása elképesztően jól sikerült, komolyan mondom, filmszerető emberkéknek már csak ezért is megérné megnézni a Felhőatlaszt. S ami első nézésre zavart, itthon az is más értelmet nyert: sokszor csak pár percre, egy jelenet erejéig ugrunk más történetszálba – a kapkodás helyett most már logikusan felépített forgatókönyvet sejtek…

Azonban még ennyi dicséret mellett sem tudok elmenni a Felhőatlasz számomra két legnagyobb hibája mellett: az egyik, hogy a kétségtelen kapcsolódási pontokon kívül hiányzik a mindent átfogó kohézió. Hiányzott a végéről a katarzis, mikor is azt érzi a néző, hogy végigült 164 percet, s megérte: a film végére történik valami, megmagyaráznak valamit, amit egész mozi alatt várt. Nos, itt ilyen nincs. Lehetne erre azt mondani, hogy mi a francért vannak a nézőnek ekkora elvárásai, meg mit is lehetett mást várni, azonban az egész mozi valahogy úgy van felépítve, valami olyasmit sugall végig, hogy ennek a katarzisnak el kell jönnie. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint egy hosszú és nagyon izgalmas pettinghez, amiben minden megtörténik, csak épp a legfontosabb nem. A katarzis… Ebben pedig mindenképp a rendezők a ludasak, hiszen az ő dolguk lett volna az is, hogy művüket közelebb hozzák a nézőkhöz. Jómagam nem igazán szeretem, ha egy filmnél nagyítóval kell keresni a mondanivalót. Oké, a Cloud Atlasra sok mindent rá lehet fogni, de ha mégsem jön át a vásznon elsőre a közlendő, az régen rossz. Ez egy kis költségvetésű művészfilmeknél nem ritka jelenség, no de a 103 millió dolláros büdzsé ez esetben minden, csak nem kis költségvetés – még jó, hogy a gyártási költségek legalább megtérültek.

A másik meg, ami még másodszori nézésnél is zavart kissé, az a színészek felhasználása, nemek kifordítása és az összes ezzel járó dolog. Értem én, hogy ez is a művészi koncepció része, de számomra többször pont a visszájára fordult az egész – különösen Noakes nővér esetében. Azt nem vitatom el, hogy színészi szempontból zseniális és maradandó alkotást látunk, de szerintem a kevesebb itt is több lehetett volna – szerintem jobb lett volna, ha minden szálban külön gárda van. Vagy esetleg ha a színészeken keresztül tisztán le lehetett volna vezetni valamiféle reinkarnációs szálat (nekem még nem sikerült), akkor még talán jobban befogadtam volna, de így inkább zavaró volt számomra. Aztán persze lehet, ha még párszor megnézem, összeáll az egész, de az már az első szerelem varázsát nem hozza el…

Pedig lehetett volna akár az is. A Felhőatlasz technikailag egy nagyszerűen megcsinált mozi lett, minden dollár meglátszik rajt. Tényleg magával ragadó a látvány, tényleg jó kis történetek, kivételesen jó a színészgárda. A Wachowski tesókat nem kell bemutatnom – én ráadásul minden filmüket szeretem – Tom Tykwer pedig a Lé meg a Lolával no meg a Parfümmel lopta be magát a szívembe. Mégsem sikerült nekik egy elsőre fogyasztható, maradandó filmélményt összehozni: maradandó ugyanis csak annyiban lett, hogy az ember les ki a fejéből, mi is történt vele. Meg közben örül, mint majom a farkának, ha felfedez egy asztalláb alá csúsztatott naplót, vagy egy köteg szerelmeslevelet kapocsnak…

Aztán lehet, direkt van így. Az biztos: ennél a mozinál nem kell senkinek sem kellemetlenül éreznie magát, ha nem jön le minden elsőre. Még másodszorra sem fog. Meg kell próbálni szimplán élvezni az egészet, egy felszínes kirakósjátékot játszani a történettel meg a karakterekkel, hátha összejön valami. Csak arra kérek mindenkit, ha sikerül neki, jelezze felém, mert akkor szívesen újranézem annak tükrében is a mozit.



.