R2-D2 írásai 1.0

R2-D2 írta:

Imagenaerum

80%
.

Másodszorra még jobb volt, mint elsőre. Miután már értettem a szimbolikáját, sokkal jobban megérintett, már a film kétharmadánál elérzékenyültem...  

Ráadásul azért teljesen más BD-ről, 7.1-ben hallani. S talán még a kedvencem dalomat is felcsendülni véltem az albumról - legalábbis részben..  

R2-D2 írta:

Jófiú

Gyakran sajnálom, hogy nem látja mindig mindegyikünk ugyanazokat a mozikat, most szívesen beszélgettem volna a gyereki gonoszról...

Mondjuk egy Damien-Kevin-Christopher-Henry összevetésben (a kör tetszőlegesen bővíthető)...

R2-D2 írta:

Gyakran sajnálom, hogy nem látja mindig mindegyikünk ugyanazokat a mozikat, most szívesen beszélgettem volna a gyereki gonoszról...
Mondjuk egy Damien-Kevin-Christopher-Henry összevetésben (a kör tetszőlegesen bővíthető)...

Lehet, hogy csak pillanatnyi kihagyás, de a "Christopher" és a "Henry" az melyik film?

Ha gondolod, Damient behelyettesítem Lucius-szal , de egyébként alig fél éve láttam a filmet is, Kevin szintén elég friss élmény, szóval...
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Gyakran sajnálom, hogy nem látja mindig mindegyikünk ugyanazokat a mozikat, most szívesen beszélgettem volna a gyereki gonoszról...
Mondjuk egy Damien-Kevin-Christopher-Henry összevetésben (a kör tetszőlegesen bővíthető)...

Lehet, hogy csak pillanatnyi kihagyás, de a "Christopher" és a "Henry" az melyik film?

Ha gondolod, Damient behelyettesítem Lucius-szal , de egyébként alig fél éve láttam a filmet is, Kevin szintén elég friss élmény, szóval...
.

A két legutóbbi... csak azt nem tudom, miért írtam Christophert Christian helyett...

Lucius: ahogy akkor is mondtam, aranyos a fiú a képen, de bővebben nem nagyon fogok tudni hozzászólni. Előbb fogod te megnézni a két filmet...

R2-D2 írta:

A két legutóbbi... csak azt nem tudom, miért írtam Christophert Christian helyett...    
Lucius: ahogy akkor is mondtam, aranyos a fiú a képen, de bővebben nem nagyon fogok tudni hozzászólni. Előbb fogod te megnézni a két filmet...

Nem is "hozzászólnod" kell, fel sem merült, hogy játszanál vele, csak Lucius elég közel áll ahhoz a figurához, amilyen Damien .
Részemről meg áll a "pillanatnyi kihagyás + pocsék névmemória" .

Na de mi lenne az összevetés tárgya? Mert az a helyzet, hogy amennyire én tudom, itt azért négy elég eltérő motiváció van a háttérben, és ahogy te, én sem titulálnám mindegyiket "gonoszságnak". Damiennél persze, ott az ördögi megszállás, de Kevinnél "csak" a bosszúvágy a motorja ennek, Henrynél én a hatalomvágyat vélem felfedezni, Christian a fájdalmától fűtött kis keresztes lovag (nagyon leegyszerűsítve).
.

Niwrok írta:

Na de mi lenne az összevetés tárgya? Mert az a helyzet, hogy amennyire én tudom, itt azért négy elég eltérő motiváció van a háttérben, és ahogy te, én sem titulálnám mindegyiket "gonoszságnak". Damiennél persze, ott az ördögi megszállás, de Kevinnél "csak" a bosszúvágy a motorja ennek, Henrynél én a hatalomvágyat vélem felfedezni, Christian a fájdalmától fűtött kis keresztes lovag (nagyon leegyszerűsítve).
.

Mi lenne az összevetés tárgya? Jó kérdés. Talán a konkrét tettek - és persze a motivációk.

Pontosabban az, hogy az általad is említett motivációk mennyire igazolják a kis gecik tetteit: mi az, ami már nem "csak" a sérült lélek kivetülése, hanem "genetikai" hajlam. Egyébként, ha kitágítjuk az életkort, ide lehetne venni az Eden Lake és a Harry Brown kölykei is - igaz, hogy ott nincs mögöttük jellemrajz, csupán a reakció tetteikre.

Na mindegy, bízom benne, hogy hamarosan Te is megnézed az utóbbi kettőt és talán folytathatjuk.

R2-D2 írta:

Mi lenne az összevetés tárgya? Jó kérdés. Talán a konkrét tettek - és persze a motivációk.

Pontosabban az, hogy az általad is említett motivációk mennyire igazolják a kis gecik tetteit: mi az, ami már nem "csak" a sérült lélek kivetülése, hanem "genetikai" hajlam. Egyébként, ha kitágítjuk az életkort, ide lehetne venni az Eden Lake és a Harry Brown kölykei is - igaz, hogy ott nincs mögöttük jellemrajz, csupán a reakció tetteikre.

Na mindegy, bízom benne, hogy hamarosan Te is megnézed az utóbbi kettőt és talán folytathatjuk.

Mivel általánosságokban tudjuk csak ezt inkább megbecsülni, így tőlem most is folytathatnánk ...

De hogy az Eden Lake-ben ne lenne jellemrajz?! Na és Brett? A "kis geci" eklatáns példája annak, hogy a tömeg, a távolság és a lakókörnyezet ereje hogyan befolyásol egy embert abban, hogy békés fürdőzőkkel szemétkedjen, ha mondjuk erre "feljogosítja" a kutyája, az "én gyerekem nem olyan" és a kikényszerített cinkosság, meg persze az, hogy ki kötné össze egy környékbeli fiúval két idegen kiránduló eltűnését. Brett és a "környezeti adottságokból" eredő gonoszságának bemutatása az egyetlen dolog, amiért nekem az Eden Lake nem egy középszerű picsahorror .

Én azt hiszem, ha a genetika tényező is a gonoszságban, az inkább csak olyan fizikai dolgokon, hormonális "rendellenességeken" keresztül jelentkezik, mint például hogy az egyes ingerületátvivő anyagok mennyire hatékonyan működnek, vagy az idegpályák hogyan kapcsolódnak össze. Ezek pedig inkább csak "billentik", mint meghatározzák, hogy egy személy a környezetéből érkező ingerre hogyan reagál, mondjuk empátiával vagy agresszióval. Illetve a genetikán keresztül nem egy olyan ősi ösztön mutatkozik meg, mint a terület vagy a közösség védelme, az önzés, a félelemre adott reakciók, a túlélési ösztönök és egyebek. De ezek szerintem inkább csak valószínűségi tényezők, amik befolyásolják az akár utánzással, akár tapasztalással, akár oktatással megtanult reakciókat, azzal a kiegészítéssel, hogy már eleve a társadalmi együttéléshez szükséges erkölcsi korlátok elsajátítása is évekig tarthat, onnantól kezdve, hogy már az is egy folyamat, ahogy a következmények és az abban játszott/megjelenő felelősség, az arányosság felmérésének képessége kialakul.

Én még két nevet tennék egyébként a "kis geci"-listára: Peter figuráját a Végjáték könyvből (ő ugye a filmben inkább csak egy szimbólum, de a könyvben igencsak részletes személyiségelemzés van róla), és a már oly sokszor beígért Briony Tallist...
.

.




Alabama és Monroe




Rettentő „kreatív” volt a magyar forgalmazó, mikor is ezt a címet adta Felix Van Groeningen belga rendező filmjének: kb. egy óra negyvenöt percig el sem hangzik e két név a moziban, s hiába a finálé záróképében kitartott tetoválás, úgy érzem, sima ötlettelenséget és a „legyünk túl a névadáson” szimbolizál a cím. Az eredeti cím sokkal kifejezőbb a mozi egészét tekintve, bár tény, hogy meglehetősen nehéz értelmesen magyarra átültetni. Mindenesetre a The broken circle breakdown magyarosítása nem lett ökörség – de nagyon kifejező sem.

Az Alabama és Monroe azon egyik mozik közé tartozik, ami mostanság több társával együtt baráti ajánlásra (a múltkorinál úgyis szóvá tette, hogy elfeledtem megemlíteni) került látókörömbe, s ami szintén a legjobb idegen nyelvű filmek Oscar-díjának egyik nevezettje volt 2013-ban. Az A vadászattal együtt. Nem akarok gonosz lenni, de érteni vélem, miért nem nyert egyik sem – ugyanakkor az elvitathatatlan tény, hogy ezen mozik a mai nagy átlagtól eltérő szintet képviselnek, s azzal, hogy egyáltalán nevezték őket ezen megmérettetésen, kenterbe is verik a nagy átlagot. Ilyenkor már csak egy kérdés van: az adott néző (jelen esetben szerény személyem) személyes befogadási készsége, szigorúan szubjektív értékítélete mennyire magas pontszámot képes adni a mozinak. A százalék/pontszám tehát nem elsősorban a film értékét jelzi ezúttal sem, hanem mint mindig, a tetszési indexemet. Itt pedig rögtön az elején hatalmas problémával találtam szembe magamat: SZERENCSÉRE nem tudtam átélni mindazt, ami a két főszereplővel történik, nem tudtam beleélni magamat a karakterek szerepébe – mert amik velük történnek, azok SZERENCSÉRE nem estek meg velem. Viszont ismertek: akkor tudok igazándiból lelkesedni egy moziért, akkor tudok maximálisan elmerülni benne, ha van egy fix kapaszkodó, egy vagy több karakter, akiknek a tetteit, motivációit magaménak érezhetem. Korlátolt vagyok, mi??

Az igazi hatás kedvéért a történetről jóformán semmit nem szabad elmondani. Ne is nagyon olvassatok utána, mert a kritikák nagy része kénytelen lelőni a fordulatokat, drámai csúcspontokat, a nélkül nehéz elemezni is a mozit: spoilermentesen annyit tudok írni róla, hogy ez egy belga szerelmi történet nagyon súlyos egyéni tragédiákkal, némi ateizmussal, hippi feelinggel meg eszméletlen jó zenével körítve. Didier (Johan Heldenbergh), egy bluegrass zenekar tagja és Elise (Veerle Baetens), egy tetováló szalon tulajdonosa több évi felhőtlen és boldog szerelmével indítunk, ami fölött egy közelgő tragédia árnya tornyosul. A kezdő képsorokban ezt még csak sejteni lehet, sőt, egész szépen ki is vezetnek belőle, de a rutinos néző azért érezhet valamit az elkövetkezendő eseményekből.  Kettejüknek van egy Maybelle nevű csodás kislánya, a mozi első fele a kis család története egy bizonyos fordulópontig, a film első csúcspontjáig – időugrásos módszerrel megjelenítve. A múlt és a jelen képeit váltakozva figyelhetjük a kis család történetének alakulását, gyakorlatilag ismerjük a történet végét, maximum az a meglepő benne, hogy ez a vég már az 50-ik percben bekövetkezik. Azt meg mindenki döntse el maga, hogy a nem lineáris történetvezetés ebben az esetben ártott, vagy használt-e a filmnek – nekem kimondottan tetszett, más kritikusoknak a neten nem. Egyrészt mikor már kezdett kellemtelen lenni az adott látvány vagy esemény, akkor jól jött az időugrás, másrészt meg megdöbbentően hatásos volt a két idősík közti hangulati váltás a zenével és a csenddel. Kibaszottul erős, érzelmes és könnyfacsaró képek, a kis család összetartását, egymás iránti szeretetét remekül fogták meg. Az egész film csöpög a realizmustól, de nem kívánom, hogy ezt bárki így, átélje – még az ellenségeim se. Pedig aztán mennyi hasonló eset van….

A film második fele egy másik történet. Érdekes módon totál ugyanolyan szerkezetben épül fel, mint az eleje – nevezetesen látjuk a finálé kezdetét -, azonban nem tud annyira hatásos lenni. Sőt inkább megdöbbenést és értetlenkedést vált ki belőlünk, amit látunk: nem igazán tudjuk hova tenni az egészet. Én nagyon sokáig teljesen más irányt vártam a mozitól, de aztán ahogy haladunk előre a történetben teljesen logikus és törvényszerű minden: különösen Elise viselkedése. A két felnőtt szembefordulása, egymás vádolása sajnos kódolva volt az eseményekben, a düh, a tehetetlenség ily módon kifejezésre juttatása (az alkohol mellett) az egyik legemberibb tulajdonság – de nézni nem jó. Egyszerűen a mozi ezen felén sem éreztem jól magam, nem tetszett, ahogy a korábbi mindent elsöprő, kicsit woodstocki szerelem ilyen mély válságba kerül, s valami megmagyarázhatatlan módon kivételesen nem tetszett Didier vallásellenes kirohanása sem. Ott, akkor, abban a kontextusban dramaturgiailag szerintem nem állt meg a lábán, szimpla hatásvadászatnak éreztem, s hiába értettem egyet szinte minden mondatával és hiába értettem meg érzelmi motivációit, az a jelenet kilógott a sorból. Pláne úgy, hogy egy eszméletlen jó dal (ld. video alant) után következett, az a dal talán a film legjobb betétdala – no, utána egy ilyen kiabálós, pápaellenes duma zavaró volt. S hogy mindehhez Bushnak mi köze van, azt meg végképp nem tudtam hova tenni: apropó, azt sem egészen értem, miért kellett 09.11-et kétszer is mutatni a háttérben, a TV-ben, történetünk szempontjából semmi jelentősége.

Hogy ebből mi lesz, azt nem árulhatom el. A végére értelmet nyer a magyar cím is, a sztori lezárul, a dráma kiteljesedik: a sérült kör végleg bezárul(pontosabban megszakad), Alabama és Monroe útja szétválik. Az első blikkre egy szimpla zenés country filmnek tűnő belga alkotás már a felénél egy könnyfakasztó drámába megy át, ami a végére megismétli önmagát – mégsem teljesen ugyanúgy teszi azt. Mert míg a film első felében tiszta szívből tudunk Elise és Didier mellett állni, a másodikban Alabama és Monroe mellett már kevésbé. Ott már én úgy éreztem, a döntés az ő kezükben van – nem kellene, hogy minden úgy történjen, ahogy történt. Amíg a film első felében az eseményeket nem tudtam átélni (csak vélelmezni annak átélését), addig a film második felében bosszantottak a karakterek tettei, én semmit nem így csináltam volna.

Amit még mindenképp ki kell emelnem a filmmel kapcsolatban, az egyrészt a zene: önmagában elviszi a hátán a mozit, annyira jó, hogy – annak ellenére, hogy nem igazán rajongok ezért a stílusért -, ez az OST egyszerűen kell nekem. Valami szenzációs. Másik meg a színészek, különösen a lány, a tetovált lány játéka: Veerle Baetens szenzációsan alakítja a vallásos hippiből lett anyát, akit a lánya iránt érzett szeretete végül is tévútra viszi. A film fényképezés és vágása parádés, a zene kontra csend hangulatkeltése első osztályú. Örök érvényű, mély tartalmú dráma lehetet volna számomra, ha egy kicsit is közelebb tudtam volna kerülni a fő karakterekhez – így viszont csak egy először még szimpatikus belga család történetének külső szemlélője lettem. Kívülálló voltam, akinek a szobájában szólt a bluegrass zene, kissé vidámabb hangulatot csinálva ehhez a meglehetősen szomorú mozihoz ( ennek tükrében a finálé, a zárókép különösen érdekes, az én lelkivilágomnak végtelenül furcsa volt).


Erős, nagyon erős film az Alabama és Monroe, de maradok a soundtrackjénél. Nem hiszem, hogy ezt valaha is újra akarnám nézni.




85%

.




Száguldás a semmibe




Volt egy kép(jelenet) a fejemben, ami már nagyon régóta kísértett: két markoló leeresztett lapáttal zárja el az utat, az üldözött autós pedig satufékkel áll meg, mikor meglátja ezt. Aztán újra nekiindul, hisz az útja itt mindenképp véget ér: vagy a szilárdan álló monstrumoknak vezeti a kocsit, vagy feladja magát a zsaruknak. Még mindig nem vagyok ezer százalékig biztos benne, hogy a keresett jelenet ebből a filmből származik – picit más kamera beállításra emlékeztem – de mindenestre az eddigi kutatásom leginkább kézzelfogható eredménye a Száguldás a semmibe. A keresés közben szembesültem egyébként azzal, hogy ifjúkorom filmjei közül mennyi jobbnál-jobb autós mozit tudok említeni, a merítés a 70-es 80-as éves terméséből meglehetősen nagy: ráadásul valami okból több is kitörölhetetlen emlék lett a fejemben… Konvoj, Mad Max, Gengszterek sofőrje, Párbaj, Bullit, Sugarlandi hajtóvadászat, stb…

Ezek közül – ha valaki nem tudná – a  Száguldás a semmibe az a film, amiben Petrocelli autót vezet, amiben a sivatagban egy meztelen nő motorozik, s amiben egy vak néger rádiós dumál. No meg az a film, aminek kezdő képsorai rögtön elhozták a keresett jelenetet: egy amerikai kisváros poros utcáján két lánctalpas vasszörny zörög, majd a város szélén a tolólapátokat leengedve útzárat alkotnak. Az egész jelenetnek iszonyat feelingje van, az ablak mögül leskelődő lakók, a csend, az egész környezet olyan, mintha a Volt egyszer egy vadnyugatot néznénk – csupán nem a vonatot várjuk, hanem az autóst. Egy száguldó 1970-es hófehér Dodge Challengert, és az azt vezető sofőrt, aki hatalmasat fékezve visszafordul, s elsőre a sivatagba menekül.

A következő jelenetekben már három nappal korábban járunk. Kowalsky (Barry Newmann) az a titokzatos sofőr, akinek az a munkája, hogy autókat szállít le A pontból B pontba. Ezek szerint egyébként 1971-ben még nem volt széles körben elterjedt a közúti/vasúti gépjárműszállítás, mert a film szerint hivatásos sofőrök vitték a kocsikat több ezer km-es távolságokra - hogy ez a kocsi árában, értékcsökkenésében játszik-e szerepet, az e film keretein belül nem derül ki. Sőt, jóformán az égvilágon semmi nem derül ki, sem a sofőr személyéről, sem a motivációiról - az első valamire való flashback a 40-ik perc környékén van a filmben. Addig semmi más nem történik, mint hogy Kowalsky padlógázon repeszt államból államba, borsot tör a rend büszke őreinek orra alá, néha elfogadja az országúton folyamatosan jelen lévő versenyszellem egy-egy megnyilatkozási formájának kihívását – de végig a sportszerűség határain belül maradva játszik. Mindig megnézi, az adott balesetben mindenki jól van-e, csak azután hajt tovább. Végtelenül szimpatikus, csendes, visszahúzódó karakter, mégsem az az igazán tökös főszereplő – sokszor érezzük úgy, hogy az adott szituban inkább van szerencséje, mint tudása…

A mozi ezen része, kb. az első fele, egy színtiszta adrenalin gőzös autós mozi, a 70-es évek stílusában, beállításaival, ezáltal veszettül tetszett. A táj, ahol a kocsi robog, egy szenzációs korrajzzal megspékelve simán beránt magába, az ember azt várja, végig kitart a lendület. Egy icipicit talán zavarhat, talán megfordulhat a fejünkben, hogy az egész miért is történik, hogy mi is Kowalsky valós célja, de ezen a száguldás ekkor még átsegít. A probléma talán akkor jön elő igazán, mikor először hosszabb időre megáll: a sivatagban. Onnantól – akárcsak maga a száguldás – a film lendülete érezhetően megtörik, s a mozi elkezd olyan dolgokkal foglalkozni, ami engem speciel (pláne 40 év távlatából) totál hidegen hagytak. Sem a sivatag közepén Jézusért éneklő imádkozó szekta (Hit Gyüli), sem a hippilétet szimbolizáló párocska, sem a néger bemondó idétlenkedése nem érdekelt - na jó, ő talán igen: kicsit hasonlított a legutóbbi Need for Speed-ből Monarchoz. Az egymásba pakolt jelenetek számomra sokkal inkább lassították a cselekményt, mintsem árnyalták volna azt: a meztelen motoros bige mintha csak egy Jancsó-film kelléke lett volna, az egyéjszakás kaland jelentőségét pedig hűen tükrözi, hogy még a csaj nevét sem tudtuk meg.  Érdekes, hogy emberek, kritikusok, miket képesek belelátni a filmbe (pl. ITT), nekem megint csak nem jött le ez a szimbólumrendszer, aminek elvileg le kellett volna jönni.

E tekintetben viszont totál értelmezhetetlen lett a finálé is: ha nem keresem a moziban a művészi mondanivalót, csupán egy fasza kis autós moziként tekintek rá, hatalmas csalódás a befejezés. Egyszerűen nem érzem megalapozottnak a végső döntést, ráadásul közel két óra alatt sem jutottunk el odáig, hogy megtudjuk Kowalsky valódi motivációját. Kicsit olyan lett, mint egy autós Összeomlás, ám míg Michael Douglas ámokfutásának tiszta célja van, itt ilyesmiről szó sincs. Ész nélkül rohanunk a cél felé, a flashbackek némi jellemrajzot kölcsönöznek ugyan a figurának, de azt a szabadságeszményt, amit az alkotók ráruháztak, egyáltalán nem alapozzák meg. Ilyesformán az egész finálé a maga megdöbbentő csattanójával lóg a levegőben, mert az égvilágon semmi oka nem kellett volna, hogy megtörténjen. Mintha menet közben a száguldó autóba beszállt volna a Művészet maga, hogy esetleg egy magsabb szintre emelje a filmet. Megjegyzem, sikerült: a mozi utóélete inkább ezt igazolta – az meg legyen megint az én bajom, hogy szerintem autós filmnek túl művészi lett, művészfilmnek meg túl populáris. Magam részéről maradnék a gyerekkori emlékeimnél, egy jó kis üldözős filmként marad meg szívemben a mozi – aminek maximum pikáns kiegészítője a meztelenül motorozó szőke csaj. Meg az éneklő szekta.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy újranéztem – egyrészt a keresett jelenetet megtalálni véltem -, másrészt meg egy újabb iszonyat hangulatos 70-es évekbeli autós mozit láttam. Azok az autók… anyám… Viszont azt nem tudom, érdemes-e a '97-es remaket is bevállani, Vigo Mortensen ide vagy oda. Állítólag nem - hacsak abból el nem hagyták a Művészetet, mint potyautast...


80%


.

.





Hogyan rohanj a vesztedbe




Tulajdonképp csak ismételni tudnám magam, hisz, ahogy a cím és a promo hivatkozik a TED-re, ugyanúgy tudok én is a saját írásomra hivatkozni: „ Kb. pont olyan szar lett, mint amit vártam tőle, s kb. pont annyira szórakoztatott, mint amennyire számítottam.” A megtekintésnek ismét csak a nyomatékos baráti ajánló (két filmes poén beígérésével) adott ösztönzést, no meg a jégtáblás jelenet, amit egyetlenként láttam a moziból előre… a különbség meg annyi lett, hogy ezt a vadnyugati agymenést lényegesen jobban élveztem, mint a hivatkozott Ted korábbi kalandját. Pedig a teljességhez az is hozzátartozik, hogy még mindig fingom sincs róla, ki ez a Seth MacFarlene, mint ahogy soha életemben egyetlenegy Family Guy epizódot nem láttam. Mondjuk South Parkot sem, de ez nem tartozik ide…

Kétségkívül van hangulata. Ahogy kezdődik, a vadnyugat feelingje, a főcím zenéje, betűtípusa után szinte már vártam John Wayne nevét a képernyőn. Helyette a narrátor elvisz az 1800-as évek végére, egy isten háta mögötti porfészekbe (a tököm se tudja már a nevét), ahol is szándék szerint a lúzerség fizikai megtestesülése, Albert (Seth MacFarlene) tengeti életét. Icipicit azonban kilóg a lóláb: maga a figura szerintem inkább csak átlagos, a balféksége nem is nagyon jön át a vásznon – sokkal inkább állna ez a megfogalmazás barátjára, Edwardra. A kellemes vadnyugati felütés és a főhős bájos szerencsétlenkedése után aztán le kellett volna taglóznia annak az obszcenitásnak és trágárságnak, ami a későbbiekben  patakokban folyt a vászonról - hogy ez mégsem történt, annak két okát vélem felfedezni: egyrészt a TED edzetté tett valamelyest, másrészt meg sokkal inkább helyénvalónak éreztem ezt az alpári dumát a koszos Vadnyugaton, mint mondjuk egy plüssmaci szájából elhangozva.

Egyébként ez döntő mértékben szerepet játszik a végső értékelésben is. Néha ugyan fogtam a fejemet, de többnyire elmosolyodtam/felröhögtem a vulgáris, szexista poénokon – a Ruth munkájából eredő viccek qrva jók voltak, pláne a szájszagos -, amik valahogy illettek ebbe a világba. Legnagyobb örömömre mindezek mellett egészen megdöbbentő abszurd jelenetek tarkították a sztorit – gondoljunk itt csak arra, a vásár milyen veszélyes tud lenni -, amik jól elhelyezve sokkolóan üdítőek voltak. Az is igaz, hogy harmadszorra már csak a fejemet fogtam, de működtek. Mint ahogy az ún. altesti humor is: az, hogy a vadnyugaton a fingástól meg lehet halni, és az, hogy ezt illusztrálják, nagyon bejött. Egyébként is: az egész fingós, böfögős, szaros, fosos poénhalmaz működött, az utcán levő lószar az utcára is volt való. Sőt, külön dicséret: a hányásfóbiám ismeretében tiszteletreméltó az alkotóktól, hogy ez esetben ezt a poénforrást kihagyták… a kalapba fosás meg nem viselt meg.

Amúgy a történet a maga faék egyszerűségével simán elmegy, külön tetszett, hogy végre nem az egyes emberek szivatása és alázása adta a humor forrását, hanem önmagánk a Vadnyugatnak, a korszaknak, az életformának a kifigurázása. Ez is plusz pont volt számomra – nem szeretem a megalázó poénokat. A kis love story a csúnya gengszterrel, annak feleségével, a bajszos nagypofájúval, az ondószagú prostival és szerelmével bőven elég volt ebbe a filmbe. Charlize Theron viszont valóban hajaz kicsit Sharon Stone-ra, de sebaj, Neeson meg, mint bandita kimondottan üdítő látvány volt. A legjobban mégiscsak az a két jelenet tetszett, ami miatt bevállaltam. A fészerben játszódó kibaszott nagy ötlet, de a film végi sem marad el tőle nagyon. S tessék végigülni (vagy pörgetni) a stáblistát is! Megéri!

Azért ez után sem fogok rohanni a mozikba vígjátékokat nézni, az évi egy-kettő maradni fog – viszont ezt nem bántam meg, hogy láttam. Jobban tetszett, mint a plüssmaci.



70 %



.

R2-D2 írta:

Hogyan rohanj a vesztedbe

Én már háromszor futottam neki, de annyira bárgyúnak és unalmasnak tűnt, hogy képtelen voltam befejezni, de éppen ezért majd csak akkor szeretnék reagálni a teljes írásodra, ha magam is végignéztem az egész filmet.

R2-D2 írta:

Száguldás a semmibe

Konvoj, Mad Max, Gengszterek sofőrje, Párbaj, Bullit, Sugarlandi hajtóvadászat, stb…

-> Hehe Gumikacsa! Mekkora filmek ezek bár én valamiért a Párbajt nem bírtam végig nézni, a sofőrt meg csak szeretném megnézni, de még nincs se időm, se találat, hogy feliratosan nézzem meg ezt a filmet! A Smokey és a bandita első részével hogy állsz? A sugarlandból van egy kérdésem, hogy az az öreg házaspár vajon még mindig ott állhatnak az út szélén?

R2-D2 írta:

Ezek közül – ha valaki nem tudná –

-> Én tudtam!

R2-D2 írta:

Az egész jelenetnek iszonyat feelingje van, az ablak mögül leskelődő lakók, a csend, az egész környezet olyan, mintha a Volt egyszer egy vadnyugatot néznénk – csupán nem a vonatot várjuk, hanem az autóst. Egy száguldó 1970-es hófehér Dodge Challengert, és az azt vezető sofőrt, aki hatalmasat fékezve visszafordul, s elsőre a sivatagba menekül.

-> Jaja nem sz@r kocsi! Sőt! Ember te tényleg beleillesztetted a Vadnyugatot ide? És milyen jól is tetted mert ez ügyben tényleg van egy kis hasonlóság!

R2-D2 írta:

Egyáltalán nem bántam meg, hogy újranéztem – egyrészt a keresett jelenetet megtalálni véltem -, másrészt meg egy újabb iszonyat hangulatos 70-es évekbeli autós mozit láttam. Azok az autók… anyám…

Végeredményben egy újabb nagyszerű R2 kritikát olvashattunk! Bár azért a film se kutya!

Mr. White írta:

A sugarlandból van egy kérdésem, hogy az az öreg házaspár vajon még mindig ott állhatnak az út szélén?

Lehet. Báár.. szerintem már meghaltak.

Mr. White írta:

Végeredményben egy újabb nagyszerű R2 kritikát olvashattunk!

Köszi!

.





The Signal





Weide múltkori lelkes ajánlója csupán előrehozta a megnézési sorban ezt a filmet, amire már valamikor év elején felfigyeltem - de hiába olvastam a kolléga írását, totálisan mást kaptam, mint amire számítottam, kikerekedett szemmel követtem a történet alakulását, a fináléról meg ne is beszéljünk. És egyben azt hiszem, ez lesz az a mozi, ami a leghosszabb ideig fenntartott WTF érzés címének boldog birtokosa lesz nagyon sokáig… ugyanis megvallom őszintén, én legalább a film kétharmadáig teljesen elveszettnek éreztem magam, fogalmam sem volt róla, hogy hol vannak a szereplők, miért is vannak ott és az egészben ki kicsoda.

Nic és Jonah barátok . Nagyon jó barátok, mellesleg pedig nagyon jó hackerek. Filmünk kezdetén épp Nic barátnőjét, Haley-t viszik valahonnan valahova, mert a csaj másik városba költözik egy évre. A felütés azonban nem tököl túl sokat ezzel az egész úttal, a karakterek közti kapcsolatrendszerrel, sőt, a Nic és Haley közti kapcsolati válság sincs túllihegve – ami nekem speciel kimondottan tetszett. A fő hangsúly ugyanis azon van, hogy a két hacker srácot meghekkelik, gyakorlatilag egojukat felpiszkálva belerángatják egy hajszába, egy Nomad nevű titkos szoftverguru után. A kis csapat pedig bekapja a horgot, visszakövetve a Jelet, el is jutnak egy elhagyott házba valahol a sivatagban – ahol aztán valami szörnyűség történik velük.

Ez, így olvasva nem is tűnik túl bonyolultnak, de higgyétek el, menet közben közel sem ilyen egyértelmű minden. Egyre inkább összeszűkült szemöldökkel nézzük a képet, hogy most akkor kinek a micsodája mit is akar, ki a titokzatos valaki és miért csinálja azt, amit. Egyébként a kis ház felfedezésénél picit meg is ijedtem, hogy egy újabb kézikamerás horrort fogok látni, némi sci-fi beütéssel, de aztán a meghatározatlan idejű ébredés és helyszínváltás minden ez irányú kétségemet eloszlatta - hogy millió másikat tegyen fel. Ami ugyanis a fehér szobában kezdődik, az egyszerre zseniális és ép ésszel felfoghatatlanul zavaros. Egyszerre idegtépően izgalmas és idegesítően hiányos. Van egy Damon nevű faszi, vegyvédelmi ruhában, aki Nicet kérdezgeti a kis házban történtekről, a Jelről, amit követtek, a korábbi életéről. A srácnak különféle logikai próbákat kell kiállni, de egyre inkább értelmetlennek tűnik az egész: Nic inkább hasonlít egy kísérleti patkányra, mint egy értelmes faj képviselőjére. Itt egyébként előfordulhat, hogy a mozi totál tévútra visz minket, nekem is millió megoldás volt a fejemben, hogy épp mi miért is van. Az információk visszatartása, azok csepegtetése, a két másik fiatal lassú beépítése a képbe kiváló feszültségforrás, miközben tulajdonképp végig azon jár az agyunk, hol a fenében is vagyunk. A környezet sterilsége logikusan egy föld alatti kutatólabort feltételez, a személyzet öltözködése szintén ezt a képet erősíti – mindazonáltal érezzük, hogy Nic mellé kell állnunk, érezzük, hogy valami szar van a levesben..

Ez a bizonytalanság aztán a film legvégéig ki is tart. Így, utólag visszagondolva, folyamatosan kaptuk az információkat, simán összerakhattuk volna a képet, de a film egyik legnagyobb erőssége, hogy mégsem tettük. Sőt. Visszaolvasva ezt magam is megteszem írásomban, mégsem lehet kirakni a képet. Ritka okosan megírt szkript, már-már scherlockos szintű, mikor a puzzle minden elemét ismered, látod – mert megmutatják – és mégis meglepődsz a végső fordulaton. Az az érzés pedig, amikor is a mozi utolsó jelenete varázsütésre megmagyaráz mindent, mikor az összes értelmetlenkedésed egy pillanat alatt köddé válik… nos, az egy nagyon ritka érzés és nagyon ritka mozis pillanat.  Minden pénzt megér – estünkben pedig simán felteszi a koronát az egész mozira, annak zseniális történetére.

Qrva jó. Ahhoz képest, amennyiből készült, ahhoz képest, amennyi promót kapott, ahhoz képest, amilyen szinten kezelni és értékelni kell, qrva jó. Ez nem egy nagyköltségvetésű, hiper-szuper Feledés, Elysium, Holnap határán, sokkal inkább a Kolónia, Aplollo 18 és Európa Report a mércéje. A többféle zsáner közös filmbe sűrítése működik, de csak azért működik, mert egyik sem nyomja el a fő motivációt, a rejtélyes sci-fi szálat. A horrorelemek, a némi akció, a nagyon minimális love story, az örök barátság víziója és a dráma remekül egészítik ki a mozi valódi történetét – ami viszont egészen a legvégéig titok marad. Ha most gondolkodnék, tuti tudnék keresni emlékeimben a The Signal sztorijához hasonló történetű filmeket, de az bizony súlyos spoilerkedés lenne. Erről ennél többet nem is szabad tudni, mint amit írtunk Weidével, úgy jó, ha a néző maga talál ki a labirintusból, amibe az alkotók belevitték. Fantasztikus filmként elengedhetetlen kérdés, hogy állunk a díszlettel és a látvánnyal: nos, ebben sincs hiba, bár azért az észrevehető, hogy a minimál költségvetés eléggé ingerszegény hátteret eredményezett. Az is igaz, hogy a történet nem is igényel ezúttal mást, kicsit úgy vagyok ezzel, mint saját szakmámban: néha a konyhához kell az étlapot írni. Itt is ez történt, a feladat pedig tökéletesen meg lett oldva…

Laurence Fishburne sokadszor játszik sci-fiben, rutinos róka már az öreg. A fiatalok közül Haley (Olivia Cooke) eddig ismeretlen volt számomra, de ezután majd az Elnémultakban és az Ouijaban is jobban odafigyelek rá. A fiúk közül Jonah (Beau Knapp) eddig csak a Super 8-ban tűnt fel kisgyerekként, túl sok emlékem nincs róla, ellenben Nictől (Brenton Thwaites) több filmet is láttam nemrég: Oculus, Demóna, Emlékek őre… Felkapott lett a srác – teljes joggal. Azt hiszem, sem a castingra, sem a színészi játékra nem igazán lehet panasz, mint ahogy a díszletre, operatőri munkára sem. Nagyszerűen össze van rakva a film – a maga szintjéhez képest zseniálisan-, azonban talán túlságosan is: szinte végig kísért az elveszettség érzése. Az pedig nem jó érzés – az ember nem szívesen érzi magát hülyének egy film nézése közben. Kicsit kevesebb sejtelmességgel, meg egyértelműen nagyobb költségvetéssel óriási siker lehetne. Így csak az idei low-budget kategória nyertese egyelőre.



80%



.

R2-D2 írta:

The Signal

 Egy ilyen kritika után úgy hiszem, hogy a film megítéléséről nem is érdemes beszélnünk, viszont azért a vége számomra felvet 1-2 kérdést.

Spoiler: