R2-D2 írásai 1.0

.




Da Vinci démonai S1



Az első mondat, ami kiszakadt belőlem az utolsó rész utolsó perce után: „Menjetek a picsába!!!”  Már megint csak egy jókora seggberúgást érdemelnének a showrunnerek, hogy úgy fejezték be ezt az évadot, ahogy. Mondjuk nem újdonság, láttam már autóbalesettel, félbehagyott akasztással, vagy félbehagyott szökéssel is befejezni évadokat – de igazából sosem szerettem meg ezt a fajta módot. Szemét egy dolog…

Ha azt mondom, hogy a pápa egy szál faszban egyik tanácsadóját majdnem vízbe fojtja, a másikat meg orrba veri, akkor kb. lehet sejteni a tetszési indexemet, ugye? Ha csak ez a jelenet lett volna az egészben értékelhető, nekem már akkor is érdemes lett volna megnézni – aztán hol van még a többi hasonló finomság… A Borgiák mellett a DaVinci démonjait sem teszi a Vatikán az ablakba dísznek, a sorozaton végigvonuló egyház kritikusság nekem pedig épp elég motivációt adott a végignézéséhez. Néha bizony kellett is, mert ha a tipikus fogyasztó lennék, kb. a harmadik résztől kaszáltam volna – de én, ha elkezdek egy sorit, akkor azt végig is nézem, így szerencsére nem maradtam le a pápa faszáról sem…

No. Ez egy is egy Starz sorozat, akárcsak a Spartacus volt. Ez nagyjából meg is határozza stílusát, kép világát, erőszakosságát, erotikuságát. Mégis, sokkal lágyabb annál, a 18+ os jelenetek messze nem annyira öncélúak, és erőltetettek, mint ott. Az megint más lapra tartozik, hogy az HBO óta minden hasonló sorozatnak tartalmaznia kell erőszakot és szexet – mintha a nélkül nem lehetne eladni őket -, amivel jómagam nem igazán értek egyet, de mindegy. A DaVinci démonai S1 1477-ben kezdődik, Firenzében. Leonardo (továbbiakban Leo) még csak szárnyait bontogatja, az első évad tulajdonképp ismerté válásának története – megspékelve rengeteg olyan dologgal, ami miatt a sorozat átlépi a történelmi hűség szabta kereteket és inkább egy történelmi háttér előtt zajló fantasyvá válik. Ez az alapötlet egészen kiváló, mégis úgy érzem, hogy az évad első fele csupán egy helyben toporgás, sehonnan sehova nem haladunk: Leo és démonai lógnak a levegőben, az egész csupán egy tárlat a középkori hatalmi harcokról Firenzében. Kevés démon, sok Medici…

Az évad minimum három síkon mozog, minimum három síkon varázsolhatja el az arra fogékonyakat.  Az első szín - s talán sajnos a hangsúlyosabb is -, a történet ágya, a korrajz. A Da Vinci démonai S1 nem más, mint a Medici és a Pazzi család valós és álnok harca a város irányításának megszerzéséért (néha még a címszereplőt is beáldozva ennek). Akit érdekel ez a kor, az csemegézhet: zseniálisan megcsinált középkor, annak minden kettősségével együtt. A gazdagság és szegénység, a pompa és mocsok kontrasztja szinte lefolyik a képernyőről, a város bigottsága és bujasága kegyetlenül jól átjön a figurákon, a művészet és az erotika összefonódása, a katolikus hatalom erőszakossága (különösen a fináléban) és álszentsége is parádésan van ábrázolva. Mintának a Rómát tudom felhozni, de ebben talán kevesebb a női ármány és csalás. Van benne, természetesen, de más motivációkkal. A karakterek jók, akár a két család tagjaira gondolok, akár a festőműhely figuráira – azonban Lorenzo Medicit (Elliot Cowan) és Lucrezia Donatit (Laura Haddock) leszámítva igazi kisugárzása mégsincs senkinek. A díszletek, a CGI, minden profi, tényleg ott vagyunk az 1400-as évek végén Róma vagy Firenze utcáin – komikus, de tavalyelőtt jártam Firenzében, de mivel képtelen voltam leparkolni a városközpont közelében, nem is álltunk meg, inkább továbbmentünk Pisába. Pedig most ismerősként néztem volna esetleg a dómot…

A második sík egyértelműen a címadóé, amit azonban rögtön ketté is választatunk: egyrészt a hitelesebb, életrajzi kötődésű dolgokra, másrészt természetesen a fantasy világra.
Da Vinci korának egyik legnagyobb polihisztora volt, egy végtelenül okos művész (bizonyos értelemben pedig talán bolond is), az ő valós életéből átemelt eseményeket szőtték bele a történetbe. Művészileg még csak rajzolgat, nem fest, inkább feltalálásai, hadmérnöki tevékenysége áll a középpontban. Ezek a képkockák, valós események zseniálisan vannak beleillesztve a cselekménybe, mint ahogy a szodómia (megtörtént) vádja is. Ugyanakkor azt mondta egy kollégám, hogy Leo egy középkori Sherlock… nos, van benne valami. Az alkotók némely szorult helyzetben, egy-egy nyomozás alkalmával olyan sherlockosan kivetítik a képernyőre Leo gondolkodását – ami önmagában tök jó, csak kár, hogy eszünkbe jut róla más. Mindazonáltal én még valakit érzek Da Vinciben: a Hannibal sorozat Will Grahamjét… az ő elborult, látomásokkal teli intuitív világa nagymértékben jellemzi Leot. Mintha e kettőből gyúrták volna össze a címszereplő alakját… Egyébként, ha már karakterelemzésnél tartunk: én az egész projektben a karakterek gyengeségét éreztem legnagyobb hibának. Ha egy történettel egy hétig együtt élsz, szükséged van emlékezetes figurákra, akit vagy tudsz zsigerből gyűlölni, vagy egekig magasztalni. Itt ilyen nincs, valahol mindenkiben mindenből van, akit utálsz, néha azt is tudod sajnálni: ezáltal számomra picit sótlan lett az egész. Félreértés ne essék, jók a figurák, de még a Da Vincit alakító színész nevét sem néztem meg menet közben, annyira nem érdekelt (egyébként Tom Riley az).

A Da Vinci figura és sorozat másik énje – ami nekem talán a legjobban bejött – az a misztikum, a titkos kincsek utáni kutatás, megfűszerezve az egyházi bírálattal. Utóbbi számomra csupán sűrű bólogatást eredményezett (a szentszékből kiadott halálos ítéletek, a fehér ruhát összevérző, karddal gyilkoló papok látványa), bennük igazolni láttam ősi ellenszenvemet magával a rendszerrel szemben. Előbbi azonban tátott szájjal bámulandó kalandot hozott a nappaliba: Leo kutatása a Levelek könyvéért pont annyi rejtélyt és misztikumot tartogat, amennyi sikeresen átsegít az évadon, sőt, a legnagyobb bajom talán pont az, hogy önmagában ez a szál néha háttérbe van nyomva a Róma vs. Firenze mérkőzés miatt. Pedig milyen jó kis kalandok vannak itt!! Toronymagasan az évad csúcsa számomra az E07, mikor is Leo bejut oda, ahova: az a kincsesbánya, az idegenvezetőjével együtt zseniális. Nem bántam volna, ha könyv utáni hajsza, a török mágussal hangsúlyosabb az évadban – mert hiába történtek e szálban a leghajmeresztőbb és hiteltelenebb kalandok (pl. Transzilvánia) , nekem mégis csak ez jött be jobban.

Így viszont – hiába a hitelesnek tűnő törióra a háttérben – a sorozat néha unalomba képes fulladni. Szinte várja már az ember Leo képességeit, nyomozásait, mert szép és jó a Medici kontra Riario tusa, jók a szőrös muffok, megdöbbentő az óriásfaszú egyszemű urbinói parancsnok fellépése, de a sorozat címe és lelke mégiscsak Da Vinci lenne…ha jól gondolom…

Talán majd az S2-ben.



80%


.

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S1

Az első mondat, ami kiszakadt belőlem az utolsó rész utolsó perce után: „Menjetek a picsába!!!”  Már megint csak egy jókora seggberúgást érdemelnének a showrunnerek, hogy úgy fejezték be ezt az évadot, ahogy. Mondjuk nem újdonság, láttam már autóbalesettel, félbehagyott akasztással, vagy félbehagyott szökéssel is befejezni évadokat – de igazából sosem szerettem meg ezt a fajta módot. Szemét egy dolog…

Így viszont – hiába a hitelesnek tűnő törióra a háttérben – a sorozat néha unalomba képes fulladni. Szinte várja már az ember Leo képességeit, nyomozásait, mert szép és jó a Medici kontra Riario tusa, jók a szőrös muffok, megdöbbentő az óriásfaszú egyszemű urbinói parancsnok fellépése, de a sorozat címe és lelke mégiscsak Da Vinci lenne…ha jól gondolom…

80%

Mivel ez a sorozat az, amit mindenképpen meg fogok nézni az idei felhozatalból, bármennyire is cliffhangeres meg vontatott, mert az első előzetestől várok rá, így csak érdekességképpen olvastalak most el . Az a 80% azért biztató.
.

Niwrok írta:

Da Vinci démonai S1

Mivel ez a sorozat az, amit mindenképpen meg fogok nézni az idei felhozatalból, bármennyire is cliffhangeres meg vontatott, mert az első előzetestől várok rá, így csak érdekességképpen olvastalak most el . Az a 80% azért biztató.
.

Meg ne vedd, majd elküldöm.

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S1

Hát ez kurva jó kis ajánló lett, amint végzek a Black Sails-szel, ez lesz a következő!  

Weide írta:

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S1

Hát ez kurva jó kis ajánló lett, amint végzek a Black Sails-szel, ez lesz a következő!   

Jepp... a Black Sails a másik ...
.

.




A túlélő



Meglehetősen nagy várakozással ültem neki ennek a mozinak, hogy aztán szinte törvényszerűen csalódást is keltsen. Ugyan nem akkorát, hogy az összképet negatív irányba vigye el, de azért az sok mindent elmond róla, hogy az első fél órába első nézéskor kétszer is belealudtam, így másnap újra kellett kezdenem az egészet…

Szóval. Nekem semmi bajom azzal a rendező Peter Berggel, akit a Csatahajó miatt manapság divat köpködni. Nemrég néztem újra a Királyságot is, amit egy egészen kiválóan összerakott, végig feszült mozinak tartok, úgyhogy a rendező személye számomra inkább húzó-, mint taszító erő volt. A bajom sokkal inkább köthető a forgatókönyvíró Peter Berghez, aki valahogy nem tudott mit kezdeni a megtörtént eseményeken alapuló szituval. Hol feleslegesen leültette a cselekményt, hol pedig telepakolta azt teljesen életszerűtlen eseményekkel… a kettő együtt pedig árnyékként végig kíséri a négy pórul járt katona történetét, s teszi a Túlélőt csak egy átlagosan jó háborús filmmé. Amit én jómagam nem is mernék említeni egy lapon a Sólyom végveszélyben című mesterművel, az (meg még rengeteg más is) sokkal jobb ennél.

Az indítás a kiképzés képeivel kemény. Laikus számára néha borzongató, talán már itt is néha hiteltelennek tűnik, de én ekkor még úgy gondoltam, az igazán tökös legények – márpedig a Navy seals tagjai azok – elképzelhető, hogy ennyire elmebeteg felkészítésen esnek át. A kezdeti brutalitás ugyanakkor túl hamar átmegy egy békés családi idillbe a táborban, ahol pl. a táncolós jelenetet teljesen feleslegesnek éreztem. Így kb. fél óra a filmből (az első fél) számomra dögunalom volt – s rögtön két mozis élmény is beugrott. Az egyik a Bőrnyakúak tehetetlen lassúsága (annak feszültsége nélkül), a másik meg… nos, igen a Sólyom végveszélyben. De nem azért, amire elsőre gondoltok… hanem mert Afganisztánban nincs borotva. Míg a szomáliai filmben a szereplők kopaszsága volt iszonyat zavaró (nem tudtam, ki kicsoda), itt mindenki tökig szakállas: egyszerűen beazonosíthatatlanok voltak számomra a figurák. Az egyen kinézet viszont a kötődés lehetőségét is elveszi – ha pedig az volt a cél, hogy a csapatért szurkoljak, nos, az is csak félig-meddig működött. Aztán ahogy teltek-múltak az álmosító percek, a csapattal együtt szinte már a néző is álomba merült, míg elérkezett a konfliktus.

Tudom, hogy megtörtént, tudom, hogy ez a film sarkalatos pontja, tudom, hogy erre van kihegyezve az egész történet, de szimplán hülyeség. Már amit csináltak. Ez nem profi hozzáállás, ez öngyilkosság. Tudatos, szándékos öngyilkosság. Mégis, mit hittek??? Abban a szituban, ahol nincs kommunikáció, ahol akár még a küldetés is menthető lett volna, ez volt a lehető legostobább cselekedet. Szerencsénkre – persze, tisztelet a halottaknak – innentől elszabadul a pokol, s egy őrült háborús szituban találjuk magunkat. Minek tulajdonképp az égvilágon más kimenetele nem lehetett, mint ami itt volt. Maga a golyópárbaj kimondottan jól sikerült (leszámítva azt, hogy szegény tálibok kb. olyanok voltak, mint az EX2-ben a reptéren a statiszta hullák), azzal nem is volt különösebb bajom. Az meg egyébként kimondottan tetszett, hogy mozi remekül visszaadja a tálib amatőrök és a profik közötti lövéspontosságot – ez minden túlzástól mentes, hihető képsorokat eredményezett. Így sokkal jobban elfogadta az ember, hogy az a rengeteg kilőtt fránya golyó, RPG csak nem találja el főhőseinket… akik aztán kétszer is olyan hajmeresztő dolgot produkáltak, hogy hangosan felröhögtem…

Hogy is mondaná Győrfi Pál, az OMSZ szóvivője? "Az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenvedett és a helyszínen elhunyt." Ahogyan ez a négy katona kétszer is helyszínt váltott, ahol, és amilyen körülmények között azt tették, az vígjátékba illik. Nem az esemény/kiút tényét, jogosságát vonom kétségbe, hanem ahogy azt a filmen megjelenítették. Kérem, ennél jóval kisebb borulásokba bele kell halni, ennyire pedig még ezek a legények sem lehetnek kemények. Azért ez a mozi mégsem Tom és Jerry: a két eseménysor nálam romba döntött mindent, amit addig a film hitelesség szempontjából felépített.
Valahova ide szorosan kapcsolódik egyébként egy másik ökörség is: a helikopter esete. Hát ennyire dilettánsok, akik az USA oldalán harcolnak??? Mit vártak az adott szituban, baráti integetést??? Az események ismeretében – amennyire ezek valós események – cseppnyi csodálkoznivaló nincs azon, hogy majdnem mindenhol csődöt mondtak…

Érdekes: önmagában az amerikaiság ezúttal kevésbé zavart. Még a finálé nagy kimentése is tűréshatáron belül volt, ennyi kellett a katarzishoz (az afgán falu szerepe meg kimondottan okos és meglepő húzás volt), pláne azok után, hogy Marcus (Wahlberg) minden előzmény nélkül, az addigi Terminátor imidzsétől  idegen módon kapitulál az életben maradással vívott harcban (ami fura módon egyben a film kezdete is). Szóval a végjáték még könnyeket is csal az ember szemébe – mert hát mindig jó látni egy ember, csoport szenvedésének megváltását. A környezet, a díszlet kiváló: elhiszem, hogy Afganisztánban vagyunk, a falu, a statiszták kiválóak. Emlékezetes képsor, ahogy a kis kecskepásztor fiú mozog a sziklákon lefelé – valahogy tök el tudom képzelni, hogy tényleg így teszik. A színészekkel a szakáll alatt nem volt bajom, de ha a csoport tagjai nem tök egyformák (ezáltal érdektelenek) lettek volna, valamint mr. Berg icipicit is elgondolkodott volna az emberi test biológiai tűréshatárán - legalábbis annak filmes ábrázolásán -, minden bizonnyal jobban tetszett volna ez a valós eseményeken alapuló valótlan elemekkel operáló mozi.



70%


.

.






The philosophers (After the Dark)




Majdnem tökéletes. A legvége érzelmes képsorait leszámítva borzasztóan tetszett, hihetetlenül elgondolkodtató mozi, ami maximálisan beváltotta az előzetese által keltett reményeket – a majdnem totál ismeretlen szereplőgárda és a korábban kétfilmes rendező munkája legalább olyan maradandó emlékként vonul be memóriámba, mint mondjuk legutóbb az Upside down, netán a Triangle…

Azt nem tudom, miért változtatták meg a film címét After the darkra. Semmi okát nem látom, az eredeti cím sokkal közelebb áll a lényeghez. Jakartában vagyunk (a helyszín tulajdonképp nem fontos, mégis ad valami keleties, misztikus hangulatot az egésznek), ahol egy különös magániskolában épp egy filozófia szemeszter utolsó óráinak egyikén járunk. Ha úgy vesszük, lehetne akár logika óra is, ahogy az majd a későbbiekben kiderül… A terem tele zsenikkel, rövid felvezetőben elhangzó filozofikus okfejtések már az első perctől a fotelbe szegeznek. Első hallásra mindegyik ostobaságnak tűnik, de egy picit agyalva rajtuk már itt el lehet merülni a moziban – mindenestre, arra mindenképp jók, hogy gyakorlatilag a kezdetektől odafigyelésre késztessenek, gondolatokat ébresszenek…

Mr. Zimit, a tanár (James S’Arcy) egy szerepjátékot ajánl végzős hallgatóinak: egy képzelt apokalipszis túlélésének játékát, az ő általa támasztott feltételekkel. Ezek szerint a 20 diák egy kártyát húz, amin csupán egy foglalkozás szerepel. A dolog pikantériája az, hogy a képzelt túlélő bunkerben csupán csak 10 hely van, így a megismert képesítések, munkakörök alapján kerülnek ki a túlélésre kiválasztottak, akik egy évet kell, hogy eltöltsenek az atombiztos menedékben. És itt kezdődött számomra a Filozófusok valódi sakkjátszmája: ki az, aki megérdemli, hogy bekerüljön, az emberiség túlélése szempontjából mennyivel van nagyobb szükség egy villanyszerelőre, mint egy költőre? Te, kedves néző, hogy döntenél? Pusztán a logika alapján, vagy hagynád magad érzelmileg befolyásolni?? Esetleg a valós élet szerelmi viszonyai képesek-e felülírni a kiválasztás ésszerűségét? Hol a kegyetlenség határa? Mennyire lehet valaki az adott szituban szívbajos és/vagy önfeláldozó??? Millió kiváló kérdés, a mozi e tekintetben nem más, mint egy borzongató kalandozás az emberi psziché rejtelmeibe. Ja, az még hozzátartozik a dologhoz, hogy önmagában a kitalált szerepjáték külön filmként elevenedik meg a történetben: a hallgatók, bár az órán ülnek, a fikcióban narráció mellett filmként átélik az eseményeket. Egy év, ennyit kell lehúzniuk a föld alatt – a kérdés az, hogy sikerül-e? Pontosabban ugyanazok lesznek-e, mint akik bementek???

Jó mi? De még koránt sincs vége!! A mozi ezen a szitun képes még kettőt!!! csavarni, az egy évet gyakorlatilag háromszor éljük át, három különböző feltételekkel összeállított körülmények közepette. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy zseniális. Minden perce az, amik a három mini sztoriban elhangzanak, ami kérdések felvetődnek, azok külön-külön is megtöltenének egy átlagos filmet. Mert például nőként, ha az emberiség túlélése a cél, képes lennél-e minden esete más fiúval hálni, csak azért, hogy nagyobb eséllyel legyél terhes?? Hol az állati lét határa? Minden elintézhető tisztán logikával? Vagy az önbecsülés, esetleg a szerelem képes felül írni ezt??? Melyik a legerősebb érzés??? Néha bizony az államat kerestem a nézés közben, annyira mellbevágó és életszerű kérdéseket feszegetett a film - s annyira mellbevágó, változatos és életszerű válaszokat ad rá. Mintha az összes eddig látott poszt apokaliptikus mozgókép összes fontos kérdése jelen lenne – de hát ezért is Filozófusok a film címe. Elméleti síkon való problémamegoldás – ami azonban néha húsba vágóan realistává sikeredett.

A minimális költségvetés és a névtelen színészgárda (azért a kis Ginny Weasley itt van) ellenére a mozi teljesen korrekt minden tekintetben. Oké, a CGI nem WETA vagy ILM, de a célnak tökéletesen megfelel: itt annyira nem a látványról szól az egész, hogy gyakorlatilag nem is kellett volna kifesteni a zöld vásznat… Az Ethan Hawke-ra emlékeztető tanár mellett minden diák tök szimpatikus és jó (gyakorlatilag nincs is gonosz a filmben – önmagában a szitu az), de talán nekem legjobban a vizuális memóriás Katie Findlay jött be legjobban. Minden tekintetben. A helyszín, a környezet egyszerűen kiváló, a felvetett gondolatok, az azokra adott válaszok, a néhány megdöbbentő csavar meg parádés. Csupán – ahogy írtam – a végére nem kellett volna az a romantikus fordulat, annak ellenére sem, ha annak következménye szépen felteszi a koronát az egész mozira: az emberi elme, lélek, természet vizsgálatára. A dörrenés visszhangja sokáig ott kóvályog a fejedben, miközben azon jár az eszed, mire mész egy meleg sráccal egy évig bezárva, miközben az emberiség túlélése a cél…


Nem tudom, majd ha megnézitek, ti is így lesztek-e vele, s a végén majd igazat adtok-e nekem, de ez számomra hatalmas élmény volt, így az értékelésem – minden egyéb, "mérvadó" oldaltól eltérően


90%


Ez nekem kell. Még jó, hogy a szomszédban megjelent BD-n.


.

R2-D2 írta:

The philospohers (After the Dark)

Nem tudom, majd ha megnézitek, ti is így lesztek-e vele, s a végén majd igazat adtok-e nekem, de ez számomra hatalmas élmény volt, így az értékelésem – minden egyéb, "mérvadó" oldaltól eltérően

90%

Már amikor előzetesként ajánlottad, akkor mondtam, hogy ez a film akkor lesz igazán faszányos, ha csak gondolatkísérlet... és mivel az, így látatlanban sem tűnik túlzónak a pontszám .
.

Niwrok írta:

Már amikor előzetesként ajánlottad, akkor mondtam, hogy ez a film akkor lesz igazán faszányos, ha csak gondolatkísérlet... és mivel az, így látatlanban sem tűnik túlzónak a pontszám .
.

Alig várom már, hogy lásd!!! De természetesen ez igaz a többiekre is.

Érdekes egyébként, a közönség mennyire nem értékeli a filmet, az imdb-n és a Rottenen is pocsékul áll. No, persze, nem egy akcióorgia, nem képregényfilm.

.




Nader és Simin – Egy elválás története




Ne kérdezzétek, hogy is vettem rá magam, hogy egy iráni filmet nézzek. Magam sem tudom igazából. Tavaly vagy tavalyelőtt valamikor a neten belefutottam egy írásba, ami egy iráni??? filmről szólt, valami elválásról (nagyon jókat írtak róla), de totál el is feledtem az egészet, különösen a címét…  Aztán az idei Oscaron a Nader és Simin – Egy elválás története megkapta a legjobb idegen nyelvű film díját, örömmel konstatáltam, hogy megtaláltam az elveszett mozit – csak nézés közben derült ki, hogy ez mégsem az. Meg ugye motivációnak ott van az a mérhetetlen hollywoodi dömping is, ami miatt néha kifejezetten jó olyan mozit látni, ami idegenben készült.

A Nader és Simin (továbbiakban NS) minimum három dolog miatt maradhat az átlag európai néző számára emlékezetes. Egyfelől mindenekelőtt a környezet, az iráni – azért erősen kontrolláltan ábrázolt – társadalom bemutatása miatt, ami már önmagában baromi érdekes. Itthon a fotelből ez kényelmesen és kockázat nélkül élvezhető: szeretek elmerülni egy idegen társadalomban, egy idegen vallási kultúrában, rácsodálkozni az európaitól eltérő civilizációra. Csodálkozni a csadorba bújt nőkön, akik a viszonylag felvilágosultnak ábrázolt közegben még érdekesebbnek tűnnek (sosem értem meg az egészet, pláne, hogy még a német hullámvasutakon is csadorban ülnek szerencsétlenek). A film autentikusságát nagymértékben növeli a perzsa nyelv, ezt a mozit megint csak vétek szinkronnal nézni – ha jól tudom, egyébként nem is készült hozzá szinkron. A NS, ha csupán dokumentumfilm lett volna egy világról, amiről manapság propagandajelleggel rengeteg rosszat hallunk, akkor is érdekes lett volna, (néhány egészen megdöbbentő vallási kötöttséggel) – bár vélhetően azért nem töltötte volna ki érdekfeszítően két órát. Kellett hozzá az a konfliktus, ami itt a film alapját adja.

A szinopszis remekül leírja a történteket, a szituáció, amibe főhőseink élnek a maga ridegségében borzasztó életszerű. Egyszerűen annyira valós és hatásos, mintha csak a szomszéd családot látnánk. Nem véletlenül emlegetik netes írásokban a hajdani Családi kört a megboldogult Ranschburg Jenővel – ami élethelyzet a NS-ben vázolva van, az akár tananyag illetve TV-műsor is lehetne. Manapság a kertévék próbálkoznak hasonló (egyébként borzasztó amatőr és hatásvadász módon) életszituációkat bemutatni, itt a két felnőtt, de itt Nader,a férfi és Simin, a nő válása, annak körülményei, az Alzheimeres nagypapa ápolása, a kiskamasz kislány szenvedése azonban elementáris erejűre sikeredett. Nekem apám csak egyik napról a másikra elment, én nem hallottam szüleimtől semmi veszekedést, hangos szót – érdeklődve figyeltem hát, hogy alakul két felnőtt kapcsolata a válás előtti hetekben. Bónuszként kapunk egy ápolásra szoruló öregembert – amit aztán végképp nem kívánok senkinek. Igazi, vérbeli dráma ez, kőkeményen elgondolkodtató mozi az emberi toleranciáról és kapcsolatokról, aminek végén a legnagyobb vesztes borítékolhatóan Termeh, a kislány lesz.

De még ezen is csavartak egyet. A széteső családba egy új szereplő lép be, egy ápolónő, aki az alsóbb osztályokból érkezve, szigorú erkölcsi normák szerint élve gondozza az öregurat. Külön misét megér az ő családi háttere, egy idegbeteg férjjel, de ez a mozi első felében még semmi szerepet nem kap. Razieh, az ápolónő saját hibájából kis híján végzetes balesetet okoz, aminek aztán Nader dühe miatt a bíróságon lesz a folytatatása. S itt meg is állhatunk egy pillanatara. Ha ez amerikai mozi lenne, nem maradhatna el a teátrális, nagy volumenű bírósági tárgyalás, ahol a kiderülő titkok mértani pontossággal szolgálnák a helyzet fokozódását. De itt Iránban vagyunk: a bíróság (rendőrség??)  egy kis szoba egy túlzsúfolt épületben, a tárgyalás résztvevői pedig csupán az érintettek, mindenféle ügyvéd és felhajtás nélkül. Emberi sorsok dőlnek el 10 négyzetméteren, eszement viták keretében, a helyzet folyamatosan változik – épp attól függően, hogy ki mond adott szituban jobban igazat. Mert mindenki hazudik picit, pontosabban mindenki a saját érdekei miatt máshogy láttatja a valóságot: borzalmasan életszerű képsorok, ez, vagy ehhez  hasonló bárhol, bárkivel megtörténhet. Akár itthon is…

A fináléra aztán kiderül az igazság (ami végig benn volt a levegőben), de igazán erkölcsi győztes nincs. A vádló, a vádlott is hazug, a nézőben meg csak a gyomorgörcs maradt. Hogy beengedték két család életébe, belelátott az emberi kapcsolatok mögé, és meglehetősen zavaró módon nem tud állást foglalni senki mellett. A mozi ugyanis mentes minden olyan hollywoodi klisétől, ami az érzelmeinkre játszana – megmarad egy valóságtól bűzlő torzónak. Aminek fűszerezése maga Irán. Ettől olyan kiváló és felkavaró élmény, ámde ugyanezen okból kifolyólag nem tudott maximálisan megérinteni sem. Egyszerűen hiányzott a katarzis, hiányzott az a finom kis megvezetés, aminek a végén bárkiért is el tudok morzsolni egy könnycseppet. Talán Termeh  záróképe alkalmas lenne erre, de ő túl rideg és csendes egész film alatt. Szóval nem először fordul elő velem, hogy miközben húzom a számat az álomgyári hatásvadászaton és manipulációkon, egyúttal hiányolom is azt. Zseniális mozi a NS, de egyben túl száraz és idegen is. Közeli, mert akár a szomszéddal is megeshetne, de Irán miatt egyben nagyon távoli is. Be is szippant, mert a válás és annak viszontagságai országhatártól függetlenek, de egyben távol is tart a muzulmán vallás miatt. Jó volt látni, de újranézni nincs kedvem. Ezáltal birtokolni sem…

A színészek egyébként egytől-egyig kiválóak. Siminnek, a főszereplő csajt játszó Leila Hataminak ráadásul azzal a vörös hajjal egészen különleges kisugárzása van, kár, hogy nem nagyon lép(het) ki nemzetközi porondra. A film képi világa, díszletei, fényképezése, dialógusai nagyszerűek, az egész mozi méltán kapta meg a szobrocskát. S még egy gondolat: rosszalló megjegyzést is olvastam, hogy anno ez a mozi vitt el több díjat Béla bá Torinói lova elől… És ezen ki az az ökör, aki csodálkozni képes????



85%


.

.





Kék villám




Helikopter lebeg egy Los Angelesi villa közelében. Mindjárt 22:30, a pilóta – de különösen utasa – alig várja már, hogy kezdődjön a műsor. A műsor, amit szinte az egész LA légi rendőrsége ismer már… aztán pontban félkor feltűnik egy anyaszült meztelen nő, hogy a hatalmas üvegablakok előtt a szokásos esti tornagyakorlatait bemutassa…Ha másra nem is, erre illik emlékezni a moziból. Már annak, aki látta.

Úgy gondolom, az ifjak miatt érdemes felhívni néha a figyelmet pár klasszikusra a múltból (érdekes lenne egy írás sorozat „Filmek a múltamból” címmel), bízva benne, hogy az újranézett és ajánlani szándékozott film kiállta az idők próbáját. Van, amikor ez bejön, van, amikor nem. Jelen esetben előbbi – bár ez messze nem jelentett számomra kockázatot: még eléggé élénken élt emlékeimben a ’83-as Kék Villám, mint az akkori idők egyik legjobb légi akciófilmje. Az újranézés apropóját pedig a nemrég látott Félelem árában szereplő Roy Scheider adta: már csak azt kellett eldöntenem, hogy e mozi elé ülök-e le, vagy a Maraton életre-halálra elé. Ahogy olvassátok, előbbi lett. Kimondottan élveztem újra az egészet, totál nosztalgikus érzés kerített hatalmába, s a mai filmes tömegtermelés árnyékában kellemes kaland volt ez a régimódi akciófilm.

Murphy rendőr (LOL, akkoriban minden rendőr Murphy volt)  LA városában dolgozik, helikopterpilótaként. Túl sok felvezetés nincs, az elején kapásból a munkájába csöppenünk: éjszakai elfogás, légi támogatás – no meg a bekezdésben említett kukkolás. Murphy - bár valamilyen sejtelmes problémával küszködik - az egyik legjobb a szakmájában, ezzel pedig törvényszerűen különccé is válik. Természetesen kap egy új társat, egy zöldfülűt, s természetesen egy összeesküvés leleplezésébe keveredik. Milliószor láttunk ilyet korábban, a hetvenes, nyolcvanas évek meg aztán különösen bővelkedtek az ilyenekben, a Kék Villámban azonban az önismétlés csapdáját egy zseniális húzással oldották meg: a levegőbe helyezték a történetet. Így a buddy-movie, az autós-üldözéses-lövöldözős mozi minden sablonos eleme gyakorlatilag a levegőbe kerül, mikor is repülőgépek, helikopterek kergetik egymást a város fölött. Nem számoltam ki, de érzésem szerint a mozi felében a levegőben vagyunk – ez egy teljesen friss, újszerű és érdekes nézőpont volt.

Az meg csak hab a tortán, hogy a mozi főszereplője nem is elsősorban Murphy, nem is Cochrane hadnagy (Malcolm McDowell), hanem maga a helikopter: a Kék Villám (egy módosított Aérospatiale SA-341G Gazelle). Emlékszem, gyerekkorunkban mennyire tetszett az az utópisztikus technika, amit a filmben belezsúfoltak: a néma üzemmód, a hőkamera, a lehallgatás, a fejet követő gépfegyver, minden. S hiába írták ki a film elején, hogy a látottak léteznek, azért ezt, akkor fenntartással fogadtuk. Murphy alatt a gép külön szereplője lesz a filmnek, adott szituban néha már úgy tekintettem rá, mintha az F16-osokkal szembeni harcban önálló figura lett volna – s vonatkozik ez a hurokra is a végén. Egyébként az összes üldözéses jelenet még ma is jól néz ki a vásznon (gyerekfejjel el voltam tőlük ájulva), s nagyjából még hiteles is. Laikusként mindenképp: olyan kirívó blődség, agyament fizikai túlkapás szerintem nincs benn, amitől a hajam az égnek szokott állni (még a hurkot is elhittem). Bárcsak minden mai mozi így gondolkodna…

A Kék Villám egy teljesen korrekt módon összerakott, nyolcvanas évekbeli akciófilm. Van benne leleplezett korrupció, minimális autós üldözés, egy kis dráma, egy kis humor, nagyszerű színészek. Mai szemmel aranyos, visszafogott az egész. Tény, hogy a karakterek kissé üresek, s csupán felszínesen ismerjük meg őket és motivációikat (a Murphy vs. Cochrane ellentét is egy flashbackben le van tudva), tény, hogy a konspirációs szál sem eléggé kidolgozott – de azt hiszem, itt csak ez mind csak volt a hab a tortán egy helikopteres filmben. Természetesen alkalmazza a kor megszokott filmes sablonjait (pl. az egy jelenet több kameraállásból felvett és többször lejátszott snittjét), természetesen néhány beállítás elavult, akit ez zavar, aki idegenkedik önmagától a harminc évvel ezelőtti stílustól, az kerülje el. Viszont nem érdemes kihagyni, mert unikum a maga nemében: én azóta sem találkoztam hasonló helikopteres akciófilmmel. No meg a néhai Roy Scheider életmű egy fontos állomása – már csak ezért is kár kihagyni, meg egyébként érdemes megjegyezni a rendező John Badham nevét is, és megnézni, miket csinált még ezen kívül: nem kevés klasszikust.


Az erős nosztalgia érzés – no meg mert sokadszorra is tetszett -  miatt nem tudok rá kevesebbet adni:



80%


.

R2-D2 írta:

Kék villám


80%

Kösz, asszem meg is van, mit nézek ma este!  

.





Snowpiercer




Ha Weide ajánlója volt a pro, akkor ez lesz a kontra… minden jóindulatom ellenére homlokegyenest máshogy látom ezt a filmet mint ő, nem voltam rá felkészülve, hogy egy vonaton játszódó Rajtaütést fogok látni, némi Oldboyos beütéssel.

Persze, utána is nézhettem volna, mielőtt belekezdek. A kolléga írását leszámítva az égvilágon semmit nem tudtam a moziról, többek között még azt sem, hogy ez egy koreai mozi. Ami egyébként még kifejezetten csábító is lehetne, de ha jobban megguglizom, láthattam volna, hogy a rendező az a Joon-ho Bong, akinek a Gazdatest című filmjét kimondottan pocséknak tartom. Meg talán azt is megtudtam volna, hogy ez egy képregény feldolgozás, így a valósághoz fűződő viszonya – khmmm… hogy is mondjam, eléggé szabadon értelmezett. Persze, akkor is belevágok, csak talán nem ér váratlanul néhány dolog. Hogy pl. az egész egy nagy baromság, úgy, ahogy van. Millió kérdés zakatol az agyamban (és a mi a legnagyobb baj, zakatolt nézés közben is), ami leginkább a történet hátteréhez, magához a vonathoz kapcsolódik: ez most akkor hogy?  

Adva van egy globális félresikerült kísérlet, amikor is a Föld országai egy levegőbe juttatott szerrel próbálják lehűteni a klímát, s természetesen a kísérlet kudarcba fullad, s a Földön minden megfagy. MINDEN!!!  LOL!  Csak egy vonat nem. Egy vonat van, amiben néhány százan túlélhetik. Ez már önmagában egy baromság, hogy miért pont egy vonat, de mindegy. Ezt még amúgy fel is lehetett dolgozni,no de ugrunk az időben 17!!!! évet. A vonat meg száguld, 17 éve száguld, a rajta lévő populációval együtt. Az nagyjából meg van magyarázva, hogy hogy a faszba van neki mindig járható útja (bár ez is millió kérdést felvet), no de hogy 17 éve nem állt meg – legalábbis vélhetően nem állt meg -, az nekem sokk volt. Ja, és a kocsik gyakorlatilag nem is mozognak ide-oda menet közben…  Az egész mozi hitelessége megkérdőjeleződött a háttér, a környezet ily mértékű komolytalanná tételével – hozzátéve azt, hogy a vonat ablakából néha mutatott képeknél a kisebbik fiam szebbeket fest (egyébként nem egyszer a Kolónia ugrott be a kinti világot látva – ami akár pozitívumnak is értékelhető). Szóval a kérdések csak zakatoltak –  17 év élelmezése, vízellátása, halottak, betegségek kezelése, stb… Ebből néhányra ugyan választ kapunk később, de a kétségeimet csak nem sikerült elaltatni.

A történet egyébként egy klasszikus lázadós, forradalmáros, elnyomás ellen küzdő maroknyi csapat sablonos sztorija, aminek különlegeségét az amúgy abnormálisan életszerűtlen környezet, a vonat adja.Az utolsó vagonokból (kvázi külváros, vidék, 12-es körzet) előretörő társaság útja ez a mozdonyig (királyi palota, Kapitólium), ahol épp az adott szituhoz igazodik a vonatkocsi szélessége, ahol a börtönvagonban a cellák a hullaházak tepsijeihez hasonlóak (hogy mi szükség is van börtönre, s kik kerülnek oda, az rejtély), ahol a felsőbb osztály és azok rendfenntartóinak hol van töltényük, hol nincs. Mekkora ökörség már, hogy ott a legtöbb, ahol a legkevésbé kell – ugyanakkor az egyik kocsiban baltával harcolnak, éjjellátó szemüvegben. Ehhh… Ekkor már fájt egy picit a film, de az újéves jelenetnél majdnem ki is kapcsoltam. Az, ott a hídon… anyám…  Legnagyobb bosszankodásomra ráadásul a Raid eszement hiteltelen mészárlását próbálták ötvözni a klasszikus Oldboyos kalapácsos jelenettel - a végeredmény egy komikus ugrabugrálás lett, megfejelve egy szürreálisan idióta kinézetű nővel. Jaj. Talán egyébként itt volt a film mélypontja, utána már rezignáltam figyeltem az idiótábbnál idiótább helyszíneket (no persze, szauna-kocsi, meg füvezős kicsi), elgondolkodva rajta hogy az akváriumba, de pláne a főzőüstbe honnan szereznek annyi friss halat, de különösen azon, hogy a hentesáru hűtőben milyen állatok milyen alkatrészei lógnak – ugyanis a farmervagonon nem mentünk át. Azért meg, hogy a végén mr. Wilford steaket ehessen, kár volt beletenni a húshűtő kocsit, a steakevés ettől nem lett hitelesebb.

Az egész vonat, Curtis útja hemzseg az ökörségtől. A képzelt civilizáció annyira hiteltelen és átgondolatlan, hogy számomra teljesen hazavágta a mozi élményt. Nem csak az, hogy a vonat 17 évig üzemanyag és megállás nélkül robog (az elromló alkatrészek helyettesítésén meg felröhögtem), hanem az, hogy a különböző osztályok, társadalmi figurák beleerőszakolása a kocsikba egyszerűen röhejes. Mit esznek, az honnan van, hol szarnak, hol temetkeznek, honnan van szép új ruha, a koko, a pia, a raktárak, a csillogás, mivel megy a vonat csupán néhány kérdés a sok közül. A finálé meg maga az. Pocsék CGI, nulla túlélési esély.

És akkor ezek után nekem tökmindegy, mit csinált Curtis és a többiek. Hogy voltak egészen jó ötletek és zseniális események a moziban. Hogy a „csavar” még nagyjából működött is, hogy a színészek egytől-egyik kiválóak: Jamie Bellnek kimondottan örültem, Tilda Swintont egyszerűen nem ismertem meg, a jó öreg Ed Harris meg megint gecit alakít. De tetszettek a drogos a koreaiak is, gyakorlatilag mindenki: a castinggal volt a legkevesebb bajom. Bajom az agyament háttér előtt zajló agyament eseményekkel volt, ezt átgondoltabb környezettel zseniálissá lehetett volna tenni. Még egy ilyen mozi és jó eséllyel Joon-ho Bong is bekerül abba szobába nálam, ahol azok a filmkészítők vannak, akiknek filmjeire nem vagyok továbbá kíváncsi. Refn, Tarr, Trier mellé.



40%



.

.

 


 
Vérmesék
 
 
 
Ezzel a filmmel már anno, a mozibemutatója előtt, a trailere alapján szemezgettem, de csak most jött el az alkalom, hogy meg is nézzem: részben most volt hozzá időm, no meg – ami a legfontosabb – most volt hozzá kedvem. Mert bizony nem árt, ha épp eltalálod a néznivaló hangulatát…
 
Nem volt rossz. Az igaz ugyan, hogy a bemutatója – bármennyire is csábító – gyakorlatilag mindent megmutat a moziból, minden jó poént elpuskáz, így viszonylag kevés igazán új vicces rész volt benne, de az alapból a képünkre kerülő vigyort nem tudta lehervasztani a jelenetek ismertsége sem. Már ahogy kezdődik, az a teátrális leszámolás, azzal a zenével megadja az alaphangot. Aztán – ahogy már a hasonló stílusú mozikban szokás – a duma sokszor átveszi a szerepet, ráadásul itt a vulgaritás kifejezetten jól áll a filmnek. A Blake család költözködése az új házba, beilleszkedésük az új környezetbe meglepően szórakoztatóra sikeredik, gyakorlatilag minden szegmense, minden karakter útja az. Jópofa volt látni a két maffiagyerek érvényesülését a suliban, mint ahogy anyu pirotechnikai mániáját is. Ráadásul ahhoz képest, hogy vígjáték, hogy egy gyilkos család beilleszkedését mutatja Franciaországban, kifejezetten a földön jár az egész…
 
A sokszor humoros események mögött azonban sötét árnyként tornyosul a tanúvédelmi program, annak kétséges sikere: a vígjáték fölött ott tornyosul egy maffiafilm sötét árnya. S pont ez a baj. Valahogy úgy érzem, a mozi elveszett a két zsáner határán. Maffiafilmnek idióta és vicces, vígjátéknak meg túl komoly, túl lövöldözős. Egyébként is: az egész egy nagy céllövöldére van kihegyezve, amolyan Luc Bessonos módon, pedig egyébként meg annyira nincs is rajta a mozin a rendező kézjegye - agyament túlzásoktól és autós üldözésektől mentes a film -, kicsit pont ezért volt furcsa a finálé. Nem éreztem úgy, hogy ekkora csihi-puhi benn volt a történetben, ha meg igen, akkor azt viccesebbre lehetett/kellett volna venni. Szinte teljesen eltűnt a vígjátéki jelleg, maradt a Blake család túlélése a francia kisvárosban, mint egy gengszterfilm alkotóeleme. Ehhez a szálhoz tartozik két dolog, ami viszont nagyon tetszett: az újság útja Franciaországból az USA-ba, no meg mindenekelőtt a filmklubos vetítés. Mindkettőt széles mosollyal tudtam nézni – s bár nem kifejezetten nevetség tárgya volt egyik sem, ahogy megjelenítették, ahogy bedobták a cserefilm nevét, az nagyon tetszett.
 
A színészgárda parádés. DeNironak valahol mindig is ez az igazi énje a filmvásznon, Tommy Lee Jones pedig újfent egy hiteles karakterét hozta: az FBI ügynököt. Michelle Pfeiffer, mint pszicho-piro anyu kiváló, de nekem talán a két gyerek tetszett legjobban. Végre nem a testvéri civakodást vitték vászonra (ami egyébként alapból remek talaj lett volna a film vígjátéki énjének), hanem az összetartást. Szerintem mindkettőjüket látjuk még később, a srác, John D’Leo is jó fejnek tűnik, de a lány, Dianna Agron szépsége mindent elhomályosít. A háttér, az egész kisvárosi környezet tök jó és hiteles, gyakorlatilag nem sok olyat tudok mondani, amitől falra lehetne mászni. Kissé furi ugyan, hogy Fred a barna vízért mikre képes, hogy Maggie mit keres az apácarács túloldalán, hogy Belle miért pont abba a fasziba zúg belle, akibe, no meg hogy a kissrác, Warren tulajdonképp miért is akar koccolni – de ezek bőven tűréshatáron belül vannak.
 
A legeslegnagyobb bajom az, hogy ha vígjátékként akarok rá tekinteni (mert így is van eladva), akkor nem tudok neki maradéktalanul örülni. Sokkal több humor lehetett volna ebben a történetben, ami benne is maradt. Gengszterfilmnek meg egyszerűen unalmas és vértelen: mindazonáltal nem idegesített fel, egy esti (éjszakai) menetnek jó volt. Hogy miért lett Vérmesék a magyar címe (mikor is a The Familyt nem lett volna nehéz lefordítani), továbbá, hogy a mit keres a borítón a filmben kétszer elhangzó kutyanév, a Malavita, nem értem. De végül is mindegy.
 
„Csak az a baj, hogy kezdhetem ezt a kurva könyvet előröl”
 
 
 
60%
 
.

.

 


 
Augusztus Oklahomában
 
 

 
Ha nem lett volna creeper ajánlója az xpressen, akkor is megnéztem volna ezt a mozit, mert terveztem, hogy az összes Oscar-jelölt filmet abszolválom valamikor (mínusz Wall Street), de kétségkívül felgyorsította a folyamatokat a figyelemfelhívás. Tekintve az egészen elképesztő színészgárdát, a csalódás lehetősége minimálisra volt redukálva – mondjuk azért ez sem garancia mindenre -, no de amit kaptam, az minden várakozást felülmúlt. Amit láttam, az alapján toronymagasan a legjobb film eddig az idei felhozatalban, az meg, hogy a női alakítások díját nem Meryl Streep, illetve Julia Roberts kapta, egyszerűen botrány…
 
A múltkor a Nader és Siminnél azt írtam, olyan, mint egy családi kör. Nos, azt felejtsétek el, az Oklahoma kenterbe ver mindent, amit e tekintetben el lehet képzelni. Ez a mozi 12 szereplőt mozgatva az emberi (családi) kapcsolatok és psziché legmélyebb bugyrait megjárva olyan életképet tár elénk, hogy néha már legszívesebben bemásztam volna a TV-be, felképelni valakit. Először csak anyut, de aztán a végére jó pár karakter felzárkózott mellé. A történet egyébként tök egyszerű: egy isten háta mögötti oklahomai birtokon, a tűzforró augusztusi napsütésben összejön egy család, s a pár nap alatt mérhetetlen feszültségek törnek elő a szereplőkből, s mint egy szögekkel kirakott bomba, halálosan megsebesítik őket. A film csúcspontja – a bomba robbanása - egyértelműen az ebédjelenet, de még utána is annyi meglepetést és megdöbbentő fordulatot kapunk, hogy alig győzzük keresni az állunkat a földön. Egy igazi kamaradarab, a környezet csak egy nyomasztó háttér, itt végig a párbeszédeken, az érzelmeken – és mindenekelőtt az indulatokon van a hangsúly. Egy film, amiben nem az a lényeg, hogy mit csinálnak, hanem hogy mit mondanak, és hogyan reagálnak egymásra. A történetről semmi értelme mesélni, ezt egyszerűen át kell élni, inkább másfelől közelíteném meg az értékelést: a karaktereken keresztül (már csak azért is, mert ezt a társaságot, ami itt felvonul, külön érdemes elemezni). Szóval a film szereplői:
 
Beverly, az apu (Sam Shepard)
 
„A feleségem gyógyszert szed, én iszom. Rendjén van így, elviseljük egymást, ez volt benn írásos megállapodásunkban.”  Ezekkel a mondatokkal indul a film, egy alkoholista, depressziós öregember szájából, aki megcsömörlött attól, hogy az elmebeteg feleségét el kell viselnie, s akinek mély sebet ejtett lelkén, hogy legkedvesebb lánya elköltözött otthonról – még évekkel ezelőtt. Az öreg gyakran elkóborol, kvázi menekül otthonról – a mozi konfliktusát pont az újabb eltűnése és az abból adódó bonyodalom adja. Alkoholista mivolta ellenére kedves papának tűnik, olyan ártalmatlan, szeretetre éhes figurának…
 
Violet, az anyu (Meryl Streep)
 
Gyógyszerfüggő, idegbeteg, végletekig arrogáns és gonosz teremtés. Kínszenvedés vele egy fedél alatt élni, akibe lehet, abba belerúg – de a magához való esze mégiscsak megvan. Ugyanolyan magányos, mint a papa, de neki esélye sincs arra, hogy megszerettesse magát bárkivel is. Én még ennyire tenyérbe mászó, idegesítő női karaktert filmen nem láttam, amiket ő művel családtagjaival, „szeretteivel”, az minden képzeletet felülmúl. Már az első jelenetben - még paróka nélkül – sikerül megdöbbentenie, de aztán a film előrehaladtával a jellem csak sötétül, a vele szemben érzett undor csak fokozódik. Érdekes egyébként, hogy az utolsó jelenetében kinek vállára hajtja fejét, miután mindent felégetett maga körül. Zseniális karakter, a mozi egyértelmű mozgatórugója, Meryl Streep Oscar díjas alakításában (nehéz elképzelni, hogy ennél Cate Blanchet jobb lenne)..
 
Barbara, a lány 1 (Julia Roberts)
 
Apu és anyu egyik hűtlen lánya, aki a kiúttalanság ellen a városba menekült. Házassága épp válságban, kamasz lánya csak nyűg, s anyjához hazatérve szembesül annak drogfüggő mivoltával. A család (és anyu) feletti irányítás átvétele ugyanakkor borzasztóan nehezen megy neki, kénytelen gyakorlatilag mindenkivel konfrontálódni, akiket szeret: a történet folyamán egyre súlyosabb és mocskosabb családi titkok derülnek ki, ami természetesen az ő nyakába szakad. Egyébként olyannyira hiteles az a kettősség, ahogy a mama problémáját kezelni próbálja, hogy beleborzongtam. Magam is átéltem azt, mikor is egy függőség (itt még plusz gonoszság) miatt egyszerre gyűlölsz és szeretsz is valakit. Julia Roberts (mindamellett, hogy szenzációsan néz ki) zseniálisan hozza a figurát – no, ő tuti jobban megérdemelte volna a szobrocskát, mint a kis néger picsa, akit hamarosan úgyis elfelejt a világ…
 
Ivy, a lány 2 (Julianne Nicholson)
 
A középső lány, aki ápolta a mamát, míg testvérei távol voltak… milyen életszerű és egyben kegyetlen is… Az ebből kifolyólag a felgyülemlett feszültség és szeretetéhség törvényszerűen csapódik le a testvérein és a vonzalma egy tiltott fiún. Szenzációs karakter, a maga szótlan, visszafogott módján  a mozi egyik legjobb figurája. Tudjátok, aki mindig minden eseményben benn van, de nem is venni észre – mégis, nélküle üres lenne a film. A színésznő sötét ló volt számomra, ahogy néztem, eddig zömében TV sorozatokban nyomatta, de ezek után van esély rá, hogy máshol is felbukkanjon...
 
Karen, a lány 3 (Juliette Lewis)
 
Drága Juliette Lewis… hát mi mást is játszana, mint a kis buta tyúkot, a legfiatalabb, leglazább lányt a háromból??? A kis baca kurvát, akit elvakít a piros sportautós pasi, akit baromira nem érdekli az egész család – pont elég neki, hogy ötévente egyszer látja őket. Ez is mennyire tipikus és életszerű: mennyi ilyen lehet szerte a világon. A dráma inkább körülötte zajlik, mint vele, de a nyávogása, az egész lénye kiváló ízesítés a filmben…
 
Bill, a férj (Ewan McGregor)
 
Barbara válófélben lévő férje. A férfi, akit az anyja örökségét és természetét hordozó nő elüldözött otthonról. A férfi, aki próbál kívülállóként szerepelni a családi perpatvarban, aki még mindig szereti Barbarát, de egyben púp is a hátán. Egy mozi, ahol McGregor az ajtófélfának kell, hogy támaszkodjon, mert rengeteg fontosabb figura van nála…
 
Jean, az unoka (Abigail Breaslan)
 
A tini, a maga problémáival, Barbara és Bill lánya. Az életunt, szülei különválását nehezen feldolgozni képes 14 éves lány, aki egy meglepő csavarral hívja fel magára a figyelmet. És okoz egy kisebb robbanást is a csatamezőn…
 
Mattie Fae, a testvér (Margo Martindale)
 
Az ő karaktere a legsemmitmondóbb az egész filmben, simán beleszürkül az őrületbe. Ő volt a gyógyszerfüggő testvére mellett évekig az igazi kontroll, ennek minden feszültsége azonban mégiscsak eltörpül amellett a bejelentés mellett, ami a film végi újabb aknát robbantja. A figura molettségével, látszólagos kedvességével elaltat minket, pedig a parasztság, szemétség nem idegen tőle sem. Így legalább nagyobbat szól…
 
Charlie, a sógor (Chris Cooper)
 
Mattie Fae férje, az egész mozi legszerethetőbb, legnormálisabb, legártatlanabb figurája. Felüdülés volt a sok aljasság között az ő feltűnése, jelleme szinte világított a sötétben.
 
Little Charles, az első unokatesó (Benedict Cumberbatch)
 
Igen, ő is itt van. Ez a mozi még azt is megengedheti magának, hogy a mai kor egyik legnagyobb közönség kedvence csak mellékszerepben tűnjön fel, egy viszonylag szerencsétlen és idióta figurát alakítva. Az igazságot ismerve még megdöbbentőbb kiszolgáltatottsága a családi őrületben…
 
Steve, a piros autós (Dremot Mulroney)
 
Karen pasija, aki tökéletesen illene a családba: pofátlan, erőszakos, nagyképű, háromszor elvált nőcsábász. A férfi gusztustalanság sztereotípiája. Ja, és egy akna társfelrobbantója...
 
Misty Upham, az indián ápolónő (Johna Monaveta)
 
Végül, de nem utolsósorban a szolga: aki mindent lát, mindent hall, mindenhol ott van. De nem szólhat semmit (igaz, egyszer elengedi magát). Csak vigaszt próbál nyújtani annak, aki kéri – e tekintetben külön érdekes a sorsa, ahogy keretet ad a történetnek.
 
Ennyi. Ők 12-en alkotják a mozit, miattuk érdemes megnézni ezt a zseniális drámát. Ami ugyan valóban kőkemény gyomrosokat képes adni, de a családi perpatvarban nagyon okosan elrejtett humor gondoskodik róla, hogy ne csak a film nyomasztó élére emlékezzünk (az „anyu punciját” szinonimagyűjteményen például hangosan felröhögtem). A mozi talán egy icipicit lehetne feszesebb, talán egy 10-15 percnyi vágás esetleg jót tett volna a mozinak, de a maga 120 percével is osztályon felüli élmény.
 
 
100%
 
 
.