R2-D2 írásai 1.0

.




Firefly



Talán legnagyobb és legjobban várt hiánypótlásom a Serenity című fim előzménysorozatának megtekintése: az elmúlt években többször is terveztem elmerülni a Firefly világába, de csak most jött el az a bizonyos alkalom, no meg hangulat hozzá. Előzetesen szinte csak pozitív véleményeket olvastam róla, no meg az imdb 9.1-es !!!! átlaga is sokat sejtető volt – így nem kevés várakozással vágtam bele az újabb kalandba. Hogy aztán kissé pofára essek… ismét…

Aranyos, szórakoztató, de iszonyatosan dedós. Röviden ennyiben tudnám összefoglalni az öt napos utazásomat a világűr mélyére Malcolm kapitánnyal és legénységével. Sokkal többre számítottam – főleg sci-fi terén -, mint amit kaptam, ugyanakkor el kell ismernem, a maga módján, ebben az újfajta stílusban kimondottan élvezetes 14 epizódot láttam. Kár hogy egyáltalán nem voltam felkészülve a scifi-westernre, sokkal több űrbéli jelenetet vártam, idegen bolygókkal, lényekkel, esetleg csatákkal. Leginkább talán a karakterektől kaptam meg azt, amit a sorozattól elvártam, ők önmagukban zseniálisak voltak – a másik kár az, hogy csapatként nem működtek. Pedig hol máshol kellene csapatként működniük, mint egy űrhajón, ahol állandóan össze vannak zárva?

Alapból kevésbé szeretem azokat a sorikat, ahol nincs egy fő szál, ahol nincs erős kohézió az epizódok között. Régen ugyan mindegyik olyan volt, de a mai szemmel egy ilyen szerkezet nekem ódivatúnak tűnik. Az egyes epizódok ettől még lehetnek jók – mint ahogy itt is azok -, de az egész szeretete, a varázslat számomra a nagy közös történetben rejlik. Amikor az egyik rész végén megsérült fickó a következőben lábadozik. Így tudok egy sorozatra FILMként tekinteni, ezeket kedvelem igazán. A Firefly ezzel szemben a Miami Vice szerű szerkezetet követi, a hajó legénysége különböző bolygókon különböző kalandokba keveredik, amik a 40 perces játékidő végre megoldódnak. E szempontból ráadásul a drámai jelleg sincs kihegyezve, hisz jól érzékelhetően senkit nem lehet elveszteni – kiszámítható és langyos picit az egész.

Alapból azt szeretem egy sci-fiben, ha elvisz új bolygókra, megismertet új technikai kütyükkel és lényekkel. Nos, a Firefly ebben teljesít leginkább alul. Nulla idegen faj, még egy nyamvadt állat sincs benn (leszámítva a közlekedési eszközöket, a lovakat) Csak emberek mindenhol, szerte a Galaxisban, a bolygók majd mindegyike meg egy texasi farmra emlékeztet, nulla jövőbeni eszközökkel. Felettébb visszás látvány egy sci-fiben a lovagló, kalasnyikovot szorongató szereplők, mint ahogy a lovas csapat közepén feltűnő homoksikló is. Az egész western jelleg baromira zavart, abszolút műfajidegen volt – s pont azt vette el, amit igazán szerettem volna látni: újat. Új környezetet, a terraformált bolygókat, a JÖVŐT. Nem a múltat. Egyáltalán: számomra hiteltelen az a világ, ahol fenn űrhajóval közlekedünk, de a földön meg lovaglunk. Már ma sem lovaglunk, nem évszázadok múlva…

A Firefly így leginkább abban teljesít alul, aminek szánták: a sci-fiben. Az, hogy az űrben nincsenek hangok (amire a legbüszkébbek a sorozat kapcsán, ehhh), az még számomra nem elég a boldogsághoz. Értem én, hogy kis költségvetés, meg TV sorozat, de a hajó akár egy csúcsmodell lehetne a dicső Pirx kapitány kalandjaiban, s mivel rengeteg időt töltünk benne, ez egyre inkább zavaró. Olyan ósdi az egész, de nem úgy, mint a Falcon, hanem érezhetően a pénzhiány miatt. Apropó Falcon: ordít a képernyőről a hasonlóság a Serenity és a Falcon, illetve Mal és Han között. A különbség csupán a 25 év, ami a kettő között van. Így ezen összehasonlítást kérdés nélkül a SW nyeri.

S ha már Mal. És a többiek. Mikor az ember 5-10 órára leül egy sorozat elé, alapból fontos, hogy tudjon kötődni a karakterekhez. Vagy ha nem is tud, legalább azok érdekesek legyenek. A Firefly hatalmas erénye, hogy kiváló karaktereket mozgat. Mindegyikben van valami, ami önmagát zseniálissá teszi, legyen az a pilóta, a hetéra, az orvos, a katona szerep. Személyes kedvencem azonban egyértelműen River: a zakkant kislány a sztori sava-borsa. Mind a kilenc színész kiváló saját szerepében, s minden szerep önmagában telitalálat. Egyszereplős drámában akár kilencfilmnyi alapanyag is lehetne – azonban a Firefly-ban valahogy mégsem működnek tökéletesen. Vagy csak szimplán kioltják egymást, vagy csak felesleges és értelmetlen feszültséget generálnak – ami mind kizökkent a beleélésből. Konkrétan Jayne Cobb figurája a legzavaróbb: kilenc között ennyire kihúzónak és lázadónak lenni hiteltelen. Önmagában már egész a léte az a hajón – hiába remek figura, demoralizálja a társaságot, ezzel számomra a sorozatról alkotott összképet is. A kilencet remekül egészíti ki az a néhány, rendszeresen visszatérő mellékszereplő, akik feltűnnek a történetben. Itt van Crowley az Odaátból, de Malcolmnét játszó szőke csaj, illetve a náci tudósra emlékeztető öregúr is egészen kiváló ízesítő.

Szorosan ehhez kapcsolódik az egyik legnagyobb dicséret: a humor. Igaz, nem vígjáték, de a karakterek sokszínűsége rengeteg pillanatot ad, amiben kiváló poénok rejtőznek. Ezeket a Firefly hiba nélkül kihasználja, többek között ezért is lehet nézni az első perctől kezdve széles mosollyal az egészet. De tényleg: sutasága, gyermekes képi világa, aranyos kis történetei miatt szívesen nézi az ember, vigyorogva. Az epizódok némelyike egészen izgalmas, de mindig tudjuk, hogy  Mal úgyis túljár mindenkinek az eszén. Az Out of gas epizód pedig az egész évad csúcspontja, abban végre vérbeli vérfagyasztó sci-fi hangulat van.  Amúgy is kb. ott volt nekem a fordulópont, onnantól volt kevesebb a western, s több a fantasztikum: a gyógyszerrablós epizód qrva jó volt, mint ahogy igazi űrbéli rész volt az utolsó is. Ha mind ilyen lett volna, minden bizonnyal elégedetlenebb lennék. De az elején ellovagolták a kedvemet…

A kemény mag csodálkozik, miért is kaszálták az egészet egy évad után. Én érteni vélem: a minimál költségvetés nem engedte, hogy vérbeli fantasztikus sorozat legyen, az összevissza vetítés meg gondolom végképp nem tett jót az ügynek. Egyébként is úgy érzem, kb. húsz évvel később mutatták be, mint ami korba való lett volna: ha ez a nyolcvanas évek sorozata, zseniális lenne. Így csak aranyos, szórakoztató és dedós.

Szerencsére a Serenity című mozifilm helyre teszi az Univerzumot és minden hibát kijavít, amit a Firefly elkövetett. Ezáltal furcsa szimbiózisba is kerül vele: a Firefly nélkül a Serenity kisebb élmény, ugyanakkor a Firefly után nézve a Serenityt, a Firefly is megszépül. Mint mikor egy mennyei kajából az utolsó falat íze mard meg a szádban.


70%



.

.




Serenity



Már az első Serenity megtekintés – évekkel ezelőtt – egy átlagosan jó sci-fi élményt eredményezett, ugyanakkor határozottan hiányérzetem volt. Valahogyan nem igazán állt össze az egész, nem igazán értettem néhány karakter jelentőségét, motivációját. Mindenképp pozitívumnak tartottam a film hangulatát, a szereplők már akkor is jók voltak - bár néha-néha volt egy kis deja-vu érzésem, de ez belefért. A történettel sem volt az égvilágon semmi bajom, jelentős logikai bukfencektől mentes, pörgős, látványos fantasztikus filmet láttam, olyan hi-tech sci-fit, amiket igazán kedvelek.

Eltelt 7 év és sikerült pótolnom a Serenity előzménysorozatát, a Firefly-t (FF). A sorozat hányattatásaira itt most nem térnék ki (nagyon jó összefoglalások találhatók róla a neten), de a mozifilm születésének körülményei is hasonlóan kalandosak voltak. Joss Weddon rendező végül csak kijárta az Universalnal, hogy az idejekorán elkaszált FF története méltó módon legyen lezárva – elkészítette a firefly osztályú űrhajó nevét magán viselő mozifilmet. Ami mozifilm számomra mindazokat a hibákat kiküszöböli, amik a sorozatban zavartak: érezhetően erre jutott pénz, ez már tényleg egy olyan világ, amit én a FF-tól is elvártam volna.

Már az első negyed órában több és látványosabb dolog történik, mint a komplett soriban összesen. A lány - akiről itt még semmit nem tudunk – szökése egy kórházból, a nyomukba eredő végrehajtó, no meg utána a bolygón játszódó rablásos-üldözős jelenet remek felütés. Vérbeli sci-fi akciófilm, a jobbik fajtából. – úgy, hogy a mindenkori hatalom (Szövetség) kritikája mégiscsak megmarad.  Ahogy bontakozik ki a cselekmény, ahogy jutunk előre River képességeinek és motivációjának feltárásában, úgy lesz egyre pörgősebb, akciódúsabb az egész. Sok FF rajongó számára ezzel pont a sorozat lényegét tiporták sárba, számomra viszont ezzel emelték magasabb szintre az univerzumot. Végre nem lovon ügető faszikat kellett néznem, hanem űrcsatát, látványos bolygókat (pl. Miranda), valódi, nagyszabású és normális látványú fantasztikus filmet. Mindazonáltal az is tény, hogy a komplett legénység, a karakterek a FF nélkül rendesen lógnak a levegőben.

Mert a Serenityben nincs idő arra, ami a 14 epizód alapjait adta. Nincs idő kifejteni Mal motivációit, Inarahoz fűződő viszonyát. Nem tudjuk meg, Riverék hogy kerültek a hajóra, s a pap is csupán egy mellékszereplő egy elhagyott kolónián. A Kaylee és Simon közti viszony is lóg a levegőben, mint ahogy Zoé és Wash házastársi viszonya sincs mélységeiben ábrázolva. Jayne itt csak szimplán egy jó katona - e tekintetben valóban egy bosszantóan leegyszerűsített tabló az egész. A dráma azonban még így is működik – már ebben is túlteljesíti a FF történetét -, s tekintve, hogy önálló filmként is meg kell állnia a helyét, egy szavunk nem lehet a karakterek kidolgozottságára. Viszont az egész akkor válik igazi, borzongató élménnyé, ha valaki a FF után ezt újranézi.

Mert akkor minden jelenet más. Minden mondatnak, érzésnek, eseménynek más értelme van. Mosolyogva nézed, mert tudod, ki, mit, miért csinál úgy, ahogy. Nekem speciel rettentően tetszett River szerepének előtérbe tolása – akár a többiek kárára is -, ugyanakkor elismerem, hogy értetlenül néztem a pap mellőzését. Ő 14 részen át Mal barátja volt, a Serenityben viszont csupán egy leírható mellékszereplő… Nem lehetett egyszerű Weddonnak úgy filmet csinálni, hogy önmagában is megálljon a lábán, de egyben valaminek lezárása is legyen. Véleményem szerint mégis remekül sikerült neki: az is tudja élvezni, aki nem látta a FF-t (mint én 7 éve), de igazi élmény annak lesz, aki előtte megnézi a FF-t (mint én most). Kiváló szórakozás így is, úgy is. Különös szimbiózisban vannak egymással, példának a BSG mellékfilmjeit tudom példának felhozni, különösen a Pengét, azonban ennek célja, szerepe más volt. Valamelyik kiadó akkor húzna egy hatalmasat, ha megjelentetné a Fireflyt-t és hozzácsomagolná a Serenity. Mint anno a Szökés negyedik évadánál tették. Mert összetartoznak.


85%


.

.




Mama




Majdnem becsapott (ismét) a marketinggépezet, mert majdnem megvettem látatlanban ezt a mozit is. Szerencsére hallgattam a józan paraszti észre, s vásárlás előtt megnéztem: nos, legutóbb talán a Ház az erdő mélyénél éreztem ezt a WTF érzést, amit e film fináléja produkált. Azonban míg attól a mozitól rövid úton megszabadultam, ezt talán még egyszer meg is veszem – mert van benn egy-két kimondottan jó húzás, ötlet, rémisztgetés…

Az indítás a kétségbeesett apával, a havas úton csúszkáló Mercedesszel, majd a kis erdei ház hangulata nagyon bejött. Kiváló indítás egy jó kis horrorhoz – amit aztán az apa leszerelése rögtön hazavágott. Már ott összeráncoltam a szemöldökömet, hogy tulajdonképp milyen lény is ez, milyen materializálódott szellem képes azt tenni, amit Mama ott tett. De aztán a kósza rosszérzés tovaszállt, ez ekkor még csupán csak egy pillanat volt: a továbbiak nagyon sokáig kielégítették a rémisztgetős horrorfilm iránti elvárásomat. Ahogy, amilyen állapotban a két lányt megtalálták, az egyszerűen zseniális: az elállatiasodott, négykézláb futkosó gyerekek látványa talán az egész film legborzasztóbb, legmegdöbbentőbb, legmaradandóbb képsora. Egy icipicit itt is eltűnődtem, hogy 5 évig hogy nem mentek el onnan, hogy éltek cseresznyén meg hogy nem találták meg őket – de ekkor még ez sem volt létkérdés. A sejtelmesség, hangulat továbbvitt, vártam, mi fog történni Victoriával és Lillyvel az új családban.

Amikor Vicnek odaadja Lucas a szemüvegét, azon egyszerűen összeszorult a torkom. Aztán ahogy merülünk bele a karakterek érzelmi kapcsolataiba, úgy fordul át a mozi témája a szellem?történetből egy családi drámába, aminek szereplői tulajdonképp a két lány és a két mama. Mivel a férfiúi karakter ideje nagy részében nem főszereplő, a pszichodoki szintén csak másodhegedűs, ezért fókuszálhatunk a lányokra: igazi csajos film lett ez, a játékidő nagy részében. Baromira tetszett az a hangulat, ami körbelengi a kapcsolatot, az ágyneműt húzogató Lilly, a szemüvegét letevő Vic, majd az egyre jobban beguruló Mama. Nem tudom, a kedves kolléga hogy kerülte ezt ki, de én a frászt kaptam ettől a figurától – az is tény ugyanakkor, hogy ismételten kell hozzá a házimozi rendszer. Kiváló effektekkel erősítik fel az ijesztgetéseket – egyszer a filmet nem néző feleségem jobban megijedt a hangra, mint én. Az ijesztgetés első osztályú, izgalmas, félelmetes a film – kb. a háromnegyedéig…

Hogy aztán a fináléra minden összeomoljon. Miután kiderült, kicsoda is a Mama, s elkezdenek utána nyomozni, egyre nevetségesebb, idegesítő hibákkal tűzdelt, értelmezhetetlen bacaság lett az egész. Kétszer!!! megtörténik az, hogy a keresésre induló szereplő napsütésben hagyja el a kocsiját, majd koromsötétben bóklászik oda a házhoz. Persze, mert sötétnek kell lennie, anélkül semmit nem ér a jelenet… A címszereplő egyre furcsább képességei hol az Ördögűzőre, hol a Körre emlékeztettek, de a végén kicsit Harry Potteres volt a kiszívott élettel. Egyre több horrorklisé tűnik fel, ami aztán a legeslegvégén röhögőgörcsbe fullad: képtelen vagyok befogadni a boogieman módjára lepkékből álló szereplőt, annak tettét, ahogy, ott történtek a dolgok. Tudom, hogy egy szellemes filmtől sok realitást nem kellene várni, de a finálé kimondottan értelmezhetetlen és nevetséges lett. Sam és Dean Winchester ezt pikk-pakk elintézte volna, aztán a Mama meg mehetett volna vissza a tenger fenekére. Csak szellemekkel tudni kell bánni – elintézni is őket, meg használni is filmekben. Ez az ördögszellem nem jött be – mint ahogy egy másik filmben a démonzombik sem.

A történet lyukait a hangulat és a színészek azonban szépen betömik. Nagyon jók a beállítások, a hangulati elemekkel kiváló feszültséget generálnak. A Mama kellően randa és ijesztő – kicsit értetlenül is néztem Lilly vonzalmát iránta. Ami a filmet számomra emlékezetessé teszi, az egyrészt a két gyerekszínész, illetve a Mama figurája. A két kislány, Megan Charpentier (Victoria) illetve  Isabelle Nélisse (Lilly) alakítása zseniális, a szerepük is az. Többekkel ellentétben nekem Lilly alakítása jobban tetszett, az a kis ösztönlény, aki a tesója szoknyája mögött mászik, lepkét eszik, megdöbbentőbb és keményebb, mint nővére. A főszereplő srácot nagyon sokáig nem tudtam hova tegyem, de aztán villámcsapásként ért a felismerés, hogy ő Jamie Lannister a Trónok harcából – már másodszor tréfált meg a szőke vs. fekete haj. A legvégére hagytam a legnagyobb meglepetést: kérem szépen a Mama az igazából papa: az a Javier Botet játssza, aki már a REC-ben is csontsovány nőt játszott. Igazi kaméleon a srác, max respect érte. Miattuk, a kivételesen jó casting, a remek hangulat, a jól működő ijesztgetés miatt érdemes Mamát megnézni, kár, hogy a legvégét ennyire elbaltázták. Amiatt az egész egy ökörség lett. Kár érte.



.

R2-D2 írta:

Mama

A "kedves kolléga" úgy "kerülte ezt" -vagyis hogy frászt kapjon Mamától- "ki" , hogy már szinte az elejétől kezdve úgy érezte, nem Mama ijesztő, hanem az eszközök, kellékek azok, amikkel körbevették, amiket ráaggattak. Ez persze qrvára nem azt jelenti, hogy nem fosnám össze magam, ha szembejönne velem a lakás folyosóján !

Spoiler:

A fináléról nekem inkább a "nyálas" jutott eszembe... meg Salamon király.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Mama

.

Logikus érvelés, de én nem tudom magát a lényt hova tenni:

Spoiler:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Mama

.

Logikus érvelés, de én nem tudom magát a lényt hova tenni:

Spoiler:

A "WTF?!" meg a hatásvadászat oké, mert szerintem is az.

Spoiler:

.




Szemfényvesztők



Az a helyzet, hogy némely korábbi évben a Szemfényvesztők akár az év végi szavazósdit is megnyerhette volna nálam. Borzasztóan tetszett – már moziban is -, mert külön-külön szeretem a bankrablós mozit, meg a bűvészfilmet is, így ezek ötvözése ezzel a jó forgatókönyvvel maga a mennyország volt: itthon meg, újranézve még azon apró kis kételyek nagy része is eltűnt, amik az első élményt anno esetleg lehúzták. Mégis, az idei mezőnyben csupán a TOP10-be fog nálam beférni a film, a dobogóra nem ér fel: és a jó hír az, hogy ezzel nem ezt a filmet minősítem le, hanem szerencsére kimondottan sok nagyszerű alkotás színesíti a 2013-as esztendőt…

Valahogy Atlas (Jesse Eisenberg) az első percekben már a monológja révén beránt a filmbe. Valahol ott dőlt el, hogy nekem ez tetszeni fog: utána a négy lovas beszervezése, helyük képességeik alapján a csapatban iszonyat jó lett. Mindenkinek megvan a maga szerepe, egy jóféle heist mozi minden kelléke és szereplője adott – amiben a hab a tortán, az ízfokozó kellék ugyanakkor egyértelműen a bűvészet világa. Nolan Tökéletes trükkje óta tudjuk, hogy a nagy bűvészek életükből éveket tudnak adni egy trükkért, gyakran mindent feláldoznak érte. A Szemfényvesztőkből meg megtudtuk, hogy minél közelebbről látunk valamit, annál biztosabb, hogy a lényeget nem látjuk. A kettőt egybeolvasva teljesen logikus és törvényszerű a mozi valódi átverése, a csavar messze nem lóg annyira a levegőben, mint először tette azt. Ha van idő figyelni, és nem csap be a show, akár más színben is tűnhet az egész sztori.

A sztori, aminek ugyebár három csúcspontja van: a három mutatvány.  Az első kettő annyira zseniális, annyira telitalálat, hogy csak áradozni tudok róla (ahogy gyakorlatilag mindenki). Ahogy azt, ott megcsinálták, az elképesztő – és tök jó volt a (hiteles) magyarázatát is rögtön utána hallani. Borzasztó jó ütemben lüktet a film, a kalandok utáni pihenők, a finom poénok, a rejtett utalások kiválóan működnek. A karakterek nagyon jól eltaláltak és a maguk módján kidolgozottak, a casting meg ugyebár parádés. Woody Harrelsont és Jesse Eisenberget alapból bírom, Mark Ruffallot Hulkként szerettem meg igazán – a két öreg, Morgan Freeman meg Michael Caine együtt meg akár filmtörténelmi pillanat is lehet később. Később, mikor már ők nem lesznek… Varázslatos dolgok történnek, az egész mozi nagyon magas színvonalon pörög: minden mondat, jelenet, hangulat a helyén van s egy magasabb célt szolgál…

Ebben a felfokozott állapotban érünk el a harmadik mutatványhoz, ami tulajdonképp nincs. Nincs, mert a Négy Lovas üldözött vad lesz, a korábbi események miatt ráadásul foghíjas vad, ezzel viszont valahol az igazi katarzist lopták el tőlem. A bűvész/heist moziból csak utóbbi maradt meg – ami önmagában ugyan zseniális, de a mozi előző kétharmadának showja bizony hiányzott. Hiányzott az igazán közönségnek szánt, hatalmas mutatvány, annak magyarázatával együtt: ez, így, hogy már csak az FBI-nak szólt, s a korábban felépített képbe számomra belerandított. Ide tartozik, hogy az egész harmadik mutatványhoz vezető út számomra túlságosan elakcisódott - talán már a New Orleansi menekülés is kicsit sok volt, de aztán a bunyó a lakásban, majd az autós üldözés kissé kibillentette a filmet, és az „okos” moziból akciófilmet kreált. Hozzáteszem, meglehetősen hiteleset, pörgőset, látványosat, nagy túlzásoktól menteset – ámde a korábbi hangulattól kissé idegen módon. Sokáig úgy gondoltam, ez a legfőbb oka, hogy némi hiányérzet maradt bennem a mozibemutató után, de egyre inkább úgy érzem, hogy a harmadik színpadi show elmaradása az, ami valóban hiányzik számomra…

S néhány mondatban a felemás fináléról. Valóban lóg a levegőben, a nagy rohanásban, ebben a vágásban nincs kiemelve a Szem szerepe - az ötödik lovas motivációja ugyanakkor számomra teljesen érthető, az egész történet ebből a szempontból nagyon jól össze van rakva. De ha valaki veszi a fáradtságot, s megnézi a kimaradt jeleneteket, azokban jóval több infó, esemény foglalkozik a tényleges háttérsztorival, a valós mozgatórugókkal. Lehet, egy más vágásban ez jobban lejött volna a moziban is – mivel azonban előtérbe tolták a szórakoztató, akciós jelleget, a finálé kissé váratlanul és értetlenül érheti a nézőt. Ja! A végefőcímben még van egy jelenet, ami kicsit tán változtathat ezen az állapoton…

Összességében azonban semmi nem veheti el az első kétharmad frenetikus élményét. Történetileg, bűvészileg, látványilag, színészileg kiválóan összerakott mozi, aminek csupán csak a végéről hiányzik a csettintés. A jutalom. Igen, az, ami a bizonyos Nolan filmben benn van. De ettől ez a film is simán TOP10-es, simán többször nézős. A kimaradt jelenetekről volt már szó, érdekes lett volna, ha azok alapján csinálnak rendezői változatot, a legutolsó snitt viszont tök más megvilágításba helyezi számomra a film angol címét. A varázsköpennyel eltakart kisfiú, a „No you see me”-nél félbevágott jelenet világított rá a cím varázsszó jelentésére. Ennyi erővel lehetett volna a hazai cím Csiribí is ...



.

.




World War Z




És Hollywood feltalálta a vérmentes zombifilmet is… A vámpírok után egy újabb világot tett nagyobbacska gyerekek számára fogyaszthatóvá, azonban ellentétben a Twillight világával, ez messze nem lett annyira kínos próbálkozás. Sőt…

Iszonyat pörgős film lett a WWZ. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire pörgős lenne: gyakorlatilag alig van benne üresjárat. Az induláskor, a békés családi idill, a dugó az utcában tökéletesen elaltat, így mikor jön a rendőrmotoros (a második), remekül működik a meglepetés. Apropó, indulás: nem tudom, feltűnt-e valakinek, de amikor Gerry nézi a híradót, van benne egy bejátszás egy tavalyelőtti USA eseményről: valami bedrogozott vadbarom anyaszült meztelenül az utca kellős közepén harapdálta egy faszi torkát úgy, hogy rendőrök alig tudták leszedni áldozatáról. Szerintem zseniális húzás volt ezt így bevágni – a többi aktuálpolitikai hírrel együtt. Kicsit ugyan Inváziós, de itt is fontos, mi megy a hírekben… Az utcai dugótól felváltva van az őrület, majd pici pihi, aztán megint őrület - egyszerűen kiváló érzékkel van adagolva az akció és a pihenő, a feszültség és a nyugalom. Marc Forster számomra legjobb munkája eddig ez – ráadásul ismerve a mozi készültének hatalmas kálváriáját, az egész még jobban felértékelődik. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy tágul ki a világ: a zombiveszély talán most először látható földgolyó méretűnek, s ugyan a bemutatott helyszínek, megemlített országok filmben elhelyezett szükségszerűségén lehet vitatkozni – aktualitásukon kevésbé.

A WWZ több síkon is nagyon jól teljesít. Zombi (horror) filmként nagyon bejött a fertőzött tömeg brutális veszélyessége: mindig is jobban tetszett a gyorsan mozgó, életveszélyes élőhalott, mint a leszegett fejjel cipőjét bámuló, első generációs társa. A vadság, amit e lények mellé társítottak, magában hordozta mindazt a félelmetességet, amit az esetlegesen kihagyott belezéses gore jelenetek nyújthattak volna. Sikerült a tömegben támadó zombikat valós veszélyként bemutatni – mindezt úgy, hogy egyedi látványuk messze nem a megszokott aszott hulla kinézet. Ügyes marketinghúzás, nagyobb tömegeket vonz a moziba. A film családi vonala szerencsére nem csöpög nagyon a nyáltól: érzelmekből pont annyi van, amennyi kell. Érdekes elgondolás, hogy a családját védő apa azzal tud segíteni, hogy nincs mellettük – ez újdonság és jó húzás. Mindazonáltal simán elhiszem, hogy adott szituban hasonló feltételekkel lehetne egy túlélőhajón tartózkodni. Még a mozi legeslegvégét sem éreztem annyira giccsesnek, mint az mondjuk, egy ilyen produkciótól sajnos elvárható lenne, a minimális könnyes összeborulás teljesen életszerű. A mozi tudományos vonala is szépen megáll a lábán, a tavaly látott Fertőzés nyomdokaiba lépve hitelesen állítja be a globális fertőzés veszélyét. A vírus eredetének keresése, önmagában az ENSZ és a WHO, a nulladik beteg kutatása teljesen életszerű. Ide tartozik a film számomra egyik legjobb monológja, amit a fiatal tudós srác ad elő a gépen, „A természet, mint sorozatgyilkos” címmel. Borzasztó találó és megszívlelendő: az emberiség úgyis megérett a pusztulásra, a természet meg majd gondoskodik a Föld megmentéséről. S végül az akció, mert lényegében erre épül a film: nem igazán éreztem céltalannak a rengeteg gépfegyverropogást, valahogy az egész film hangulatába, a világháború hangulatába tökéletesen megfelelt.

Ennyi dicséret után néhány sutaságot azért megemlítenék – amiken második nézésre simán át lehet lépni, egyik sem egetverő ökörség, csupán némi keserű szájízt okozhatnak. Az egyik ilyen a néha nagyon béna CGI: a zombisereg vonulása helyenként nagyon jó, de néha látványosan gáz. A hátterek, a zöld vászonra rajzot digitális világgal nincs is baj, de a lények néha bacán mozognak. A másik – számomra legfájdalmasabb rész - Korea és a telefoncsörgés. No, az ott mérhetetlenül idióta jelenet, már önmagában a biciklizés (sztereotípia), de leginkább a hívás. Ehhh…A főszereplő elpusztíthatatlanságán egyszerűen át kell lépni, annyira nem volt talán eltúlozva, az izraeli kaland meg nekem kifejezetten tetszett. S nem érdekelt a hókuszpókusz, meg az egész ottani mondanivaló, Hitlerestől, Münchenestől, mikor megláttam a falon átbukó tornyot, széles mosolyra derült a szám..

Brad Pitt régóta nagyszerű színész, most épp ENSZ ügynök szerepében az. A többiek – bár talán kevésbé ismeretek, jól hozzák figurájukat. A látványra, az elpusztuló világ nagytotáljára sokáig fogok még emlékezni, mint ahogy arra a fekete zombira is az üvegfal mögött (az valamiért megfogott, valamelyik focistára emlékeztetett). Ha ez igazi durva zombifilm lett volna, simán lehetne a 28 hónappal később is, így csak egy élvezetes és szórakoztató próbálkozás az Alkonyat filmek által megnyílott piacon. Soha rosszabbat!




.

.




Démonok között



Nem tudom eldönteni, hogy tényleg ez-e az „Év legfélelmetesebb filmje”, vagy az „Év horrorja”, mert nem láttam mindent, de az tény, hogy kimondottan a jól sikerült darabok közé tartozik. Bizony elég gyakran – főleg a remek hanghatásokkal kevert hatásvadász ijesztegetésnek köszönhetően – végigfutott rajtam a hideg, meg kétségkívül tapintható a feszültség és a félelmetesség – de hogy ezzel első lenne-e, azt én nem állítanám.

Azt sem tudom, hogy valós-e  a promóció, márminthogy megtörtént eset alapján készült a mozi. E tekintetben erős kételyeim vannak, de mindenesetre ami valóban valós lehetett, és megmaradt belőle, az tetszett. Pontosabban az egész pont amiatt tetszhetett.  Miután az Insidioust kifejezetten idióta filmnek tartom (különösen a végét), James Wahn új mozija üdítő frissességet hozott e téren: logikusan és hihetően építkezett, jól adagolva a feszültséget és az érzelmeket. Elfogadva a promót, minden további nélkül el lehet hinni, hogy ez valóban így volt, mert végre nem kellett azokon a szokásos bacaságokon mérgelődnöm, amik a sablon horrorfilmek sablon szereplői képesek művelni a vásznon. Ha csak ezt a tényt nézzük, már megéri a filmmel foglakozni, végre egy alkotás, ahol nem hülyék állnak szembe a túlvilággal. Még akkor sem, ha a film ugyananazon panelekből építkezik, mint annyi elődje korábban.

Ráadásul ez a mozi tulajdonképp nem is arról a mit sem sejtő családról szól elsősorban, amelyik gyanútlanul beköltözik egy – szokás szerint szellemlakta -  házba, hanem inkább arról a két emberről, akik segítségükre sietnek, mikor is baj van: a Warren házaspárról, akik a paranormális jelenségek ismerősei. Feltűnésük, ténykedésük egyébként borzasztóan hasonlít Sam és Dean Winchesterre az Odaátból, a film némely jelenete simán elmehetne a sorozatba is. Mivel pedig a Supernaturalt imádom, számomra ezek után teljesen normális, életszerű és hihető volt, hogy két „vadász” száll be a küzdelembe a család oldalán. Valahol ugyanakkor a film félelmetessége, az igazi rettegés is itt csorbul jelentősen, hisz más nézni, mikor profik veszik fel a harcot a gonosszal, s megint más, mint mikor egy ártatlan, mit sem sejtő család - egy icipicit talán kevésbé aggódunk a szakemberekért, akik otthonosabban mozognak a démonok és szellemek között. Tudják, mi is a helyzet valóban a házban, ahol a megszokott módon történnek az események: először csak kisebb dobogások, majd egyre durvább fizikai kontaktus – és itt hadd említsem már meg a Mamát, mert pontosan abban különbözik és abban jobb a Conjuring nála, hogy itt démonok, szellemek pontosan azokon a fizikai korlátokon belül maradnak, amiken belül kell nekik.

Ahogy durvul a helyzet, úgy úszik be a képbe a Poltergeist és az Ördögűző szelleme, de a Conjuringnak végig sikerült valami eredeti hangulatot kreálni saját maga köré, a képi világával, a zseniális kameramozgatásával, tökéletesen kigészíti a rémisztgetést. Mert bizony, nem egyszer éreztem azt a szurkáló, jeges érzést, amikor egy jó ütemben bevágott ajtó, egy taps, vagy bármi szellem feltűnése okoz. A lendület csupán a végére fogy el picit, egyszerűen engem még egy ördögűzéssel sem sikerült megrémiszteni, „féletni”:  a szent szövegekre rángatózó, sokszor kicsavarodott helyzetekbe kerülő megszállottaknak általában inkább komikus kinézete lesz. De itt még ez is bőven tűréshatáron belül van: a démon ereje szerencsére az emberek, tárgyak dobálására korlátozódik, nem pedig a gazdatest természetellenes formálására. Szóval  – már ahhoz képest, hogy egy szellemfilmet láttam – valahol végig hitelesnek tartottam a történteket. És még csak egy nyamvadt kézikamera sem kellett hozzá.

Az egész környezet, a 70-es évek megidézése, a táj, a ház rengeteget tesz hozzá ehhez. Baljóslatú és nyomasztó úgy is, hogy nincs mesterséges köd, miegymás. A háttérsztori kemény, végre az áldozatoknak jó oka van a házban maradni. A karakterek kiválóak, mindkét család szerethető, szerencsére a nagy hollywoodi kliséparádé is hiányzik az emberi kapcsolatokból. Warrenék raktára külön megér egy misét – ilyen volt az Odaátban is -, Annabell pedig Chucky élettársa is lehetne. Minden „már látott” elem ellenére a Démonok között remekül működik, mert egyszerűen jól van összerakva: kezdőknek szívinfarktus közeli élményt, edzetteknek meg két órás kellemes borzongást okozva. Kíváncsi vagyok, ez lemezen hogy fog szólni, mert már így is brutális volt, de gondolom a jól kikevert hanghatások még egy lapáttal rátesznek majd a frászra.

A végén még ágytál kell…

85%

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

A házra meg a démonra nem adtál magyarázatot...  

.




Livide



Erre nem voltam felkészülve… Sem arra, hogy a mozi első harmadán bealszok, sem erre az idióta befejezésre. A közepére talán, a félelmetes részt élveztem a leginkább ebből a szürrealista francia nemistudoménmiből…

A történet szerint ugyebár Lucie, a kezdő ápoló, egy kómában lévő betegének a titkos kincsei hallatán tippet ad balhés barátjának, aki rögtön rácsap a könnyen szerzett pénz szagára, majd harmadmagukkal meglátogatják a fehér hajú néni házát. No persze minden balul sül el, vérgőzbe torkollik majd az egész, de míg odáig eljutunk, két szakaszon kell átverekedni magunkat. A Livide ugyanis három, viszonylag jól elkülöníthető részből áll, az első harmada a legrosszabb, majd utána a legizgalmasabb, s végül a legszürreálisabb.

Az első fél órában jóformán nem történik SEMMI. A biciklis kislányt leszámítva dögunalom az egész, iszonyat hosszú és vontatott felvezetés, egy másfél órás film keretein belül meg pláne. Felszínesen érinti ugyan a szereplők életét, jellemét – teszi ezt néha közhelyes kapcsolatokat felvonultatva -, de a valódi motivációik rejtve maradnak. Többek között az, hogy igazándiból Lucie-nak mi szüksége van a betörésre… Aztán az is lehet, hogy benn van a moziban, de őszintén megmondva én ebbe háromszor is belealudtam és talán pont ez kimaradt. Mindenestre a percekig a sétáló Lucie-t céltalanul követő kamera kiváló lehetőség volt pár perces alvásra…

Aztán a betöréskor felébredtem. Ahogy ezek hárman bejutnak a házba, onnantól fordul egyet a világ, és a Livide egy vérbeli paráztató kísértetfilm lesz. Úgy, hogy egy szem kísértet nincs benn. A sötétben elemlámpával bóklászó fiatalok a legjobb horrorfilmeket idézik, ahogy bejárják a házat, a lámpa fényében egyre szürreálisabb világ tárul fel. A kitömött állatok, bábuk, babák, a különféle szobák megannyi rejtélyt és meglepetést tartogatnak, az öregasszony a légzőmaszkjával (akár Bane öreganyja is lehetne) pedig éjszaka még félelmetesebb, mint nappal. Borzasztóan tetszett ez a szakasz, féltem is rajta rendesen, ahogy kell.

Hogy aztán a kulcsot elfordítva ismét megváltozzon a mozi, innentől az egésznek nem sok értelme van. Csak kapkodtam a fejemet, hogy akkor ez most hogyan, honnan, ki ez a három fehér ruhás csuklyás kaszabológép, mi értelme van az mindennek. Az egész már onnantól érthetetlen, hogy a srác hogy kerül A-ból B-be, aztán ahogy derülnek ki a részletek a fehér hajú banyáról, úgy kuszálódik és válik hiteltelenné és emészthetetlenné az egész. A falshbackek némi gyógyírt adnak erre, sokmindent próbálnak magyarázni, ámde a kulcskérdést még jobban bonyolítják… Anna kérdését. Azt is csak tippelni lehet, hogy akkor most boszorkányok, vagy vámpírok közé került a három fiatal, az öregedés előbbit, a vérszívás utóbbit erősíti. A lélekcsere tipikus WTF érzés, mint ahogy az újabb idióta finálé is. Nem tudom, de a mostani horrorfilmek készítői az önmegvalósítás keretében ragaszkodnak az alig értelmezhető, szürrealista jelképekhez, képi világhoz. Csak az ezzel a bajom, hogy gyakran a film addig felépített – nehezen megszerzett – élvezeti értékét képesek semmibe venni a baca elképzeléseikkel. Ahogy itt is: mikor már pont elfelejtettem az első harmad kínlódását, mikor a feszültség a tetőfokára hágott, akkor jön egy gonosz banya, aki kiugorva halálos ágyából lemészárol(tat) mindenkit.. Ehhh…

A képi világ mindazonáltal nagyszerű, a hangulat kiváló, különösen a ház, annak helyiségei tetszettek. A színészek közül igazándiból csak a csaj, Chloé Coulloud, aki megmarad emlékeimben, a két srác, az ápoló, de még a vényasszony is csupán töltelék. Anna pedig, Chloé Marcq sokáig a kínai császár agyagkatonáinak maszkját viseli, így igazából csupán a flashbackekben, no meg a legvégén nyújtott értékelhetőt. Az tetszett…

Számomra a Livide totál felejthető mozi, erős középső része miatt nézhető kategória, de a rengeteg megválaszolatlan kérdés, no meg finálé miatt maximum

55%



.

R2-D2 írta:

Livide

Számomra a Livide totál felejthető mozi, erős középső része miatt nézhető kategória, de a rengeteg megválaszolatlan kérdés, no meg finálé miatt maximum

55%

Jó, az Argento-"hommage"-ek nem a kedvenceid, ezt már az Insidiousról írtak után is sejtettem .

Nekem is a középső rész, a lámpás volt a kedvencem, de a felvezetés nyomasztó lassúsága, az áldozat becsalogatása a pókhálóba sem sokkal maradt le mögötte. És hogy ezek most vámpírboszorkányok vagy boszorkányvámpírok... A végét meg én sem értettem .

.