R2-D2 írásai 1.0

.





A búra alatt S1



Először is: lóf@sz az alkotók valagába, hogy úgy fejezték be az évadot, ahogy azt tették. Ilyeneket a SupNat-ban szoktak csinálni, s már akkor is eléggé bosszantott ... Egy vígasztal, hogy ebből is legalább lesz folytatás, nem úgy, mint némely korábbi, ígéretes sorozatból: Flashforward, Rejtélyek városa, stb…

A hatalmas felhajtás ellenére – különösen a TV2 promójára gondolva – eléggé vegyes érzelmeim vannak az első évaddal kapcsolatban. Messze nem azt hozta, amit vártam tőle, így messze nem hozta azt, amit vártam tőle… A nyakatekert mondat pedig csupán azt érzékelteti, hogy az A búra alatt (továbbiakban BA) teljesen más irányba megy el, mint amire számít az ember: a misztikus, megdöbbentően jó felütés után egy társadalomkritikai, emberi jellemeket boncolgató tömegsorozattá szelídül, ami témát viszont már sokat láttunk filmen is - akár magától Stephen Kingtől, hisz a Ködben a boltban összezárt csoport kicsiben ugyanez volt… Én a BA-tól nem igazán ezt vártam, inkább egy jófajta sci-fit, némi Lost beütéssel, netán icipici horror feelinggel. Mert az előzetese, sőt a pilot is ezt sugallta…

De kezdjük az elején. A BA zseniális ötlettel kezdődik: egy amerikai kisvárosra egy láthatatlan és elpusztíthatatlan búra telepszik, senki nem tudja, mi az és miért van ott. A pilot eseményei megdöbbentően jók, a totális meglepetés, a balesetek, az egész szitu nagyon tetszett. A láthatatlan falnak kívülről nekihajtó, azon szétkenődő teherautó, vagy a hasonló okból lezuhanó repülő jól szolgálja a helyzet komolyságát, mint ahogy a szétszakadó családok, kapcsolatok is – kissé ugyan hatásvadász, de működik a két oldalról egymáshoz illeszkedő kéz látványa. Egészen kiváló indítás, amit a kettévágott tehén gagyi látványa/ötlete sem tud lehúzni – hogy aztán utána megtegye az a sok idiotizmus, amit a kisváros lakói művelnek a búra alatt…

Azt olvastam, hogy az alkotók kibővítették a karakterek listáját a könyvhöz képest – vélhetően pont ezzel ölve meg annak feszességét. Lehet, az összes bajom ide vezethető vissza, de mivel magát a könyvet nem ismerem, erről nem szívesen ítélkezem. Számomra most csak a látottak a mérvadóak: van egy fickó, ex katona, akinek a neve Barbie!!!!! … Anyám… Aztán van egy polgármester szerű valaki, „Big Jim” Rennie, aki a maga 165 cm-ével minden, csak nem big (egyébként tök örültem neki, ő volt Hank a Breaking Badben, bírom a faszit)... Aztán van egy vöröshajú csaj, akiről nem tudtam eldönteni, Liptai Klaudiára vagy Scarlett Johanssonra hasonlít jobban, de ami legfontosabb, van egy iszonyat idegesítő fekete hajú kölök, Big Jim fia, Junior, no meg néhány tini, egy pap, egy rendőrnő, egy leszbikus apuka/anyuka – „Üdvözöllek a 21-ik században!”. Ők alakítják a sorozatot, az ő kavarásuk, egymáshoz való viszonyuk adja a feszültséget, ami helyenként még működik is. A baj azzal van, hogy az összes többi figura a városban olyan, mintha ott sem lenne, a főszereplők meg olyan szinten logikátlan és hiteltelen dolgokat csinálnak, hogy totál kiábrándulsz az egészből. Spoiler nélkül nehéz alátámasztani ezt az állítást, de simán megesik, hogy aki egyik epizódban rád fogja a fegyvert, a következő epizódban a legjobb barátod – minden átmenet nélkül. Értem én, hogy a cél egyfajta görbe tükör mutatása volt az emberi természetről, de ezek a váltások borzasztóan hiteltelenek. Big Jim térnyerése feltételez egy rakás hülyét körülötte, fia a pszichopata nőrablóból az egyik kulcsfigurává válása, majd onnan visszatérése szintén. Egyszerűen az a kritika, amit próbáltak belevinni a sorozatba, iszonyat tömény és adott szituban értelmezhetetlen és hiteltelen. Nagyon. S sajnos ez a fő szál…

Ami jobban érdekelt volna, a Búra maga, totál mellékes. Kapunk némi Lost-szerű rejtélyt, némi idióta szituációt, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg arról, ami igazán érdekes. Sőt, a tojás behozatala csak ront a helyzeten, a feltett kérdésekre nevetségesen bárgyú válaszokkal. A lakók a búra alatt meg – ehhhh… Bazzeg, a fejedre eresztenek egy kupolát, aztán éled tovább mindennapjaidat??? Oké, egyik epizódban voltak egy napos zavargások.. No de a többi nap? Aztán a külvilág. Letudva egy rakétával? Komolyan? Annyi, de annyi potenciál volt az egész szituban…

Ami viszont pozitívum, de igazából a finálé körülre jött elő: az az összetett, árulással, ármánykodással, megdöbbentő csavarokkal tarkított történet, Big Jim tevékenysége és térnyerése. Néha biza kapkodtam a fejemet, hogy most akkor ki kivel és miért, különösen a szőke csaj feltűnése után  - az már megint más kérdés, hogy ő aztán a semmiből totál hiteltelen és felesleges szereplő volt. A kis kopasz a végére viszonyt annyira utálatos egy figura lett, hogy már ő miatta megérte végignézni az évadot, várni, mikor b@sszák pofán. Kár, hogy ennek az egésznek, a politikai és bűnözői harchoz a búrának nem sok köze volt. A Gengszterkorzóban élmény volt, itt nem annyira.

Összegezve: nem olyan szép az egész, mint amennyire mondják – igaz, annyira nem is rossz, mint azt néhány weboldalon írják róla. Nálam erős közepes, a minek megvan a maga bája, de az nem az, ami miatt leülsz elé. A második évadért nem fogok remegni, hogy rögtön lássam.



60%



.

.





Pain and Gain




“Hogy átbasztak a reklámmal, ezzel az Amerika-lekvárral, Ezzel a műanyag élettel, ahol annyi ember tévedt el.
(…)
Ahol minden nő tökéletes és minden férfi izmos.(…)Meg az izomagyú Miki egér, aki bárkit megöl a kokainért.”


Annyira tudtam, hogy ez nekem nem fog bejönni… annyira biztos voltam benne, hogy az előzetesből fröcsögő nyál és cukorszirup, a szilikonos buta picsákkal meg a testépítő seggfejekkel nem lesz az én világom… és milyen igazam lett!!! Ha valaminek, ennek az egynek maradéktalanul tudok örülni a mozi kapcsán. Most persze felvetődhet a kérdés: Akkor mi a szarért nézted meg? Nos, tagadhatatlanul szerepet játszott benn a fórumozók lelkesedése, de ez az “igaz történet alapján” dolog is felkeltette az érdeklődésemet. Michel Bay ugyan nem különösebben kedvencem, de azt olvastam, hogy ez a legkomolyabb filmje, a színészgárda pedig impozáns volt – gondoltam olyan óriásit nem csalódhatok. Nem is: pontosan azt kaptam, amit vártam, talán csak egy icipicivel kevesebbet.

Az idézett Tankcsapda szöveg tökéletesen jelzi viszonyomat ehhez a világhoz (érdekes, ez is ’94-ből származik), így egyáltalán nem meglepő, hogy kifejezetten rühelltem azt a látványt, ami a filmben fogadott. Az a csillivilli Miami az agyatlan testépítőkkel, a medencés cicababákkal, tulajdonképp az egész szalon légköre nálam nem szeretem kategória - ehhez jött még a túlszínezett képi világ, a rengeteg felesleges lassítás, és már meg is volt a negatív alaphangom. Pedig a nyitó képsorok még tetszettek is: a falon hasizmozó Wahlberg látványa eredeti, poénos és hatásos, a gondom csak utána kezdődött. Kapunk három (bocsi, négy) számomra totál unszimpatikus főhőst – így a nemszeretem karakterek nem szeretem filmet eredményeztek, ismét -, akik valami önmegvalósító maszlag hatására őrült (ámbár ekkor még viszonylag ártalmatlan) ötletetet eszelnek ki anyagi gyarapodásuk elősegítésére. Az  már csak hab a tortán, ahogy ezt teszik: egyrészt kétlem, hogy ennyire balfaszok lettek volna a valóságban, a komédia miatti kiszínezett jellemük viszont nekem nem jött be, másrészt meg nem is igazán tudtam mit kezdeni azzal az idióta alapszituval, hogy tulajdonképp senki nincs a filmben, akivel azonosulhatnék…

Magával a bűncselekménynel még csak elvoltam. Ha eltekintünk a valós vonatkozásaitól, talán még élvezni is lehetne, egy abnormális fekete komédiaként, majdnem egy Ravasz, Agy.. szintű idiotizmusnak, ahol gyakorlatilag mindenki síkhülye. Az áldozat, a tettesek, a rendőrség, a nők, mindenki. Az események “rosszra fordulása” után a fiúk tulajdonképp csak reagálnak a dolgokra, meglehetősen sután (picit olyannak érzem, mint mikor esik kifelé a kezedből egy pohár, kétszer-háromszor belekapsz, de a végén úgyis összetörik), de az ebből fakadó  poénok nagyjából működtek, igaz, a trágárság szerintem  túlspilázott volt, a lábujj meg a rossz emlékű Pirahnás kiköpött farkat juttatta eszembe. Néha azért felröhögtem, de inkább értetlenül bámultam azt a színes orgiát, ami mr. Bay tárt elém: azt nem mondom, hogy fájt, inkább csak úgy elvoltam vele. De már közben is azon gondolkodtam, miért is idegen tőlem ez a film, miért nem tudok rá úgy tekinteni, mint a nagy többség: egy szórakoztató sötét vígjátékként.

De csak valahol a legvégén jöttem rá igazából. Akkor, mikor mutatták a tényleges elkövetőket. Nos, ott jöttem rá, hogy a három főszereplő, azok korábbi előélete, az egész nyálas világ tette teljesen hiteltelenné számomra a mozit. Egyszerűen a triumvirátus túl jóképű, túl izmos, túl jól szituált volt a nevezett eseményekhez. Egyedül talán Rock hozta önmagát, a hülye izomagyat, de a többiek számomra mellényúlásnak tűntek. A valóságban az elkövetőknek számomra igenis bűnöző kinézetük van, erős latinamerikás/fekete beütéssel, a Wahlberg féle szépfiús megjelenítés sokat rontott a hitelességen - igaz, nagymértékben segítette a film dizájnját, ennek a kifordított értékrendű, fekete humorral átitattott agymenésnek a képi világát.

Azt hiszem, az év egyik legjobb filmje lehetett volna a témája miatt, ha egy valódi drámaként dolgozzák föl, hitelesebb színészekkel, komorabb, sötétebb hangulatban, humor nélkül. Igaz, ahhoz nem Michael Bay kellett volna, hanem mondjuk David Fincher. Mert ez az egész történet inkább szomorúan sokkoló, mint humoros – mint ahogy az is, hogy létezik Murderpedia a neten.


55%



.

.





Sinister




A legutóbbi felfokozott várakozással megtekintett Insidious után – ami nem kis csalódást okozott idióta fináléjával -, kissé félve ültem le ez elé a mozi elé. Ráadásul többnyire negatív hangvételű írásokat olvastam róla, így külön örültem, hogy a végén szinte teli gatyával keltem föl a fotelből…

Én, ha valami félelmetes zörejre felébrednék éjszaka, tuti hogy nem egy szál elemlámpával bóklásznék itthon: biztosan kivilágítanám az egész lakást, hogy annak a fránya szellemnek esélye se legyen megijeszteni. Aztán ha továbbra is szórakozna velem, és/vagy kiderülne a házamról, hogy bármi átokkal sújtott, biztos elhúznék innen a büdös francba. Nem kezdenék el könyvet írni, nem kezdenék kamerával a kísértet után menni, hanem én biza hanyatt-homlok menekülnék…

Szerencsére a horrorfilmek nem épeszű emberekkel dolgoznak (az is jó kérdés, hogy épeszűeknek készülnek-e, de ebbe most ne menjünk bele). A horrorfimekben a szereplők szinte keresik a bajt, s mindent megtesznek, hogy meg tudjunk ijedni kalandjaik nézése közben. A Sinisterre aztán meg végképp igaz ez, hisz a története szerint Oswalt (Hawke) pont olyan házakba költözik be, ahol gyilkosség történt: szinte keresi a bajt – amibe legutóbbi választásával alposan beletalált. Egy komplett családot akasztottak fel az udvaron (a főcím ezért már alapból ütős), ő pedig a túlélő után kutatva veti bele magát a családi videókba. Vesztére..

Iszonyat jó volt. Rég láttam ennyire nyomasztó hangulatú, borzongatóan feszült és félelmetes mozit, amikor akkor is szorongsz, ha nem történik semmi a vásznon. Pont az a lényeg, hogy gyakorlatilag elhiszed, hogy bármikor történhet. Hisz tudod, hogy a főhős körül ott ólálkodik valami - véletlenül az események szinte mindig éjszaka történnek -, tudod, hogy bármelyik pillanaltban arcodba robbanhat egy kép, ami a megfelelő hanghatás kíséretében a frászt hozza rád. S ha már itt tartunk: nem mehetünk e szó nélkül a Sinister osztályon felüli hagkeverése és effektjei mellett. A film parás hangulatának egyik legfontosabb eleme a hangkép, legyen az akár a padláson dübörgő léptek, akár a vetítőgép surrogásásnak zaja. Egyszerűen lenyűgöz… és beszarató…
Tök tetszettek a Super8-as vetítések, kimondottan hangulatosak voltak. Nagyon tetszett az indiánra emlékeztető srác, Trevor szerepe, ha nem lettek volna az egyéb rémségek, akár rá is lehetett volna építeni a mozit. Tulajdonképp tetszett Oswalt figurája is, a mániája miatt viszont nehéz azonosulni vele – a finálé ismeretében érdekes a szereplő megszerethetőségi foka. S ha már finálé: nekem kifejezetten bejött az, úgy, ahogy volt: kellően meglepő és megrázó, vérbeli horror zárás.

A neten különféle komoly és komolytalan kritikusok ízekre szedték ezt a mozit. Nekem ennek ellenére hatalmas élmény volt, de ezen már meg sem lepődök. Lehet, hogy tényleg sablonokból építkezik, de ezek a sablonok kibaszott jól épülnek egybe, egy sejtelmes, félelmetes hangulatú, helyenként gatyából kiugrasztó ijesztegetéssel operáló filmet eredményezve. A képi világ, a díszlet, a zene, az effektek, a sminket/trükkök mind ezt támogatják. Csak legyen erőd végignézni!

Ha ezt sem adják ki itthon, ezt is muszáj lesz kintről megvenni...


90%  



.

R2-D2 írta:

Pain and Gain

55%

Igazán nem mondhatod, hogy nem ez volt Bay legkomolyabb filmje .
.

R2-D2 írta:

Sinister

90%  

Nekem meg pont ez nem akaródzott bejönni, elkerült a hangulata... van ilyen.
.

Niwrok írta:

Nekem meg pont ez nem akaródzott bejönni, elkerült a hangulata... van ilyen.
.

Van. Végre egy kis különbség.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Nekem meg pont ez nem akaródzott bejönni, elkerült a hangulata... van ilyen.
.

Van. Végre egy kis különbség.

Spoiler:

Bevallom, ott én is majdnem .
.

.




Köpök a sírodra 2



Bár még viszonylag kevés (magyar nyelvű) értékelés található a neten Steven R. Monroe második köpködős mozijáról, de az imdb pontszámok alapján, meg az olvasottak alapján ismét csak különvélemémyem van. Nem lennék jó precog…

Ez nekem jobban tetszett, mint elődje. Sokkal jobban. Annak bizonyos pontjain kimondottan kínosnak éreztem a forgatókönyv logikátlanságait, alapban már az erdőbe félrevonuló bombázó ötlete sántított, ellenben az új mozi új csaja, Katie egy életszerű szituban aláztatik meg először, s innentől valahogy máshogy álltam hozzá a mozihoz. Ugyanis az új történetben New Yorkban járunk, ahol a főszereplő szépség pénzhiány miatt egy ismeretlen társasághoz megy el fotózásra. A rossz előérzete, meg a betegesen viselkedő „orosz” testvérhármas miatt azonban lelép onnan – értetlenül is bámultam utána a képernyőt, hogy akkor most mi is van. De nem sokat kellett várni, hogy az „esemény” első felvonása, még New Yorkban megtörténjen, sajnos a mai közbiztonsági viszonyoknak totálisan hihető módon. Egyébként itt van a film számomra hatalmas erénye: a hitelesség. Valahogy életszerű volt az egész, a környezet, az események, minden. El tudtam hinni, hogy ez megtörténhet, itt még tulajdonképp semmi túlzás nem volt – szomorú egy világban élünk, hogy ez normális.

Aztán az elsötétülő kamera utáni események egy elborult, beteg moziba kalauzoltak el. Nagyon jó húzás volt, hogy oda kerültek, ahova – s milyen kis fricska volt ez a valóságnak, hogy eddig az ilyesmi esetleg pont fordítva volt ismert, leszámítva talán az Elrabolvát… Katie szenvedése, megaláztatása egyszerűen gyomorforgató, a meztelensége totál nem öncélú, a tettesek pedig egyszerűen állatok. Jó, az icipici kis csavar közben kiszámítható, tekintve, hogy még csak félidőnél járunk, de mindez csak arra szolgált, hogy utána még durvább események jöjjenek Valkoval… Néha szabályosan fájt, amit láttam, a legjobb Fűrész-filmek hangulatát megidézve. Amúgy is: a hangulat, a helyszín egyszerűen kiváló, az a környezet szintén baromira valószerű. Ha elfogadjuk, hogy vanank ilyen aberrált állatok – márpedig miért is ne lennének -, akkor a megmenekülésig a film hiteles.

Mert ennek is a leghihetetlenebb momentuma a megmenekülés. Egy fokkal életszerűbb ugyan, mint az első epizódé, de nekem még így is sántított. Talán az „Istenem ne hagyj meghalni miatt” – hol volt addig??? -, talán önmagában a csatornarendszer miatt, nem tudom. Mindenestre picit most is húztam a számat a félholt kislány erősre kapásától – de hát ez már az Spit filmek védjegye. Erre vártunk az eleje óta, erre vártunk az erőszak óta, kiváncsiak voltunk a bosszúra. Ami betegesen véres és elborult lett… de jó! Nem célszerű írni semmit erről, a végeredményt mindenki tudja: aki ártott a lánynak, az csúnya halált hal. Törvényszerűen. Csupán két dolgot fűznék hozzá: nagyon tetszett Katie átalakulása, a nagyvárosi csini lányból egy japán horrorfilmbe illő, fekete hajú démonná vált, és nagyon nem tetszett a két külső félszereplő bevonása a sztoriba. Mindkettő meglehetősen súlytalan volt.

A bosszú itt nem édes, hanem véres és gusztustalan: míg a film első felét nem ajánlom nőknek, úgy a film második felét férfiként bizony fájdalmas volt végignézni. Még most is sajognak a golyóim. Kevés ennyire kegyetlenül naturista és fájdalmas = beteg képsort láttam eddig, aki nem bírja az emberi kínzást, az hagyja ki ezt a mozit. A karakterek egyébként kiválóak, a számomra ismeretlen színészek szerepükben szintén azok. A forgatókönyv érezhetően összeszedettebb, mint korábban, a látvány a nagyvárosi háttér ellenére megdöbbentően mocskos. Ahogy a mozi is az lett.

80%

Spoiler:

Emlékeztetőül a 2012.06.01 írás:







Köpök a sírodra




Régi tervem vált valóra a megtekintésével, hisz a remekül sikerült előzetes egy feszes, brutális horrort ígért. Nos, ez csak részben jött be, ugyanis a feszességen is lehetett volna valamicskét húzni, meg a brutalitáson is.

Talán valóban rá lehet fogni, hogy horror – nekem inkább mégiscsak thrillerként jött le. Leginkább a Fűrésszel tudom párhuzamban állítani, no meg mindenekelőtt a bosszúfilmmekkel: a meggyalázott nő bosszút áll sérelmeiért. Az egyik legnagyobb bajom úgyis ezzel van. Miért is gondolja bárki, hogy életszerű az, hogy egy fiatal, jó csaj egyedül kivesz egy kis faházat az isten háta mögött az erdőben. Hát persze, hogy felfigyelnek rá és hát persze, hogy meg fogják erőszakolni. Kliséhegyekkel indul a mozi, s míg eljutunk a valódi történésekhez, majdnem egy óra telik el. Kissé hosszú, ámde feltétlenül hangulatos felvezetés után elérünk a következő hajmeresztően összecsapott forgatókönyvi bakihoz. A túléléshez. Aki látta, tudja, miről beszélek, aki még nem, érezni fogja.
Onnantól viszont közel hibátlan a mozi, ötletes, változatos büntetések, s a legeslegutolsó jelenet meg annyira ütős, hogy az egész filmet a pozitív tartományba billenti. A „seggpárti” vagyok elintézés a maga komikus és kegyetlen módján mindent visz. S még azt is hajlandóak vagyunk elfelejteni, hogy jutunk el idáig – logikai bukfencekkel együtt.

Nem volt rossz, de egyelőre nem hiányzik, hogy nem jelent még meg.



70%



.

.




Apollo 18




Borzasztó rég meg szerettem volna nézni ezt a mozit, de a hazai forgalmazási anomáliák újabb gyöngyszemeként mindezidáig ezt sem sikerült. Igaz, volt kezemben BD-n a szomszédban – de látatlanban már egyre ritkábban vásárolok, viszont a nagy netes téka kinyílásával az ilyenek könnyedén pótolhatók.

Az Apollo-programot eredetileg 20, később költségvetési okok miatt 18 küldetésesre tervezték. Végül 17 küldetést hajtottak végre (ld. a HBO minisorozat), a 18-as sorszámú a program egyik törölt missziója, az itt fel nem használt Saturn V hordozórakétákat a Skylab pályára állítása során, majd az amerikai-szovjet közös űrrepülés Apollo-Szojuz- program során használták fel. A törölt holdra szállások persze rengeteg összeesküvés-elméletet szőttek, ennek újabb – szerintem többnyire jól sikerült darabja – az Apollo 18 című mozi. Egy mozi, ami megvalósítási formája miatt a totál járatlanok számára akár valóságnak is tűnhet: a kézikamerás, dokumentarista jellegű filmről simán el lehet hinni, hogy valóban a Holdon készült felvételeket látunk – kvázi összevágva, ahogy azt a készítők állítják. Sőt, marketing szempontból zseniális módon egy weboldalt is létrehoztak, amire felkerültek a hitelesnek tűnő videók is. Mindez azt eredményezte, hogy az 5 millió USD készítési költségekből a film 25 millát hozott világszerte – de ami a legfontosabb, az átlagnézőben, aki fogékony az ilyenre, talán képes volt elültetni a kétkedés magját is…

Nem különösebben rajongok a kézikamerás, áldokumentarista mozikért, nagyon sokszor nyakatekert, erőltetett kifejezési formának érzem. Néhány témához viszont kifejezetten illik: s nincs ez másképp itt sem. A korabeli felvételek imitálása remekül sikerült, a rángatózás, szakadozás, szaggatott, szemcsés kép mind a beleélést erősítik. Tényleg elhiszem, hogy ott vagyok a Holdon, a Freedomban illetve a Libertyben – e szempontból kiválóan teljesít a film. Az operatőri munka remek, jól játszanak a minimális térrel, a sisak általi nézőponttal, ráadásul a felvételek antikítása is nagyszerű lett. Ugyanakkor az kétségkívül tény, hogy mindez kevés ahhoz, hogy a mozi valóban nagyszerű legyen: nem ártott volna ugyanis egy icipicit feszesebb forgatókönyv hozzá…

Mert ez kérem valóban meglehetősen unalmas. Unalmas lehet a nagyközönség számára, akit nem érdekel az űrutazás, az Apollo-program, a holdra szállás. Unalmas lehet annak, aki egy vérbeli horrort/thrillert vár, mert ugyan a film vége egyértelműen ez irányba megy el, de a játékidő nagy részében szó sincs ilyenekről. S végül nehezen befogadtató annak, aki hiperrealista módon közelíti meg az egészet, s fenn akad holmi vérengző pókokon a Holdon, akik képesek magukat holdkőzetnek álcázni… Jómagam leginkább az utóbbi kasztba tartozom, s mint ilyen, ezt is tekintem egyébként a film legnagyobb hibájának: a realisztikus, hatásos és mindenekelőtt hihető felvezetés után egy ilyen bacaság miatt bizony húztam a számat. Amit a lények műveltek, ahogy azt felvették, megmutatták, az nagyon jó, csupán a kreatív igazgató fejére koppintanák rá picit, hogy ennél miért is nem volt jobb ötlete… Ha ezzel viszont megbarátkozik az ember, akkor kellemes másfél órában lesz része, eljuthat a Holdra, s talán egy hiteles betekintést nyer az asztronauták világába…

A film gyakorlatilag kétszereplős, a harmadik emberke ugyebár orbitális pályán kering, a néhány kerti partis figura meg inkább díszlet, mint karakter. A számomra totál ismeretlen – vélhetően költséghatékonyság céljából választott – színészek korrektül hozzák figurájukat, a mozi a minimál költségvetés fényében kimondottan jól össze van rakva. Leginkább az sajnálható, hogy véleményem szerint szerkezete miatt kevés nézőt tud igazán megérinteni: a dokumentarista űrprogramos rész miatt nehéz, a horror elem kevés - dráma szintúgy -, de az összeesküvéses filmek kedvelőinek is csupán morzsák jutnak a végén. Engem összességében szórakoztatott, bár az is igaz, hogy a közepén nehezen teltek a percek. Viszont az imdb pontozása – szokás szerint – egyáltalán nem mérvadó.

Meg még mindig nem tudom, valójában miért is állt le a Holdprogram. Biztosan nem a gyilkos pókok miatt… Vagy mégis???



70%




.

.




Europa report




Olvasom itt a neten, hogy ez egy found footage film… Mivel halványlila fingom nem volt róla, mi is az, picit utánanézve arra megállapításra jutottam, hogy az égvilágon semmiben nem befolyásolt az áldott tudatlan állapot: nem azon múlt, mennyire jött be ez a mozi, hogy mi a szakzsargon szerinti elnevezése, az ilyen kifejezések meg inkább maradjanak csak meg a szakíróknak – vagy a magukat annak tartóknak… Én továbbra is szimplán csak élvezni akarom a filmeket.

Érdekes, hogy két nap alatt két áldokumentarista sci-fibe is belefutottam: az Apollo 18 után most az Európa Report volt az, ami megpróbált a valóság imitálásával hatni rám. Ám a lehető legeretnekebb módon – szemben a világgal – nekem előbbi jött be jobban, a Föld holdján történtek valahogy jobban megérintettek, mint a Jupiterén. Nem tudom a miérteket, a különbség is tulajdonképp csak nüánsznyi, de ha megkérdik, melyik mozi tetszett jobban, az Apollósat mondanám (talán a nagyon erős kötődésem a minisorozathoz miatt is). Ugyanakkor a maga nemében nagyszerű mozi az ER is, egy komolyabb, racionálisabb, nehezebben befogadható – amit a nem lineáris történetvezetés csak erősít – vérbeli sci-fi, amiben a sci végig sokkal fontosabb szerepet játszik, mind a fi. Ezáltal - no meg a mindent hitelesnek tűnő módon rögzítő kamerafelvételek alapján – arra fogékonyak számára - az egész egy jó kis űrutazásos valóságshow, ahol a hatfős legénység története, az ő drámájuk adja a film savát-borsát, míg a folyamatosan érzékelhető, felfedezéshez köthető várakozás pedig a végkifejlet alapját…

Kissé bonyolultnak tűnik ez így leírva, a lényeg a következő: a NASA egy felderítőegységet küld a Jupiter egyik holdjára, ahol jégfelszín alatt vizet – ezáltal életet - feltételeznek. A film nagy része az út története, kellő izgalmakkal megspékelve (megszakadt kommunikáció, baleset, tragédia), a finálé pedig maga a felfedezés, annak minden bonyodalmával. Az utazás dokumentálása tényleg kicsit tényleg olyan, mint egy visszafogott Big Brothers show, a mindent látó kamerák által rögzített képek ezt az érzésemet erősítették. Egyébként önmagában a kamerahasználatba nem lehet belekötni, vélhetően egy ilyenfajta expedíciónál ez alap lenne, ugyanakkor rögtön két dolog is zavart ezzel kapcsolatban. Az egyik a megkavart időrend, aminek érteni véltem ugyan a célját, nevezetesen a feszültség fenntartását (no meg a meglepetés megalapozását), de inkább káoszt okozott a történetvezetésben, mint izgalmat. Sokszor csak kapkodtam a fejem, most mikor is vagyunk… ráadásul az ezt közölni hivatott sárga alapú számláló csak közelről értelmezhető, ez pedig meglehetősen bosszantó. Másrészt a rengeteg fix beállítás miatt, az egész szerkezete miatt a karakterek súlytalanok: minimális közeli, minimális mimika, minimális azonosulási lehetőség (nem csoda így, hogy azt legjobban a kamerába legtöbbet beszélő csajjal, Rosával tudunk), míg a többiek szerepe tulajdonképp mellékes. Vonatkozik ez a kapitányra is, akinek azért elvileg fajsúlyosabbnak kellene lennie. Nem rossz az utazás megjelenítése, egyáltalán nem az, csupán picit érdektelenek lettek az egyes a karakterek.

De összességében a finálé sem ütött akkorát, mint vártam. Oké, a legutolsó képek azok sokkolóan jók voltak, de az egész fúrás, fény, stb. erősen Mélység titka utánérzést keltettek, az áldozatok, amiket a karakterek hoztak, korábbi szürkeségükből kifolyólag számomra érdektelenné váltak. Néhány logikátlan döntés (szavazás-ugyan már???) miatt inkább haragudtam rájuk, mintsem kötődtem volna hozzájuk. A legvége viszont kimondottan jó lett, a legvégén helyére kerültek a képsorok, a NASA-nő dumája értelmet nyert – mégsem vagyok benn biztos, hogy a történet szétszabdalása jót tett az élvezhetőségnek.

Azt hiszem, az A fertőzésnél éreztem hasonlót (pedig az játékfilm volt): a túlzott dokumentarista jelleg túlságosan realisztikussá tette a filmet. Ebben az esetben bizony hiányoztak Hollywood érzelmi hatásai, hiányoztak a filmkészítés apró trükkjei, amik egy ilyen jellegű filmet áttolnak a kalandos, élvezhető tartományba. Elismerem, az űr csendjében, hajójától távolodó szkafanderből készített kép tényleg megrázó, de az is kissé steril lett. Olyan szívesen láttam volna ezt a történetet igazi nagyszabású produkcióban, ugyanennyi sci-vel, több látványosabb kalanddal. Az (ál)kamera használat picit itt is visszaütött, leszűkítette a teret, elvette a nagyszabású mozi élményt.

Mindenestre Sebastian Cordero spanyol rendező (aki mellesleg hasonlít Dragonslayer barátomra szakállban) lehet, jobban tette volna, ha icipicit más szemszögből mutatja meg a történetet, a számomra ismeretlenek színészek (leszámítva Michael Nyqvistet, a svéd Tetovált lányból) viszont korrektül hozzák a valóságshow rájuk eső részét. Technikailag nem tudok belekötni a moziba, a kamerás felvételek nagymértékben meghatározzák a látványt és a trükkök tárházát – ezekre nem is lehet panasz. Igazából csupán csak azt nem értem, hogy kerülhette ez eddig el a (nem csak hazai) mozikat, hiszen bőven van benne potenciál.

Nekem kicsit száraz volt, sci-fiben jobban szeretem a nagyobb volumenű eposzokat…



70%


.

.





Totál szívás S5/2




Itt a vége, fuss el véle… Walter White, a haldokló kémiatanárból lett drogbáró kalandjai véget értek, a sokak által legjobb drámai sorozatnak titulált – amit én jómagam nem osztok maradéktalanul – Breaking Bad ötödik évadában. Egy olyan évadban, amit mégis méltán lehet emlegetni a valaha látott sorozatok valaha látott legjobb évadai között, hisz amit itt ebben az utolsó nyolc részes etapban produkáltak, az maga volt a (sorozat)kánaán. Legalábbis majdnem.

Érdekes volt nézni egy történetet, aminek tudni lehet a végét: hogy lehet fenntartani a néző érdeklődését úgy, hogy közben az egész sztorinak csak és kizárólag egyfajta fináléja lehet. Egyszerűen nem lehet más, a bűn és bűnhődés, no meg a társadalomformáló hatás miatt sem. Ez nagyjából két évaddal ezelőtt már eldőlt, így baromira kíváncsi voltam, hogy jutunk el idáig. Nos, az események olyan sokkoló és csavaros módján, ami csak nagyon-nagyon kevés történetet jellemez. Az induló kilencedik résztől a tizennegyedikig csak kapkodtam a fejemet, a cliffhangerek szinte a fotelbe szögeztek: totálisan csúcsra járatták az egészet, a nézőt egyik megdöbbenésből a másikba ejtik. Aztán valahol a 14-ik rész közepén számomra van egy filmszakadás – onnantól a BB visszavált a jól megszokott lassabb tempóra, egyfajta vihar előtti csenddel készülve a fináléra.

Tudom, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem a finálé nem jött be maradéktalanul. A 14-ik részig ámultba esve néztem, hogy mi jöhet még – ezek után a végén viszont fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy mi fog jönni. Icipicit erőltetett is volt az egész, ahogy azt Walt leszervezte, s nálam a drámai hatás sem működött. Ezekkel az eseményekkel sajnos túlságosan klisészerű és hollywoodi lett a vége, én sokkal jobban örültem vona egy igazi, családi hullákkal kikövezett drámai befejezésnek. Walter White karaktere és egy éves tevékenysége a történteknél sokkal fájdalmasabb végjátékot érdemelt volna: mintha az írók kényszeredetten próbálták volna a figura szerethető bűnözői kettősségét megőrizni. Mert tulajdonképp erről szól az egész sorozat: a halálos beteg kémiatanárról, a kedves középkorú fasziról, aki a családja érdekében drogot kezd főzni, majd egyre mélyebbre csúszik a methbirodalom építése közben. Végig egyensúlyoztak a figurával, minden negatív tette ellenére abszurd módon szerethető főhőst csináltak belőle, amit nem tudtak elengedni a végére sem. Így lett a drogbáróból az igazság bajnoka – amiben egyáltalán nem vagyok biztos, hogy kellett lennie.

Ha már karakterek… a BB mindig is erős volt kimagasló egyéniségekben. Gondoljunk csak bele a korábbi Tucoba, az unokaöccseibe, Salamancába, de hogy a családnál maradjunk, Hank, Marie, Skyler is fontos és színes egyéniség volt. Némelyikük ugyan már annyira színes, hogy a falra lehetett mászni tőle… ebben az évadban ezt a megtisztelő szerepet Marie nyerte el. Az 5/2-ben még ki kell emelnem a náci bandát, Jack nagybácsival az élen, aki bár Tuco szintjére nem ér fel, nagyszerű katalizátora az eseményeknek. S ha már katalizátor: Jesse. A partner, a társ, a szeretett tanítvány. Néha megdöbbenve, néha átérzéssel néztem, hogy alakul sorsa, a végén pedig tulajdonképp még meg is lepődtem. Valahol az ő figurája volt az, aki talán a tőle legidegenebb és legváratlanabb dolgokat tette - egyébként is: az egész BB-ben nekem úgy tűnt, hogy a figurák borzasztó naivan és ártatlanul viszonyulnak a kialakult helyzethez. Én legalábbis a methfőzésből szerzett dollármilliókat látván biztosan kussolnék és élvezném az életet. Nem dobálnám szét autóból a városban, nem tagadnék meg érte senkit.  Ha meg esetleg valaki a lábrallásomat finanszírozta belőle, minimum megköszönném…

Összességében a BB számomra a záró évaddal ért el a csúcsra. Ami ebben történik, az a forgatókönyvírás magasiskolája, a finálé kevésbé ütős megvalósítása meg legyen az én bajom. Tény és való: hiányozni fog Walt és a kék anyag, ugyanakkor összességében a BB nálam nem fér a dobogóra. Soha nem is volt annak közelében – de nem bántam meg, hogy láttam.



90%



.

.





Transz




Annyira mondták, hogy milyen zseniális film a Transz... Hogy milyen csavaros, agyalós thriller… és én ezt megint nem láttam meg egy filmben. Szimplán csak egy okosan felépített - ámbár a fényképezéssel túlságosan művészivé és elvonttá tett – bűnözős (heist?) mozit, amihez hasonlót viszont nem is oly rég többet is láttunk már. Legutóbb pl. a Szemfényvesztőket…

Nincs különösebb bajom sem a filmmel, sem Danny Boyle-lal (ő az egyik kedvenc rendezőm), csupán csak arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a hatalmas felhajtás ismét csak nem a valóságot takarja: pontosabban célszerű ezt a mozit is úgy megtekinteni, hogy a felfokozott elvárásokat kihagyjuk a számításból. Úgy egy egészen kellemes kis sztorit kapunk, ahol tényleg nem lehet bízni senkiben, s talán a végén a csavar is működhet (bár itt felmerül a kérdés, hogy a mai filmipar miért van annyira kihegyezve a csavarokra). Nézés közben nekem rögtön az Eredet ugrott be: míg ott az álom szintjei a valóság felborításának eszközei, itt ugyanezt a célt a hipnózisok szolgálják, több-kevesebb sikerrel. A felütés a narrációval, valamint a képrablással nagyon jó: megadja a film alaphangulatát. Az ember arra számít, lesz egy jó kis bankrablós/átverős film, aztán ahogy megyünk előre a történetben, ahogy bővül a szereplők köre, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy gyakorlatilag senki és semmi nem az, mint aminek látszik: maga a film sem egészen az. Ezek a felismerések mindazonáltal megfelelő időpontokban vannak adagolva, szinte végig képesek fenntartani a feszkót, megfelelően előkészítve a film végi meglepetést. Szerkezetileg hibátlanul van felépítve az egész, a ködösítés, a félrevezetés működik: mindig csak annyit látunk, amitől épp bizonytalanságba maradunk, agyalva a megoldáson, vagy annak lehetőségein. A „ki a gyilkos” játékot ezúttal a „hol a kép” játék veszi át – végig azt gondolván, hogy az a legfontosabb. Ami nagyjából igaz is, megfűszerezve egy kis személyes indíttatással – no meg Dawson kisasszony borotvált szeméremdobjaival…

Igazából a bajom két dologgal van: az egyik, a fontosabb mindenképp a hipnózis vizualitása, azaz az utazások Simon agyába. Nagyon sokszor öncélúan művészieskedőnek láttam, sokszor éreztem, hogy csak és kizárólag azért vannak a jelenetek, hogy összezavarjanak. Mint pl. egy látványfilm, ami direkt sötétben játszódik… Ezáltal viszont a film „okos” éle számomra elveszett: a megvezetést még csak elviselem, hisz akkor tudnak becsapni, de a ködösítés a transzok által itt inkább csak egyfajta zavaró tényező, ha az nem lenne, akár nyilvánvaló is lehetne az egész. Többször volt úgy, hogy nevezett jelenetnek semmi jelentősége nem volt, csupán azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet a valóságról. És itt még csak nem is a szőrös/szőrtelen pinára gondolok (annak végképp nem volt értelme) – hanem mondjuk a sárgás üvegfal mögötti sziluettek elintézésére. Egyszerűen a Transz rejtélyessége, kiszámíthatatlansága abból fakad, hogy egy viszonylag egyszerű átveréses sztorit sűrű füstfelhőbe csomagoltak. Ha nem lenne ez a füstfelhő, talán az egész kevésbé működne. Vannak filmek, amik ennél okosabban bánnak a rejtélyekkel, ilyen az Eredet, a Tökéletes trükk, a Sherlock Holmes mozik, vagy a Triangle: ezekben látsz mindent és mégsem tudod, mi van…
A másik – apróság - számomra a meglepetésnek szánt „csavar” volt. Kb. a film kétharmadánál sejtettem, ki kicsoda, úgyhogy engem nem taglózott le a történet ilyen irányú fordulta. A piros autós jelenetek voltak a kulcsok, abból gyakorlatilag össze lehetett rakni a képet. No persze ettől még jó az ötlet, a minden elsöprő csavar – maximum néhány embernél nem működik. Figyelembe véve egyébként, milyen kevesen néznek egyáltalán filmeket, náluk akár még ütős is lehet.

A főszereplőket eddig is bírtam, ezután is fogom – Dawsont naná! -, a film hangulatát, képi világát viszont erősen befolyásolja a sok hipnotikus állapot: nekem ez kicsit sok volt: úgy érzem, feleslegesen nehezítették vele a történetet. Tény, hogy ettől különleges mozi lett a Transz, egy vitathatatlanul egyedi élmény, de ha ez nincs, attól a sztorija miatt csupán egy átlagosan jó film lett volna, kevesebb hype-al. Megkockáztatom, mégis több emberhez ért volna el, több ember értette volna meg elsőre is, – csupán a kultréteg hámlott volna le róla jóval hamarabb…




80%



.

.





Gengszterkorzó S3




A nézőfogó köröket a harmadik évad ajánlójában simán ki lehet hagyni, épeszű ember úgysem ezzel kapcsolódik be Atlantic City vérkeringésébe, úgyhogy inkább azoknak szól az írás, akik már többé-kevésbé képben vannak a Boardwalk Empire (továbbiakban BE) világával. Akiknek már nem kell bemutatnom a Thompson családot, Van Aldent, A.R.-t, Al Caponét, Chucky White-ot és a többieket. Akik nagyjából tudják, mire is számíthatnak: egy lassú, nagy ívű társadalmi tablóra az 1920-as évek USA-járól, megfűszerezve egy jó adag gengszter feelinggel…

Nos, az előző évadot ott hagytuk abba, hogy Margaret megtette azt, amit: kicsit ugrunk az időben, s látjuk tettének következményét, az egész évad érzelmi hátterét. Egy elhidegült családot, ahol is mindketten a saját útjukat járva – ámde kifelé férj és feleségnek mutatkozva – próbálnak boldogulni. Ez az alapszitu egyébként baromi fontos lesz a későbbiekben, rengeteg esemény, tett motivációjaként szolgál. Egyrészt ugyebár Nucky new yorki életében, másrészt meg Margaret érzelmeiben – hogy aztán egy jókora doboz majd porrá zúzzon mindent. Számomra icipicit talán még újfent sok is volt a Thompson család belső világa, a sehova nem vezető szálak, a partik, a vívódások, a pónik… Értem, hogy a magára hagyott házastárs útkeresésének fontos állomásai ezek (különösen a kórház), de sokkal jobban éreztem magam, mikor valódi gengszteres jeleneteket láttam…

Ami már az első 10 percben meg is történt: a nyitó epizód igazi döbbente nem is a langyos családi háttérhez kapcsolódik, hanem egy új figurához. A neve Gyp Rosetti (Bobby Cannavale), aki az egész évad egyik legmeghatározóbb, legbetegebb, legjobban sikerült karaktere lett. Az az állatság, amit ő képvisel, képes volt többször megdöbbenteni – a vérrel borított fejjel, pórázzal a nyakán, egy szál faszban sétáló őrült látványát pedig talán sosem feledem. Egyértelműen telitalálat volt ez a jóember, s egyértelműen zseniális a színészi alakítás mögötte: valahol egyébként úgy is érzem, idén ellopta a showt Nucky (Buscemi) elől, ha valaki később megkérdez, milyen volt a BE S3, biztosan azt fogom mondani: „Áá, a Rosettis! Qrva jó!”

Egy ilyen állat, egy ennyire meghatározó alak mellett szinte észrevétlen marad – bár lehet, ő pont ezt akarná - másik új kedvencem, az akváriumos Gaston Means (Stephen Root). A S3-ban ő testesíti meg önmagában a politikát, a korrupciót, az ármányt, mindent. A 40ezer USD-s nyájas álarc mögött valahol ugyanaz a beteges hajlam lakozik, mint Rosettiben, csupán csak
a módszerei mások. A harmadik kiemelkedően jó új figura pedig Joe Massareia (Ivo Nandi), az olasz maffiafőnök, aki nem kevésbé beteg figura – de hát ebben a sorozatban majdnem minden gengszter az. Itt kell megjegyezni még valamit: mindhárom említett új figurának iszonyat jó hangorgánuma van, már csak ezért is érdemes eredetiben nézni a sorozatot.

Miután ennyit örvendeztem az újaknak, lássuk csak, a régiek közül ki hova jut. Nos, Nucky ebben az évadban megjárja a poklot, az egész S3 valahol egyértelműen az ő bukása – még akkor is, ha úgy jön ki belőle, ahogy kijön. Rengeteg mindent veszít, ugyanakkor én úgy érzem, nagyon sokat tanul is az élettől: rájön, hogy mindenkit nem dobhat el magától, egyedül lenni nem jó - ami az egyébként kettős jellemét inkább a szerethető tartományba löki át. Öröm volt nézni viszonyát az öccsével, mint ahogy a fináléban a feleségéhez való hozzáállását is. Nagyon tetszett Al Capone alakja - Rosetti2 -,  Gillian Darmody játéka a fickóval meg rendesen meglepett. De a legjobban az eddig legjobban utált Van Alden szál tetszett. A szesztilalmi ügynökből lett vasalóárus kálváriája a maga szórakoztató módja mellett egyben egy qrva nagy dráma is, s okosan összekapcsolták a chichago-i eseményekkel. A.R. és a heroinos buli is tetszett, mint ahogy a félarcú Harrow ténykedése is – igaz nála szerintem feleslegesen lassították be a sztorit a szerelmi szállal.

A megszokott módon első osztályú korrajzot kapunk, 1923-ból, ahol Margareten keresztül ezúttal a terhes gondozás problémájába, kialakulásába kapcsolódhatunk be. Az apáca jelenléte számomra iszonyat tenyérbemászó volt, de vélhetően valóban ekkora szerepük lehetett azidőtájt… A BE technikai megvalósítására ezúttal sem lehet egy rossz szavunk sem, a minőség az HBO által garantált. A szex-vér-poltika trió HBO módra működik, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Ugyanakkor minden korábban elhangzott dicséret ellenére továbbra is úgy érzem, maga az egész BE az általam látottak közül a leggyengébb HBO sorozat, a S3 meg főleg a közepe táján rengeteg üresjárattal néha álomkórt hozott rám. Szerencsére a finálé a maga három részével elsöprő lett, kb. onnantól, mikor az éjszakai küldemény megérkezik. Onnantól igazi, vérbeli gengsztersorozat, izgalmas, drámai az egész: rendesen megszépítette az élményt, amit a S3 okozott. Összességében nálam 80% az évad, főleg Rosetti és a finálé miatt. Közben a lassú folyású sztorit csak ritkán törik meg kiemelkedő események, viszont a vége mégis kárpótol mindenért. Jó volt, jöhet a negyedik – amire viszont nem várok már egy évet.



.

.





Star Trek – Sötétségben



A ST Univerzummal való ismeretségem meglehetősen újkeletű, és korántsem teljes: igazándiból a 2009-es mozi rántott mélyebbre benn - azóta megtörtént a 10 korábbi film újranézése is -, s bár erősen kétlem, hogy valaha is lesz időm megnézni a hatalmas kapcsolódó sorozatmennyiséget, úgy érzem, mégsem vagyok teljesen laikus a témában. Ezáltal a Sötétségbent sem tudtam üres fejjel és érzelmek nélkül figyelni, pláne azután, miután Harrison valódi énjére fény derül: nem tudtam elvonatkoztatni a korábbi mozitól, folyton az azzal történő kapcsolat járt a fejemben – ám ezúttal egy elégedett csettintés lett a hasonlítás vége. A Sötétségben úgy lett egy új ST franchise folytatása, hogy egyben egy kiváló ramake is, ami rebootolt egy régi történetszálat – immár másodszor az univerzum folyamán.

Ezt a fajta sci-fit imádom én igazán. Látványos, nagyszabású űrkalandot, jövőbeni világokkal, mozgalmas történettel: a film vigyen el új bolygókra, mutasson be új civilizációkat, új lényeket, tudjak rácsodálkozni mindazon kütyükre, technikai szerkezetekre, amik a feltételezett jövőt fogják színesíteni. Legyen az egész egy valódi fantáziavilág, ahol a tényszerűnek tűnő dolgok mellett semmi nem szabhat határt a végtelen képzelőerőnek. Nos, a Star Trek: Into the Darkness (továbbiakban ITD) mindezt már az első 5 percében nyújtani képes: akárcsak az előző epizód, ez a film is kilóra megvett már a nyitányával, a vörös planétán rohanó emberkék, a  vulkán semlegsítése zseniális filmkezdet. Ismét csak bele a közepébe, hogy aztán egy viszonylag nyugodtabb londoni rész közben újfent legyen időnk rácsodálkozi az alkotók fantáziájának képi világára, a jövő látomására. Lenyűgöző…

Nem megyek tételesen végig az eseményeken, pedig szívesen megtenném: nagyon jó ütemben váltakoznak a picit nyugodtabb és a pörgős, akciódúsabb részek. Ugyanakkor Harrison miatt végig tapintható a feszültség, gyakorlatilag egy percnyi üresjárat sincs a moziban. Aki nem ismeri a korábbi ST mozikat, annak az a bizonyos bemutatkozás semmit nem mond – egyébként is túllihegettnek éreztem ezt a titkolózást a főgonosz valódi személyét illetően -, aki viszont tudja ki is ő, az onnantól feszült figyelemmel kísérheti az újabb sakkjátszmát Kirk/Spock és közte. Ambramsék zseniálisan csűrik-csavarják az eseményeket, egyszerre tisztelegnek és újítnak, lényegesebben látványosabbá teszik a kalandot, ezzel igazodva a mai elvárásokhoz, no meg a tecnikai lehetőségekhez. Néha talán még icipicit túlzásba is viszik (gondolok itt a nagy bunyóra a film végén), de a frissesség üde érzése alaposan áthatja a mozit. A korábbihoz képest kifordított helyzet ugyanakkor ismét csak azoknak mond sokat, akik ismerik a hajdani sztorit, az új nézőknek sziplán csak egy jól sikerült drámai jelenetet jelent. Egyébként ide tartozik a film számomra egyetlen hibája, ami már első nézéskor, moziban is bosszantott: a túlzott kiszámíthatóság. Bones kísérletezése közben már tudható, mire megy majd ki a játék – így viszont a dráma éle alaposan csorbul. Igaz, a nevezett megoldással a hitelesség visszatért valamennyire, ez így még mindig jobb , elfogadhatóbb és érthetőbb lett, mint a hajdanán történtek.

Az ITD tökéletesen illeszkedik az új ST világba. A kémia a színészek között zseniális, a humor  a sötét idők ellenére egyre frenetikusabb. Különösen a Spock-Kirk vonalon, ugyanis sokkal felszabadultabb poénkodni egy baráttal, mint egy vetélytárssal. Az új Enterprise legénységét, a színészeket nem is méltatom, megtettem már egy filmmel korábban, itt igazából Benedict Cumberbatch személye az, akit az egekig lehet magasztalni. A srác, korunk egyik legújabb csillaga zseniálisan játssza karakterét, s bár szerepe szerint kevésbé ripacs, mint volt anno Ricardo Montalbahn ugyanebben a bőrben, a fenyegetése nem kevésbé valós. Sőt, talán még félelmetesebb… A Marcus lány (Alice Eve) kissé átértelmezett szerepe nekem bejött, az az ikonikus fehér(fekete)neműs beállás meg nem megy ki a fejemből. A készítőknek sikerült az alternatív univerzumban megújítani, újrformálni egy korábban megtörtént eseménysort, és megtölteni frissességgel. Icipicit zavarhat talán a kapcsok mindenáron való keresése, az egész elhelyezése a ST Univerzumon belül, de sokadik nézésre talán majd ez is el fog tűnni, szimplán csak az élmény marad. A Földre zuhanó űrhajó látványa, a piros bolygón rohanó két ember látványa, no meg Spock üvöltésének látványa…

Ebben az évben egy szavunk sem lehet, szinte tobzódhatunk a műfajban, azonban a nagyobb volumenű mozik számomra eddig rendre alulteljesítettek, a kisebb, realistább filmekből viszont pont az a nagyszabású történet és látvány hiányzott, ami miatt szerelmes vagyok belé. Érdekes hibrid e tekintetben a Gravitáció, el is foglaja majd a megfelelő helyet év végén a listámon – de csak a ST után. Ugyanis a megújult Enterprise űrhajó kalandjai egyelőre mindent visznek, legalábbis addig biztosan, míg egy idősödő Jedi lovag meg nem jelenik a vásznon 2015-ben.





.

.





Spartacus – Vér és homok




Azt hiszem, Spartacust nem kell bemutatnom senkinek: róla mindenki hallott, mint a legnagyobb római rabszolgafelkelés vezetőjéről. Az idők folyamán nagyon sokan állítottak emléket neki különféle művészeti formákban, számunkra a legérdekesebb talán a Kirk Douglas főszereplésével készült Spartacus film lenne 1960-ból – ha lenne bármi értelme a sorozat szempontjából példaként felhozni…

De nincs. Azt semmiképp. Annál inkább az HBO Rómáját, a Gladiátort, illetve mindenekelőtt a 300-at. De legfőképpen azt. Miután túl sokat nem tudtam az egész vállalkozásról – leszámítva magát a témát, ami alapban érdekelt, no meg a főszereplő srác korai halálát – ezért engem rendesen meglepett az első percekben látott látvány. Mintha a 300 színes folytatását láttam volna, a stilizált képi világ, a rengeteg lassítás, a rengeteg túladagolt, kamerára fröccsenő CGI-vér első blikkre furcsa és idegen volt. Néha mintha rajzfilmet, képregényt néztem volna, kellett egy kis idő, míg az ember elmerült a korabeli világban. A Blood and Sand (BS) Spartacus római életének első szakaszát öleli fel, a rabszolgalétet, a gladiátorlétet, amit bizonyos Lentulus Batiatus ludusában (gladiátoriskolában) tölt el. A történet szerint szembeszegült Glaber római hadvezérnek, ezért rabszolgasorba taszították, elvették tőle szerelmét, majd különféle praktikákkal harcra sarkallták és Capua település bajnokát csináltak belőle. Mígnem rájött az árulásra és manipulációkra, s lemészárolta urát és annak majdnem teljes vendégseregét – így indítva el a harmadik rabszolgafelkelést a Római Birodalomban.

A történelmi háttér totál hitelesnek tűnik, még akkor is, ha bevallottan fikció az egész: a főhős életének e szakaszáról tudni a legkevesebbet, így az írók fantáziáján alapul a szkript nagy része. A felvázolt korrajz egyszerűen zseniális, még filmes mércével is az lenne, nemhogy sorozatmércével: profi számítógépes grafika, annak ellenére, hogy gyakorlatilag három csarnokban forgattak, zöld háttér előtt, olyan, mintha hatalmas díszletek közt, valóban az ókori Rómában járnánk. Erre minden bizonnyal a szándékosan 300-asra vett látvány nagymértékben rásegít, elfed bizonyos dolgokat – de engem kilóra megvett. Végig úgy éreztem, ott vagyok. Az ütközetek, a gladiátorküzdelmek borzasztóan életszerűek voltak, rendkívül jól megkoreografáltak: ugyanakkor úgy érzem, a fröccsenő vér látványa inkább tompítani volt hivatott a valódi brutalitást, mint támogatni azt. Jó példa még erre a Kill Bill japán éttermes jelenete, ott volt hasonló a használata. Mindazonáltal akit zavarnak a levágott végtagok, fejek, elvágott torkok, kiforduló belek látványa, az jobb, ha nem is kezd bele. A BS meghatározó részében ez az egyik körítés, ami kiegészíti, pirosra színesíti a lényeget: a karakterek harcát.

Mert mint minden sorozatnak, ennek is ez a lényege. A figurák a sakktáblán, akik saját önnön érdekeiknek megfelelően, a korhoz illően mindenen és mindenkin képesek átgázolni. Mindig sokkal brutálisabbnak tartom én ezt, mint a gladiátorharc látványát: míg utóbbi „csupán” fizikai fájdalmat, esetleg gyomorfordulást idéz elő, addig a sok árulás, intrika, kegyetlenség az emberi lélek legmélyére képes lerántani. Olyan szintű drámai események fűszerezik a sorozatot, hogy néha az államat kapartam a földről, olyan megdöbbentő halálok, amiket tátott szájjal bámultam. Egyik esetnél konkrétan Jack Bauer jutott eszembe, ilyet csak neki kellett eddig csinálni vásznon – a karakter ez utáni pszichés összeomlása totál hiteles volt, szenzációsan megjelenítve. Egészen a végéig nem is igazán tudtam fő gecit választani a sorozatból, kapásból négy-öt karakter pályázott erre a címre. Egyrészt ugye Claudius Glaber (Craig Parker), aki az egész történetünk kiindulópontja és katalizátora, egy valós személy, kibővített ténykedéssel. Aztán felesége, Ilithya (Viva Bianca), aki szőke mosolya mögött egy iszonyat kegyetlen számító, nagyképű, undorító nőszemély – felemelő érzés volt látni megszégyenülését, és megdöbbentő látvány utolsó cselekedete. A női vonalon nála csak Batiatus felesége, Lucretia (Lucy Lawless) undorítóbb szereplő: ő a nagybetűs NŐ, aki a háttérben kurválkodik és cselszövéseket tervez, ő az, aki a HBO sorozatokban már megismert női karakterként irányítja férjét, terelgeti útját a hatalom felé. Van, amikor ez a karakter anya, itt feleség: iszonyat utáltam, egy ideig jobban, mint férjét, Batiatust (John Hannah). Nos, az ő karaktere sokkal összetettebb és érdekesebb annál, hogy csak simán eltüntessük a rosszak süllyesztőjében. Valóban egy aljas, minden hájjal megkent római arisztokrata, akinek kizárólag a hatalom és a vagyon megszerzése egyetlen célja, aki kőkeményen leszámol minden ellenfelével – mégis, éreztem benne bizonyos tiszteletet bizonyos szitukban, bizonyos emberek iránt. No persze ez a filmkészítés trükkje, manipulálni a nézőt – hogy aztán, mikor minden igazság kiderül, kéjes vigyorral nézzem a bűnös bűnhődését. Ahogy az a valóságban is megtörténhetett. Kegyetlen jó figurák (rajtuk kívül még Ashur, Solonius, stb…), kiváló színészi alakításokban – már önmagában ezért érdemes elmerülni a soriban.

Aztán még hol a jó oldal. A gladiátorok nagy része, különösen Varro (Jai Courtner), a tesók, Crixus (Manu Bennet), no meg természetesen maga Spartacus (Andy Whitfield) szerethető figura. Gondolom, részben már önmagában a rabszolgasors miatt is azok, de tetteik, harcaik, motivációik miatt is. Crixus „spartacusi útja” külön tetszett – a 13-ik részre már baromira kíváncsi voltam, hogy fog megtörténni az elképzelhetetlen, ami valóságban a történelem része lett. De megoldották. Külön kiemelem a Doctore (Peter Mensah) figuráját, a hatalmas néger izompacsirta a hűség mintapéldánya, a dominus első embere, mégsem tudtam rá haragudni. Ránézésre akár a halottkém a Végső állomásból, vagy egy kigyúrt Candyman jutott eszembe róla, korbácsával, történetével, tekintélyével kiemelkedő helyet foglalt el a BS-ben. A rabszolganők, Mira, Naevia, Aurelia, de az egész udvar kiváló körítés volt ehhez az őrült felnőtt játékhoz. Véres, erőszakos, erotikus játékhoz…

És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt a BS icipici keserű szájízt hagy maga után. Kérem szépen, ennyi dugás, meztelen nő szerintem sok volt. Férfiszemmel is sok volt, mert funkcionálatlan és hiteltelen volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Róma ennyire állatias és buja volt, hogy az aréna nézőterén és az utcán közösültek az emberek. Amíg csak gazdagok szolgálataira használt meztelen rabszolganők futkostak, az még elfogadható volt (hozzáteszem, mindegyik gondosan borotvált hónaljjal), de látványilag a ludusba rendelt havi orgia szerintem már sok volt. Egyszerűen az egészet néha polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak éreztem. Aztán az is lehet, én lettem prűd vénségemre…

Összegezve: ez egy Róma hardcore, rengeteg CGI vérrel, pinával, ugyanakkor jó kis korrajzzal és emberi jellemekkel. Az akkori viszonyokról ismét tanultam valamit: az „et gladiatum” intézményét, mikor is az elítélt bűnözőket gladiátorokkal végeztetik ki - be lehetne vezetni itthon is. A BS egy egészen kiváló, mély nyomokat hagyó szórakozás, ami szomorú mellékzöngéje azonban, hogy Andy Witfield 40 éves korában, a második évad előtt non-Hodgkin limfómában elhunyt. Pedig alakítása miatt is lett Spartacus és az egész sorozat szerethető, aminek most nagyon várom a folytatását. Lemezen.




.