Kritikák, gondolatok a filmek világából
 
KezdőlapGalleryLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

2 találat

SzerzőÜzenet
whiplash - Keresés Movies14Téma: Niwrok írásai 1.0
Niwrok

Hozzászólások: 977
Megtekintés: 102648

Itt található: Kritikák, filmes gondolatok   whiplash - Keresés EmptyTárgy: Whiplash    whiplash - Keresés EmptySzer. Jan. 13, 2016 6:26 am
.
Whiplash

whiplash - Keresés 21jtawl

Érdekes, hogy az utóbbi időben két sportdrámát is megnéztem, és bár többé-kevésbé tetszettek, a legjobb hasonló műfajú film egy olyan darab, aminek ránézésre semmi köze a sporthoz.

Azt hiszem, már említettem, hogy nem szeretem a jazzt. Pontosabban van az a fajta, improvizatív jellegű jazz, ami lehet, hogy a zenész és a hangszer határait feszegetően bizonyítja a teljesítményt és a tehetséget, de nekem 5 perc után vér folyik tőle a fülemből. Elsőre azért eléggé megijedtem, amikor olvastam, hogy egy ifjú jazzdobos feltörekvésének és a tanárától elszenvedett nehézségekről fog szólni a Whiplash, de Andrew bemutatkozó dobolása megnyugtatott, mert ezt a dallamosabb verziót még kedvelni is tudom. Ez meg is maradt a végéig, a ritmusa, az energiája magával ragadó volt.

Fletcher megérkezésével viszont lényegtelen lett, hogy ez most jazz. Persze csak képernyőn keresztül, de az a lendület és energia, ahogy fegyelmezi az ügyetlenebb tanítványait, amilyen aljas, de mégis kicsit csibészes humorral szívatja őket, az haláli volt. Nagyon tetszettek a szövegei is, főleg amilyen változatosan és hosszan tudott káromkodni (jó, persze Karádi őrmestert még nem űbereli Smile ), és külön piros pontot ért nálam, hogy ezt a magyar fordító is próbálta lekövetni, a "tulipánseggű" külön jó volt Smile . J.K. Simmonsban pedig még egyszer sem csalódtam, mindig szívesen látom, és talán már az első Pókembernél felfigyeltem rá, hogy ez a kiabálós-szemétkedős vonal mennyire jól megy neki.

És mégsem csak az ő filmje a Whiplash. Andrew legalább ilyen jó karakter, még ha ez legtöbbször annyi, hogy a srác elszántan, görcsbe szorult arccal és kézzel veri a dobot. A zene és a zenekar annyira kitölti a filmet, hogy az azon kívüli események szinte csak átkötések két próba vagy verseny között, de még ezek a kis intermezzok is szükségesek. Noha magunktól is látjuk nem is egyszer, mondjuk az egyéni próbákon, ahogy a srác a végletekig hajtja magát úgy, hogy akciófilmben nem fröcsög ennyire a vér, pár jelenet erejéig odateszi azt, hogy Andrew mit gondol a zenén kívüli életről, a családról, a barátokról, a szerelemről, úgy egyáltalán az emberi kapcsolatokról. Hogy előbbi mennyire kevésre értékeli, amit Andrew elért, hiszen van a családban egy harmadosztályú focista is, meccsre meg mennyivel többen járnak, mint jazzkoncertre, ugye. Hogy utóbbi kettőt meg ő mennyire kevésre tartja, a próbálkozások is csak arra jók, hogy bűntudatot keltsenek benne. Az a jelenet meg zseniális, ahogy Andrew bármi áron bizonyítani akar a második versenyen, akkor is, amikor már kiesik a kezéből a dobverő; ritkán látni ekkora megszállottságot, mint ott (és hogy a semmiből előugró Miles Teller játszotta azt el, az előtt le a kalappal). Mert az már nem elhivatottság vagy szenvedély...

Spoiler:


Ami még ezek mellett is a legjobban tetszett, az Andrew és Fletcher beszélgetése volt a klubban, ami meg Fletcher hátterét mutatja be. Hogy mi vezeti, miért olyan kérlelhetetlen, ha a teljesítményről van szó, de egyben arról is szól, hogy Andrew hogyan gondolkodhat még most az egészről, miért tette, amit tett. Fletcher mondatai nagyon megtaláltak arról, hogy kényelmesen nem lehet jónak sem lenni, nem hogy a legjobbnak, viszont manapság nem trendi az elszántság, a "véres verejték", ami tulajdonképpen erőszak, az meg ugye főleg nem trendi. De ugyanígy nem lehet biztonsági játékot sem játszani, és aki arra játszik, hogy ő csak addig feszíti magát, amíg a teste engedi, annak vagy nagyon edzettnek kell lennie, vagy piszok mázlistának. Van egy pár olyan ismerősöm, aki korábban magasabb szinten sportolt, országos bajnokságokban vagy akár világversenyeken, és az ötvenes éveikre teljesen lestrapáltak, szteroidokon és fájdalomcsillapítókon élnek. Az ő példájukból úgy sejtem, hogy Andrew sem fogja olcsóbban megúszni, még ha egyelőre úgy is beszél, mint aki tisztában van az efféle kockázatokkal és áldozatokkal. Ezért is volt a végéig izgalmas kérdés, hogy a két ember az előzmények ellenére rájön-e, hogy tulajdonképpen egymás az, amit egész életükben kerestek.

Spoiler:


Fura úgy ennyire felpontozni egy filmet, hogy a harmadában csak annyi történik, hogy zenélnek, akár koncertfilm is lehetne. De részemről kiérdemelte, mert mind a karakterek, mind az alakítások, a humor és a feszültség területén ez a film vitte el drámai kategóriában a 2015. évi pálmát. Bőven nem számítottam erre a gyakorlatlan filmíró-rendezőnek számító Damien Chazelle-től, még ha ahogy néztem, zenés filmekre specializálva magát ebben azért már van tapasztalata... de hogy akkor mit keres egy olyan film a filmográfiájában, mint az Utolsó ördögűzés 2. scratch ? ...


9/10
.
whiplash - Keresés Movies14Téma: R2-D2 írásai 2.0
R2-D2

Hozzászólások: 992
Megtekintés: 87403

Itt található: Kritikák, filmes gondolatok   whiplash - Keresés EmptyTárgy: Whiplash    whiplash - Keresés EmptyHétf. Feb. 09, 2015 9:24 pm
.
whiplash - Keresés NEHgXBZ





Whiplash





Elöljáróban annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rühellem a jazz-t. Alapból a zenét is, de miután pár éven át mi etettük a helyi jazzfesztivál részvevőit, a zenészeket, zenészpalántákat is: soha életemben nem láttam még ennyi elvont, semmirekellő, idióta, beképzelt faszfejet, akiknek fogalmuk sem volt egyáltalán arról sem, épp hol vannak, akik csak a drágalátos zenéjüknek és hangszerüknek éltek. A művészlelkek legtipikusabb és legirritálóbb megjelenítői voltak – okoskodásukkal és kivagyiságukkal nagyon hamar kivívták mindenki ellenszenvét …nos, ezek után, főleg ehhez képest, a Whiplash totál kellemes csalódás, egy hatalmas pozitív élmény volt. Bár előzetesen is rengeteg jót olvastam róla, messze túlteljesítette elvárásaimat, és megkövetem magam: messze átértékelte a zenészekkel kapcsolatos előítéleteimet is. Viszont az is igaz, hogy ha ez a mozi nem az egyik Oscar jelölt idén, biztosan nem vágtam volna bele, tuti senki nem tudott volna rábeszélni egy jazzdobos történetének megtekintésére.

A legfontosabb: a Whiplash nem jazzfilm. Legalábbis nem elsősorban az. Ebből kifolyólag minden előzetes negatív értékítélet, ami engem is hátráltatott, nyugodtan félretehető vele kapcsolatban: a leginkább egy sportfilmhez tudom hasonlítani, amiben a főszereplő (szokás szerint) vért izzadva jut el a dicsőség kapujába – az edzője viszont nem más, mint maga Hartmann őrmester az Acéllövedékből. E kettő tényező határozza meg az egész filmet, a két főszereplő karakterén keresztül teszünk egy utazást a zene és az önmegvalósítás kemény világába, a két színész zseniális játéka és szimbiózisa okozza azt a majdnem tökéletes katarzist, amit a film nyújtani képes. Mert önmagában a mozi története csak egy, már milliószor látott szimpla versenytörténet, amiben a kissé félszeg, de tehetséges ifjúból a mentora mindenféle megkérdőjelezhető módszerrel kihozza a maximumot: azonban a Whiplashban mindez két iszonyat erős karakteren át jut el hozzánk.

Andrew Neyman (Miles Teller) fiatal, tehetséges dobos, aki az USA egyik legjobb zeneiskolájában tanul. Imádja, amit csinál, érzi is, hogy van tehetsége, az igazi áttörést azonban az hozza el számára, mikor az iskola különc zenetanára, karmestere, Terence Fletcher (J. K. Simmons) felfigyel rá, s beveszi az ún. elitbe, az iskola saját zenekarába, amivel mindenféle országos versenyeken indul. A probléma ott kezdődik, hogy Fletcher nem igazán szeret veszíteni, a zenekari tagokból pedig meglehetősen megkérdőjelezhető módszerekkel próbálja kihozni a maximumot. A mai, agyonliberalizált hazai oktatási viszonyok között szabályosan sokkoló, amit tanítványaival művel, a pszichikai serkentés gyakran átvált mentális és fizikai terrorba – pont, mint a tipikus katonai kiképzős hollywoodi mozikban. Sőt: az egész Whiplash, kiemelve a zenei környezetből, simán lehetne egy Acéllövedék/Tigrisek földjén koppintás – hogy nem az lett, az mindenképp az író/rendező Damien Chazelle érdeme. Mert mikor már azt hihetjük, minden összeomlik és/vagy a szar Andrew nyakába ömlik, egy kiváló fordulattal más irányba indul a történet. Ez egyébként pont akkor történik, mikor is az embernek már épp elege lett a megalázásból, a kőkemény tanár túlkapásaiból… mikor már a tanítvány vére sem elég ahhoz, hogy a teljesíthetetlen elvárásoknak megfeleljen.

S ha már megalázás és negatív karakter. Egyszerűen én – bármennyire is fura – Fletcher minden jelenetét élveztem. Az a brutális maximalizmus, amit ő képvisel, az a hihetetlen profizmus, amivel kihozza a legjobbakat a tanítványaiból az legalább annyira lenyűgöző volt számomre, amennyire visszataszító (kellett volna legyen). Az a duma, amiket ott és akkor levág, szenzációs, J.K.Simmons játéka pedig annyira magával ragadó, hogy én simán Oscart adnék érte. Fletcher számomra épp annyira racionális és hidegvérű negatív karakter, mint volt mondjuk legutóbb Lou az Éjjeli féregben. Minden szavának, tettének súlya és értelme van – amiket nem szabad csupán a saját egoja egekbe emeléseként értelmezni, hanem ugyanúgy a tanítvány fejlődésének fontos állomásai is. Csupán két dolog ehhez (az egyik hülyeség, a másik nem): ha már a SW világa, nagyon sokat olvastam a sithek kiképzéséről, amikor is a tanítvány pont az ilyen megalázó kiképzéseken keresztül juthat el a céljához  Laughing , másrészt meg simán el tudom képzelni, hogy az élsportban az igazán sikeres versenyzők hasonló pokoljáráson mennek keresztül a trófeák megszerzéséig.

Zseniális volt, ahogy Andrew egyre vadabbul és önpusztító módon gyakorol. Zseniális volt ezeknek a képi megjelenítése, legyen az akár a sebtapaszok a felhólyagosodott kézen, akár a jeges vízbe mártott tenyér. Akár a vércseppek a  cintányéron, vagy (más karakternél) a trombitából kicsorduló nyál. Nem tolakodó módon, de Chazelle kiválóan érzékelteti a gyakorlás és a feszült munka súlyát.. kicsit egyébként beugrott a Fekete hattyú balettre készülős jelenete, sőt a maximalizmusra törekvés szempontjából talán legjobb példa pont Arronofsky filmje. A különbség a kettő között a két mozi fináléja: a Whiplash záró tíz perce (amiről egyébként nem értem, miért áradozik a világ) sokkal kielégítőbb, befogadhatóbb és felemelőbb élményt nyúj, mint a Fekete hattyú hattyúja.  Még akkor is, ha nekem pont az lett az egyik negatívum a moziban. Andrew átalakulása, sikere lényegesen ésszerűbb és lineárisabb keretek között zajlik, szerencsére a szürrealizmus teljes kihagyásával.

Azt hiszem, félidőben járva az idei Oscar jelöltek mustrájában, a Whiplash messze a legjobb az összes közül. Két apróság van, ami engem a történetben (és nem a karakterekben) zavart. Az egyik a teljesen felesleges és béna szerelmi szál Andrew életében – ha már mindenképp azt akarták érzékeltetni, hogy a srác szándékosan felégeti magánéletét is a siker érdekében, tehették volna ezt kevésbé irritáló szituációkban. Mindegyik csajos jelenet szó szerint kínos lett, teljesen kizökkentett a döbbenetes hangulatból, mint ahogy egy icipicit a családi vacsora jelenet is. Az amúgy mintha meg akarta volna idézni az Oklahomábant, de kevésbé lett ütős… A másik meg közvetlenül a finálé: lejött, hogy az egy zenei háború volt – no de mi lett a vége? Nem is konkrétan  Andrew vagy Fletcher ütközetében (az tiszta), hanem úgy általában: vajon elég lett-e ez a finálé Andrewnak ahhoz, hogy az lehessen, amire mindig is vágyott? Vajon az a bizonyos cintányér a kamion volt-e, és az átütő siker pedig a végső koncert? Vajon ezek után lehet-e kettőjüknek együtt dolgozni???

Azt semmiképp nem osztom, hogy ez lenne az évtized filmje  Rolling Eyes , de hogy egy kiemelkedő mozi, az biztos. A jazzt továbbra is rühellem, de most már nem csak a balettcipőben megbúvó véres lábat láttam, hanem a dobütőtől felhólyagosodott véres kezet is. Fletchert pedig el kéne hívni néhány középiskolába tanárnak. Lenne beszarás, az biztos.




85%




A Whiplasról ezek után már nem csak a Metallica 1983-es szerzeménye jut eszembe, hanem Hank Levy dala is – talán jobb is, ha utóbbit használták föl a filmben. Szegény filmbeli Andrew előbbivel még jobban megkínlódott volna…







.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
Ugrás: