.
A szüfrazsett„Az első szervezett feminista hullám a 20. század elején indult Angliában, majd az Egyesült Államokban és a világ több pontján. Elsődleges célkitűzésnek a nők szavazati jogának kivívását tekintették. Innen ered a "
szüfrazsett" (francia: suffrage, eredetileg latin suffragium) elnevezés, ami az első hullám gyakran használt jelzőjévé vált. Sok helyen csak részlegesen értek el sikert vagy évtizedekbe telt a törekvéseik megvalósítása. A mozgalom idővel egyre inkább radikalizálódott, így a Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) 1912 és 1914 között 300 erőszakos akciót – gyújtogatás, merénylet, kirakatok bezúzása, művészeti alkotások elpusztítása – hajtott végre, sőt a merényletekért felelős WSPU sok esetben fizetett aktivistákat alkalmazott” /Wiki/
Néha már kimondottan kényelmetlenül és hülyének érzem magam, mikor találkozom egy-egy történelmi alapokkal rendelkező filmmel és bizony tátott szájjal bámulok az eseményekre: megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy a nők szavazati jogáért világszerte ilyen ádáz küzdelem dúlt. Valahogy a mai korban a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nők velünk együtt élve ugyanazokkal az alapjogokkal rendelkeznek – legalábbis a világ normális részén – mint férfitársaik, és eleddig bele sem gondoltam, hogy ez nem volt magától értetődő. Ha valaki megkérdezte volna, szerintem mikor zajlottak le ezen küzdelmek, tuti, hogy 100-200 évvel korábbra tettem volna őket… arra álmomban sem gondoltam, hogy az egész mozgalom csak kb. 100 éves és az hogy európai(!!!) országok nagy részében csak a múlt század derekán valósultak meg a szüfrazsettek követelései. Szóval… megint tanultam valamit. Megint egy film által merültem el a történelem egy általam kevésbé ismert szegmesébe, s megint egy film adott ösztönzést ahhoz, hogy utánajárjak néhány dolognak. Természetesen a valós események és a fantázia keveredését tudni kell nézőként kontroll alatt tartani, de Sarah Gavron második(!!!) nagyjátékfilmje nem is igazán ad okot a ferdítések kiemelésre. Hiteles, megindító, megdöbbentő és hatásos: sosem gondoltam volna, hogy ennyire együttérzően tudok nézni egy feminista filmet…
1912-ben járunk, Angliában. Ha ezt az évszámot meghallja az ember, első körben a közelgő világháború jut az ember eszébe róla, pedig aztán a száz évvel ezelőtti Londonban teljesen más foglalkoztatta az embereket: egy bizonyos Emmeline Pankhurst (Meryl Streep) nevű nő által vezetett mozgalom tettei és céljai. Mozgalom a nők szavazati jogáért, ami felvonulásokban, tüntetésekben nyilvánult meg eddig – azonban az ígérgetések korának vége, az új harc pedig egyre inkább erőszakkal jár: bedobott kirakatok és feloszlatott tüntetések formájában. Nos, ebbe csöppen bele egy bizonyos Maud Watts (Carey Mulligan) nevű – amúgy fiktív személy – mosónő, aki kénytelen beugrani egy vizsgálóbizottság elé a megvert kolleganő helyett. Sorsa valahol itt pecsételődik meg, valahol itt dőlt el, hogy minden kezdeti ártatlansága és naivsága ellenére belőle is ablakbetörő és robbantó aktivista lesz, hisz nem csak arról van szó, hogy önmagában a dolgok kimondásával felszakadnak benne is bizonyos gátak, hanem hogy már ekkor felkelti az angol titkosszolgálat – terrorelhárítás (??) – figyelmét. Seed nyomozó (Brendan Gleeson) árgus szemekkel figyeli a rendszer ellenségit, s úgy tűnik, kizárólag szakmai alapon, a jog és a törvény maximális betartásával igyekszik likvidálni a mocorgó ellenzéket.
Amellett, hogy már eddig a pontig is lenyűgözött az a korrajz, amibe a film elvitt, hogy már eddig is éreztem a gombócot a torkomban, látva a mosodai viszonyokat, Maud vallomása bennem is elindított valamit. Egyrészt ugye megint csak azon járt az agyam, hogy a megalázó mosodai munkakörülmények mennyire is jellemzőek lehettek az iparosodás korában, és hogy a világ hátrányosabb országaiban még most is mennyire valósak lehetnek. Férfi létemre teljesen átéreztem Maud és társai helyzetét, a kezem nekem is egyre jobban ökölbe szorult, legszívesebben én is jól pofán basztam volna a mosodás főnököt. Aztán, elnézve a nyomozót, azon gondolkodtam, mennyire is egyformán működik a világ összes országában, bármelyik évben a hatalom gyakorlása, az általa irányított szervezeteken keresztül. Milyen fura, hogy tucatszám tudnék példákat hozni akár a jelen korból is a kormány által irányított média manipulált/elhallgatott híreire, a megfigyelésekre, a látszólag ok nélküli bebörtönzésekre…hogy megint, mennyire nem változik ez a qrva világ.
Az ominózus parlamenti meghallgatás pedig még csak a kezdet: a felvetés elutasítása hozza el az igazi drámát és mélységet a filmbe. Egy szétvert, véres tüntetés képei mindig sokkolóak, no de hogy ezt egy csapat nőn hajtják végre – nos, valahogyan ez még hatásosabb. Aztán jönnek a bebörtönzés képei, a különféle egyéb megaláztatások, majd Maud családi drámája: az én gyomromban pedig csak egyre nőtt a harag és a feszültség. Megdöbbenve néztem, ahogy abban a korban így el lehetett venni az anyától a gyermekét, ahogy a nagy többség érthetetlen módon képes elutasítani ezt a mozgalmat, ahogy a kormány és annak bizonyos emberei mit képesek megtenni az ügy ellenében. Pedig aztán… nem is igazán értem (legalábbis mai fejjek, mai korban) mi is volt abban az ördögtől való, hogy a nők szavazhassanak. A korombeli brit rendezőnő a kiváló színészein keresztül képes volt azt elérni, hogy férfi létemre egyre erőseben szorítsam ökölbe a kezem, egyre inkább lángra kapjon bennem is a düh… düh egy korszak, egy rendszer, egy nézőpont, egy törvény ellen. Maximálisan át tudtam élni Maud és társai minden kínját és gondolatát, legyen az akár a börtönben eltöltött idő, akár a családi változások – a nevelőszülős résznél simán be tudtam volna verni valakinek a képét. Simán át tudtam élni Maud radikalizálódását – nem tudom, nem-e ez az egyik kimondatlan hátsó gondolata a mozinak – simán tovább tudtam gondolni a történteket és ráhúzni a mai világra. Ilyen körülmények között érthető és logikus maga a radikalizálódás folymata, ami mint olyan, mindig is egyéni nézőpont kérdése. Ezzel most nem akarom felmenteni azt a sok idióta muszlim terroristát, de talán, egy icipicit át tudom érezni, ha van egy célod, hited valamiben, amiért egyre több dolgot képes vagy megtenni. Jó, a vallás és holmi istenekbe meg prófétákba vetett hit nálam totál irracionális, de ahogy a filmben a női szavazati jogért egyre durvább eszközökkel küzdöttek, az nekem teljesen átélhető, és magával ragadó volt.
Az
A szüfrazsett kétségkívül manipulatív és felvállaltan bizonyos eszme, cél érdekében készült, nem is meglepő hát, hogy tulajdonképp meglehetősen egyoldalú a látásmódja. Ha ez pártatlan mozi lenne, akkor kitérhetett volna arra, hogy mi a jó büdös francért volt akkora ellenérzés a mindenkori kormányokban, hogy a nők is szavazhassanak… különösen úgy, hogy ugyebár alap igazság, hogy a férfiakat valahol a nők irányítják. Szóval fura, hogy a döntéseket meghozó politikusok, rendőrök otthon nem szembesülnek ellenvéleménnyel, nekem kicsit hiányos volt a másik oldal motivációja. Különösen egy apró gondolat miatt, ami az egyik aktivista szájából hangzott el,
„Miszerint ott vagyunk minden lakásban…” Ennek ellenére – vagy tán pont ezért – a film egyre inkább beszívott magába, egyre jobban támogattam Maudék ügyét, egyre jobban tudtam kötődni a nőkhöz, a mozgalom szereplőihez. Így, ilyen lelkiállapotban érkeztem el a fináléhoz… ami aztán tényleg mellbevágott. Ugye, erről megint csak lófaszt se tudtam, így minden pillanata feszült izgalom és élmény volt. Az tény, hogy menet közben – szó szerint!! – megfordult a fejemben valami hasonló, de én más szereposztásban gondoltam a dolgokat. Épp ezért lepett meg a tett, egy végig háttérbe szoruló, direkt félhomályban hagyott mellékszereplő tette – sok helyen ezt írják a mozi legnagyobb hibájának, miszerint egy ilyen fontos mozgalmi figura fontos tette nagyobb súlyt érdemelt volna… Én viszont azt mondom, hogy Maud szemén keresztül nézve a világot, az ő radikalizálódását átélve volt ez így igazán megdöbbentő és hatásos esemény.
Az
A szüfrazsett, ami egy nyíltan feminista mozi, minden férfiember számára egy óriási élmény lehet, ha egyrészt tényleg kicsivel több empátia szorul bele a női nem iránt (értsd: a napi vicceken túl TÉNYLEG képes elfogadni őket), illetve ha egy kicsit képes a film cselekményét kivetíteni a világra. Akár a napi világra is. Maga a mozi a rettentő jó korrajzával, érdekes figuráival (Helena Bohnam Carter!!), jó ütemű lendületével, érzelmes és megdöbbentő pillanataival minden segítséget megad ehhez. A legutolsó képkockák az archív felvételekkel már felteszik az i-re a pontot – hisz ez, így megtörtént – de nekem az egész koronája az a felsorolás volt, amiben néhány országok említenek, hol, mikor kaptak szavazati jogot a nők. Amiben igazán nem az a legmegdöbbentőbb, hogy a demokrácia kéretlen nagykövetének, az USA-nak a puszipajtásában, Szaud-Arábiában még 2015-ben sem (nesze neked arab világ meg muszlimok), hanem hogy Oroszországban előbb, mint Angliában…
Mert Angliában csak 1928-ban. Emmeline Pankhurst halálával…
80%
.
Téma: 
Tárgy: 
Hétf. Feb. 22, 2016 9:11 pm