Gondolom, már mindenki tűkön ülve várta, hogy hogyan alakul a századfordulós "Nők a pult mögött", hiszen csaknem másfél évvel ezelőtt írtam róla utoljára. De most már ki lehet ereszteni a felgyűlt gőzt, végre ennek a folytatása is sorra került.
Ezúttal a szokásosnál egy kicsit nagyobbat ugrott előre ez az évad, majdnem 10 évet, a Selfridge's áruház megnyitásának húszadik évfordulója környékére. Ennyi idő alatt természetesen sokaknak gyökerestől fordult fel az élete, így megint csak egy teljesen új felállást kell megszoknia a nézőnek. Ebben Harry már alig látszik foglalkozni a céggel, legalábbis sokkal többet mutatnak a vad éjszakai tivornyáiról és kártyapartijairól, amik csak még inkább felpörögnek, amikor belibben a képbe a két múltkor is emlegetett Dolly-lány, akik a celebek korabeli megfelelői, a szó "parishiltoni" értelmében. Pedig az évek Harry felett sem múltak el nyomtalanul, aminek hol egy balesetben látja bizonyítékát, hol egy halálesetben, amire csak még több munka, még több parti és még nagyobb kockázat a válasz, amit egyre kevesebben néznek jó szemmel, leginkább persze a családján belül. A dolog néha odáig fajul, hogy olyan embereket haragít magára a pénzszórással és a türelmetlenséggel, akiket nagyon nem kéne, vagy éppen a fiára lesz féltékeny, mintha az a babérjaira törne, és ki akarná túrni az üzletből, miközben a komoly, családos Gordon még mindig csak az apját akarja büszkévé tenni a gondjaira bízott üzletágak sikerre vitelével. Közben mintha csak az áruház sikerének a kisugárzása tenné, aki onnan indult, mostanra mind fényes karriert tudhat magáénak, legyen az a pincérként induló Victor, aki most a város legnépszerűbb klubját vezeti, vagy Kitty, az egykori bolti eladó, akire talán újabb lehetőségek várnak a tengerentúlon. Aztán van, akinek a fárasztó, de szeretetteljes feladata, hogy négy tinédzser gyereket neveljen egyedül, miután mindhárom nőt elvesztette, akik fontosak voltak neki, de talán még visszatérhet a szerelem az életébe (azaz Mr. Groove), és még a legutóbb a kilátástalanság miatt oly kétségbeesett ex-Lady Loxley is egy neves párizsi divatház tulajdonosaként tér vissza Londonba, pedig a válás szinte pénztelenül hagyta. Vagyis igazából szinte mindenkinek a sorsa jobbra fordult, kicsit megízlelve a sikert, a gazdagságot vagy a boldogságot, aminek szilárd alapja az áruház... csak hát mindjárt beszédesebb lesz az elején említett évforduló, ha leírom, hogy ez 1929-et jelenti, és vele a bukást...
Talán túl könnyű rásütni az efféle sorozatokra, hogy sekélyesek, ahogy prémgalléros hölgyek szemlézik a parfümöket a csillogó vitrinek tükrében, vagy ahogy gazdag úrifiúk kérnek randevút a megilletődött kisasszonytól a kendős részlegről. A Mr. Selfridge azonban (és talán ez mindegyiknek vonása, csak nem nézek eleget ahhoz, hogy tudjam) mindig megtalálta azt a kort, amikor annak nehézségeit is be tudta mutatni, és teszi ezt most is, talán sokkal nyíltabban is, mint eddig. Nem csak arról van szó, hogy az ízlés vagy a technológia változása milyen kihívások és kockázatok elé állítja az üzletet (pedig már lehet porszívót meg mosógépet kapni, és a tévé is megrendelhető, előbb-utóbb úgyis feltalálják...), Harry tőzsdei hazardírozásával együtt, hanem ettől kicsit függetlenül az életkorból eredő dilemmák, amik az eltelt évtizedekben sem nagyon változtak, legfeljebb csak a társadalmi környezetük. Eddig a konfliktusok legtöbbször a szereplők között zajlottak, üzleti rivalizálás, szerelmi féltékenység vagy bosszú formájában, amiből most is akad bőven, vagy olyan társadalmi problémákat képeztek le, mint a világháború, de most valamivel több a személyes probléma, ami önmagában is megáll. Egy szeretett rokon elvesztésének fájdalma. Szembesülés egy halálos betegséggel, és abból következően az élet végességével, őrlődve a kétségben, hogy vajon minden át lett-e adva az utódoknak, amit átadható volt a boldog, eredményes életük érdekében. Vagy éppen fordítva, karrier és gyermekvállalás között dilemmázva, látva azt is, hogy egyik sem vezet eredendően a jobb élethez, főleg nem az akkori nőideál és a "női princípium" elvárásainak fényében, miközben arra is érdemes gondolni, ki hol akar tartani tíz év múlva, vagy hogy mit is súgnak az ösztönei. De van olyan szál is, ami a nők hátrányos megkülönböztetését még kiegészíti a feketék, a "gyarmatiak" társadalmi kiközösítésével, háttérbe szorításával is, ami nem kicsit groteszk abban a sorozatban, ahol ebben az évadban van talán az első két színesbőrű szereplő... de itt legalább akad. Mindennek meg remek ellenpontjai a Dolly-nővérek, akik játsszák a botrányhősnőt mindenki megrökönyödésére mínusz Harry, és talán nem soviniszta erkölcscsőszködés azt mondani, hogy rég láttam két ilyen pezsgőmeghajtású "sötétszőke" picsát.
Nekem ez így még mindig érdekes volt, szívesen néztem a szereplők életének alakulását, vele az olyan kis megszokott epizódokat, mint a Micimackó könyvbemutatója az áruházban. Örülhettem például Katherine Kelly visszatérésének Mae-ként, még ha nem is az a rideg, manipulatív arisztokrata, aki valaha volt, hanem egyszerűen egy sikeres üzletasszony, elismert ruhatervező, aki a régi idők emlékére és a barátságra tekintettel dolgozni kezd Harrynek, mint a divatrészleg vezetője, és aki még mindig ellenállhatatlanul vonzó a férfiak számára. Sok jó színész akad, akár a könnyedség, akár a dráma kifejezéséről van szó, és az időtáv miatt teljes stílusváltáson is átesett a Mr. Selfridge, teljesen lecserélődött a ruhatár a 20-as évek végéhez illően, de még a frizurák sokféleségével is próbáltak korhűen lenni, így dicséret jár a jelmezeseknek és a sminkeseknek... de azért így sem voltam még annyira elégedett sem a külsőségekkel, és aki ennek keretében megint csak leginkább kilógott a környezetből, az Harry Selfridge. Mindenkit próbáltak például egy kicsit öregíteni, de Jeremy Pivennel nekem túlzásba estek; megtört, ráncos embert csináltak belőle, pedig azért ötven körül még nem kéne annak lennie, olyan Derrick-táskákkal, hogy nem menne át velük a reptéri ellenőrzésen. Pivenről ráadásul múltkor még csak azt mondtam, hogy kicsit beleunni látszik a szerepbe, most viszont már olyan, mintha ott sem lenne; sokszor ugyanaz az atyáskodó, ernyedt játék, néha megszakítva egy-egy műsírással. Hol van itt az embereiért tűzbe menő vezető, vagy a hibái ellen küzdő férfi, és hol van az a Piven, aki sokak kedvence lett Ari Goldként, vagy aki ezt a jelenetet úgy elnyomta, olyan átéléssel, hogy még mindig beleborsódzik a hátam?! És ugyanez igaz a díszletekre is, ami mindig is maximálisan aprólékos és életteli volt, sok fejlődéssel évadról évadra, mostanra például sok külső helyszínnel, akár külföldiekkel is megspékelve, ezúttal viszont sokszor volt olyan érzésem, hogy csak színpadi díszletet látok, amiben nem igazán találják a helyüket a karakterek, és csak kóvályognak, keresve a szavakat... olyannyira, hogy egy idő után zavaró lett a rendszeres bevágás az éppen nem beszélő szereplőkre, vagy feltűntek az "elharapott" mondatok, "elcsúszó" szájak.
A Selfridge's áruház hosszú utat járt be onnantól, amikor a londoni hölgyek még illetlenségnek gondolták a közszemlére kitett, szabadon megfogdosható portékát, ahogy a Mr. Selfridge sorozat is, amíg a romantikus légyottok, a titkolt viszonyok és a bálok fiatalos ragyogásától eljutott addig a kicsit megfáradt, de patinájában még mindig gazdag drámasorozatig, ami erre az évadra lett. Tudomásom szerint nem terveznek belőle folytatást (nem is nagyon lenne kivel, amilyen sebességgel kiírták az alap karaktereket, így vagy úgy), úgyhogy részemről ezt a boltot becsukom, térjen be hozzánk máskor is.
Továbbra sem hiszem, hogy bárkinek "kedvet" csináltam volna ehhez a sorozathoz , de még így is szívesen írok erről is . Csak nehogy bárki véletlenül is kikérje magának, hogy önző módon magamnak tartva meg a folytatás izgalmait lemaradt a "Nők a pult mögött" period drama változatáról .
Egyszer fent, egyszer lent... És ez most nem csak az I. világháború után lassan újra éledező üzleti életre, hanem Harry magánéletére is igaz. Alig pár hónappal azután ugyanis, hogy egy végzetes betegség miatt el kellett temetnie Rose-t, akinek a hiánya sokáig betömhetetlen űrt hagyott az életében, amire csak gyenge pótszer volt a munkaterápia, már egy boldog esemény előkészületeire kell figyelnie, a legidősebb lánya, Rosalie esküvőjére. A lány már rég túl van azokon a tinédzser éveken, amikor vagy tíz éve az apjával először jöttek Londonba, és Lady Mae unszolására az első báljára készült, a ház új asszonyaként egy orosz arisztokrata (Serge) mellett tervezi megtalálni a boldogságot, még ha erre árnyékot vet is a férfi csapodárnak mondott természete, a repülés iránti hóbortja és a Selfridge-vagyonba nagy sebességgel befurakodni igyekvő anyós, Marie. De nem Rosalie az egyetlen, aki mostanra már házasságban él a szereplők közül, hiszen Mr. Grove és Doris már lassan nem is számolják, hány gyerekük van, Kitty és Frank is egymásra találtak, és Agnes sem húzza egy napnál sem tovább a szükségesnél az évek óta tervezgetett esküvőjüket Henri-val. Az áruház, a tér, ahol vagy aminek kapcsán annak idején mind először találkoznak, sikerrel, de nem nyom nélkül vészelte át a háborút, mert bár lehetőség van a terjeszkedésre, további boltok nyitására szerte a brit szigeteken, a béke majdnem akkora feladatot ró a szervezésre és a költségvetésre Harry Selfridge társadalmi szerepvállalásával, mint a hadbalépés. Ebbe a gyásszal és nehézségekkel terhelt, de azért a viszontlátás és a reménykedés örömén alapuló állapot akkor kezd meginogni, amikor Lord Loxley visszatér az Államokból, hogy a válása és a csalásait követő lebukása okán keletkezett bosszúvágyát végre kiélhesse Harry-n, és erre az első felhasználható bábra jó választásnak tűnik Serge.
Amire először változásként felfigyeltem az előző évadhoz képest, hogy bár némileg bővült a szereplők köre, mégis jóval összeszedettebb, egyenletesebb hatást kelt, mint korábban. Legutóbb azt emeltem ki negatívumként, hogy a szereplők kapcsolatai és hangulata túl hektikus, látszólag minden ok nélkül változik részről részre, és ettől még ez a "limonádé" is meg tud zavarosodni. Miután az első részben újra felveszi a sorozat a fonalakat, onnantól jóval "finomabban" hurkolja azokat egymásba, az események jobban következnek a szereplők életéből, mint a véletlenekből, és ez nagyon jót tett a hangulatnak is. A konfliktusok természetesebbnek hatnak, jobban kitöltik a rendelkezésre álló időkeretet, és elég széles skálán is mozognak, Gordon esetlen szárnypróbálgatásaitól a nők és az üzlet terén, Harry új, titkot rejtegető szeretőjén és üzlettársán keresztül a Victor bárjával kapcsolatos problémákon át nekem ilyen környezetben elég komoly témákig. Nem tudom, hogy a többi századfordulós drámában ez hogy megy, de azért itt erősen belementek a háború utóhatásaiba, például hogy a nők munkába állása mennyire rontja a háborúból visszatérő katonák megélhetési esélyeit, és ez milyen összeütközésekhez vezet, de akadnak tünetei a lövészárkokban és a csatamezőkön töltött hónapok hatására jelentkező poszttraumás sokknak, illetve egy nemi erőszak kísérletére is sor kerül, kiegészülve a környezet erre adott reakcióival. És hogy példát is mondjak a jobban kezelt összefüggésekre, több konfliktus is olyan, amit Lord Loxley megpróbál és megpróbálhat Harry ellen felhasználni: amikor Harry kiáll a "dolgozó nők" mellett, Loxley azonnal ujjal kezd mutogatni rá, mint az amerikaira, aki semmibe veszi és nyomorba taszítva őket sorsukra hagyja Anglia hőseit. És ami még említésre méltóan tetszett, hogy mivel ez már a harmadik évad, sok olyan részlet van, amit a néző is ismerhet a szereplők egymás közti múltjából, és jó ezeket visszahallani, ahogy a házasságok, viszonyok, barátságok, üzletek közepette visszautalnak ezekre, az öt éves "szünetek" ellenére is folyamatosságot hozva a sorozatba, hanyagolva a máshol és máskor előforduló "amnéziát".
A régi szereplőket és színészeket korábban is méltattam, kétszer is, így rájuk már annyira nem térnék ki, legfeljebb annyira, hogy Jeremy Piven bármilyen jó színész is, kicsit beleunni látszik ebbe a szerepébe; Harry-t persze meggyötörte az élet, és emiatt is lehetne fáradtabb, felhősebb a tekintete, sokszor csak zavartan mosolyog vagy fenyegetőzik, de már közel sem olyan hatásosan és szenvedélyesen, mint ahogy beledöngölte Mr. Towlert az első évadban az asztalba. Még kezdetektől ott levő mellékszereplők is kezdenek fölébe nőni, legyen az akár Mr. Crabb, a könyvelő, aki egyszerre hoz józanságot és egy kis atyáskodást a bolt életébe, Gordon, aki kiismerve az üzlet működését tör felfelé a ranglétrán, vagy az állandóan cserfes Kitty (Amy Beth Hayes), de aki talán aki legnagyobbat nőtt a szememben, aki a legtöbbet fejlődött az évek alatt, az George (Calum Callaghan); az első évadban Agnesnek még a széltől is óvnia kellett a dadogós, a részeges apjuk által megtört fiút, de aztán a munka, a jellempróbáló események, aztán meg a háború megerősítették annyira, hogy becsülettel és becsületesen helyt tudjon állni bármilyen helyzetben. Az újak közül a Marie-t alakító Zoë Wanamakertől vártam többet, őt már láthattam több Agatha Christie feldolgozásban is, de Marie szerepe egy kicsit idegenül állt "rajta", és ahogy kiderült, a Serge-t megformáló Leon Ockendent is ismerem, Norman Jaydenként a Heavy Rainből, de sajnos az ő szerepe sem adott sok lehetőséget a kibontakozásra. Inkább Violette Selfridge és Hannah Tointon volt az, akik nagyon egymásra találtak, mert a felvágott nyelvű, kalandkereső, de igazából csak szeretetre vágyó fruska jól áll neki, és sokkal több lehetőséget is jelent, mint a szinte csak kellékként használt Rosalie Kara Tointonnak... ugyanis igen, ők tényleg testvérek (és én még furcsálltam, hogy mennyire hasonlítanak, hogy milyen remek a casting!). Aki az előző, de legalábbis az első évadban nagy kedvenc volt, Lady Mae, őt sajnos ezúttal nélkülöznöm kellett, Katherine Kelly szülési szabadsága miatt.
Leginkább a látványosságokban éreztem, hogy a sorozat egy kicsit visszavett. Az üzletház alsó szintjét még mindig elárasztják a vitrinek és a csecsebecsék, és a divatosztályt is mutatják párszor, de ezzel az emlékezetesebb helyszínek véget is értek, az olyan új helyszínek, mint az új Grove-rezidencia, a tetőterasz, Victor lebuja vagy a dolgozószoba aligha érnek ezek nyomába. Ami pedig lehet, hogy eddig is így volt, mindenesetre most tűnt fel annyira, hogy zavarjon: sok jelenetnek van green-box hatása a túl homályos háttér miatt.
Úgyhogy vizuálisan már vesztett valamennyit a sorozat a varázsából, de más vonatkozásaiban sokkal jobban tetszett; talán ez az évad jött be legjobban a háromból, ahol a sztori és a képi világ leginkább egyensúlyban volt. Ezért is vagyok kiváncsi a folytatásra, bár egy kicsit aggódva, mert sok konfliktust elég véglegesen zártak le mostanra, és a finálé sem az a tengernyi boldogság Harry számára; eddig is nagy hazardőr volt, de a gyász és a csalódás indítják meg igazán a lejtőn. És ahogy bemutatták, ebben a következő évadban két új szereplő lesz "segítségére", a nagyvilági, szerencsejátékfüggő -és nem mellesleg magyar- DollySisters, akiknek az isten pénze sem lesz elég, és ezt akkor is keserű lesz végignézni, ha a kezdetektől tudom, hogy Harry Selfridge nyomorban végezte.
Az első évadban megkedvelt figurák, a remek színészek, a kiváló századfordulós hangulat és a számomra fogyaszthatóan sekélyes románcok miatt úgy gondoltam, hogy a folytatással sem foghatok mellé, így az elmúlt időszak "agyalósabb"-drámaibb filmjeit kipihenendő azt választottam megnézésre a "készletemből". Az is volt olyan, hogy legyen kedvem írni róla, még ha persze nincsenek is illúzióim az efféle sorozatok iránti itteni érdeklődésről .
Az előző évad ott hagyta abba, hogy a Selfridges áruház szépen felfutott, az üzleti siker mellett viszont magánéleti kudarcok és egy kisebb emberi megszégyenülés (egy gúnyos hangvételű bosszú-színdarab) szegélyezték Harry Selfridge útját. A folytatás kb. négy évvel később veszi fel a fonalat, és leginkább az első világháború körüli eseményeket helyezi a fókuszba, ill. hogy ezek hogyan hatottak az áruházra és a benne dolgozókra. Kezdetben még csak a feszült nemzetközi légkör a probléma, és a bizonytalanság miatt mondjuk a szakszervezetek előretörése, majd a hadba lépések után a jótékonysági rendezvények, adománygyűjtések szolgáltatják a hátteret, de éppúgy problémát okoz a dolgozói állományt jelentős részben kitevő fiatal férfiak bevonulása, és a munkaköreik betöltése, hogy az évad vége felé olyan komoly témák is teret kapjanak, mint az "ellenséges" külföldiek iránt egyre erősödő ellenszenv, legyenek azok emberek vagy áruk, tetején a kémkedések vádjával. A háborús helyzet miatt maga az áruház és az üzleti élet kicsit visszaszorul az emberi kapcsolatok és drámák rovására (naná, nem igazán lenne illendő még mindig azon vergődni, hogy jaj, vajon elkészül-e időre egy "fontos" kirakat, vagy megérkezett-e a legújabb minőségi teaszállítmány), követve családok, szerelmespárok szétszakadását, a folyamatos aggodalmat, hogy aztán olykor elkerülhetetlenül kísérje ezeket a gyász, ahogy az idő telik... de többen vannak olyanok is, akiknek éppen az állandó félelem az élet rövidségétől adja meg a végső lökést, ahogy megtegyék, ami régóta a szívük vágya, úgyhogy akad a kosztümös filmekben szinte kikerülhetetlen szerelmi viszonyokból is elég.
Ebből is látszik, hogy az első évadhoz képest jócskán kitágult a tér, amiben mindez játszódik. Korábban szinte csak az áruház bejárata, előtere és a vezetőségi irodák, pár előkelőbb ház és egy-két dolgozó lakása, illetve a revü volt, amiben a szereplők mozogtak, de ez a folytatással (és gondolom az azzal együtt járó nagyobb költségvetéssel) kibővült mulatókkal, kocsmákkal, kültéri jelenetekkel, meg további lakásokkal, így aztán a főbb szereplők mindegyikének magánéletébe be lehet tekinteni, a nyitvatartási időn túl is. Díszletek, jelmezek és kellékek terén a korábbi részek sem vallottak szégyent, a rengeteg üvegvitrin miatt üresnek is tűnne mondjuk az előtér a sok csecsebecse, tégely, kiegészítő és ruhadarab nélkül, de most még ahhoz képest is kétszer annyinak látszik minden, sokkal élénkebbek, ragyogóbbak lettek a belső terek. Ezt a részletgazdagságot és sokszínűséget a külső helyszínek csak részben tudták követni: a korabeli épületek némelyikét nyilván csak CGI-vel lehetett megidézni, ami legtöbbször szépen és észrevétlenül simul a képbe, de akadt elég gyenge munka is (azt a vágást, ami a tetőtől az utcaszintig mutatja be a Selfridgest, feltűnően sterilnek, unalmasnak és amatőrnek találtam). Viszont végre nem csak ugyanaz a pár jármű rója az utcákat körbe-körbe, nem csak a kirakat felől, statikusan mutatja az utcát a kamera, hanem néha hajlandó más szögekből is megtenni ugyanezt, és megmosolyogtam, amikor egyszer a múltkor hiányolt lócitromokat is sikerült az utcakőre "digitalizálni" .
Mindez így együtt nagyszerű élmény volt, de semmilyen háború nincs meg áldozatok nélkül. Az évad elejének nemhogy voltak kellemetlen pillanatai, de olykor fel is dühített, leginkább a karakterekhez kötődve. A négy éves "lyukat" a történetben forgatókönyvírók azzal próbálták ellensúlyozni, hogy minden régi szereplőt valami váratlan helyzetbe kényszerítettek, akár volt ennek értelme, akár nem. Így aztán a szereplők egy része amnéziásként viselkedik (Ms. Mardle (az őt alakító Amanda Abbingtont legutóbb a Sherlock Mrs. Watsonjaként láthatta a nagyérdemű) és Mr. Grove), mások teljes jellemváltozáson mentek át, és mondjuk szerény, kedves lányból, vagy érzékeny, de méltóságteljes asszonyból hisztire hajlamos picsák lettek (Agnes, Mrs. Selfridge), néhányan meg csak kóvályognak a díszletek között, mert az idő túlnyomó részében semmilyen értelmes szerepet nem tudtak nekik kitalálni, de kellenek, mint egy régi bútordarab, amit senkinek nincs szíve kidobni (Frank). Szerencsére vannak pozitív példák is, ahogy mondjuk érzékeltetik, a sikernél már akkor is csak a bukás tudott gyorsabb lenni (Henri). Mivel a korábbi konfliktusok négy év alatt még jobban kiüresedtek, mint amilyenek néha előtte voltak, így kellettek új szereplők, akik között duplán jó volt a rossz hírű táncos mulatót igazgató Delphine Day, mint Mrs. Selfridge új barátnője (ő a Rómából lehet páraknak ismerős), de szimpatikus figura volt a tinédzserré érett Selfridge "úrfi" is, aki néha olyan volt, mint valami élő lelkiismeret. Kellettek új szemétládák is, kiemelten Lord Loxley, aki az egyik legjobban megírt karakter lett, de egyik nagy szívfájdalmam okozója is volt. Az előző évadban ugyanis Lady Mae volt az egyik kedvenc figurám, akinek a mentalitásához egy pipogya, a felesége hóbortjait szó nélkül kiszolgáló férjet tudtam elképzelni. Erre a semmiből előkerül ez a rideg zsarnok, aki mellett Mae ijedt, durcás verébként kezd viselkedni, vagyis akként a kóristalányként, akiként ebbe a házasságba bekerült... pedig ha már a Lord ilyen, szívesebben láttam volna őket úgy, mint Underwoodékat. Az erőszakos, durva Lord mellett elnyomott áldozat szerepe sem a karakternek, sem az őt alakító Katherine Kellynek nem áll jól, az ő esetében a szomorúság kifejezésére szolgáló "bánatos kutyaszemmel kombinált lefittyedő ajak" különösen hangulatromboló volt. De még mindig nem annyira, mint ahogy néhányszor azt éreztem, az írók erőszakkal, kevés indokkal vagy akár anélkül akarják egymásnak ugrasztani a karaktereket, hogy szenvedélyes vitákat tudjanak mutatni, majd ugyanilyen gyorsan és alaptalanul ki is békítik őket, mert a következő részhez az kell, hogy jóban legyenek. Ez a valóságshow-kra jellemző hergelés, és a nyomában járó örihari-öribari dedó már az oviban is ciki, főleg, hogy a szereplők maguk is értetlenkednek néha ezen, de ahogy Harry egyszer majdnem ráborítja az asztalt Delphine-re, majd anélkül, hogy a nő akár csak szóba került volna, egy résszel később meg ő megy hozzá bájcsevegni... egyenesen nevetséges volt.
És ha már Harry: akit ez az évad nagyon sokáig hanyagol, az pont ő. A felesége megérkezésével (aminek okára egyébként szintén nehéz magyarázatot találni, azon kívül, hogy Rose kellett a sorozatba) gyorsan leépíti a szeretőit, néha lelkesítő beszédeket tart a személyzetnek vagy megköt pár üzletet, de hogy mennyire nem akadt neki funkció az elején, az abból látszik, hogy egy igencsak idétlen és hiteltelen viszonyba is bele akarták terelni, hál'istennek sikertelenül. Ez egyébként maradandó rákfene: az előző évadban egy baleset után kómába száműzték egy epizód erejéig, itt meg egyszerűen eltüntették az egyikből, hogy "véletlenül" pont abban a részben indítsanak többfrontos támadást ellene. Na, pont akkor pörög fel minden, és a háborús kaland-krimit idéző események azok, amik az első repedéseket okozzák a Selfridgesnek a háború árnyékában amúgy is meggyengült alapjaiban.
Összességében a Mr. Selfridge egy sokkal érettebb, gazdagabb sorozat érzetét keltette ebben az évadban, ami -talán éppen az érettsége okán- esetenként nagyobb kockázatot is hajlandó volt vállalni... legfeljebb ezek egy része számomra nem sült el valami jól. Igazából csak a már részletezett ballasztokat, a néha kidolgozatlan társas viszonyokat és a számomra zavaró kézi beavatkozásokat tudom negatívumként felhozni, amik a fejlődéssel és a látvány minőségi javulásával együtt nagyjából kiegyenlítik egymást. Jobb, mint az előző évad, de annyival nem éreztem jobban magam közben, hogy több pontot akarjak rá adni.
. Mr Selfridge S1 avagy a századfordulós Nők a pult mögött
A Füstölgő ászok és a Törtetők óta nagy színésznek és remek figurának tartom Jeremy Pivent, ezért amikor olvastam, hogy egy rövidke (10 részes) angol sorozatban "vendégszerepel", úgy döntöttem, ezt látnom kell... noha, ahogy már nem egyszer írtam, a sorozatokkal nem felhőtlen a viszonyom:).
A sorozat életrajzi ihletésű, Harry Gordon Selfridge sikeres amerikai üzletemberként érkezett Londonba a XX. század elején, hogy felrúgva minden lehetséges brit tradíciót ebben az üzletágban, bevásárlóközpontot építsen. Hogy a reménybeli vásárlók szabadon nézegethessék, tapogathassák a kirakott árúkat, és hogy egyáltalán a választék ki legyen téve a pultra, ez abban az időben elképzelhetetlen volt, és Selfridge pont ezen akart változtatni. Élménnyé, látványossá, sőt, kissé hivalkodóvá akarta tenni a vásárlást, de persze a hagyományok, a brit társasági viszonyok és a magánélete is nem várt akadályokat gördített elé. Hiába volt szerető felesége, aki otthont teremtett neki és a gyerekeiknek, hiába volt szinte a becsület megszállottja az üzleti életben, szenvedélyes és kockáztató természete miatt sem a nőket, sem a szerencsejátékot nem vetette meg, hevessége pedig néha a kárára vált. Bármilyen mozgalmas is volt az élet körülötte, persze ez egy sorozathoz kevés lenne, ezért az írók kiszélesítették a fókuszt, és az üzlet kitalált vezetőségének, munkatársainak is szánnak egy-egy, néha egymást keresztező történetszálat, amikkel már néha a Grace klinikán vagy a Barátok köztben érezheti magát az ember, ahol a házasoknak általában szeretőjük van, az egyedülállók pedig legalább két vasat tartanak a tűzbe. Ez ki-kivel viszonyhálózat az egyes epizódokon átívelő sztori, ill. minden rész (fokozandó az érdekességet és a kor megidézését) egy-egy jeles korabeli személynek vagy eseménynek szentelődik, legyen az a szüfrazsett-mozgalom, a balerina Anna Pavlova, vagy Bleriot átkelése a La Manche felett.
Nos, amennyit ki lehetett hozni abból a sorozatból, melynek jelentős részében annyi történik, hogy puccos arisztokrata hölgyek válogatnak a legyezők meg a kesztyűk között, azt a stáb rengeteg munkát belefektetve majdnem mind kihozta. Például a társadalmi helyzet megkövetelte, hogy ne csak maga az üzletház, hanem úri lakások, varieték, klubok is helyszínül szolgáljanak, ráadásul a lehetőségekhez mérten korhűnek kellett lenniük, és ebben a díszletesek, a jelmezesek ill. a kellékesek kiválóan emlékezeteset alkottak, elsőként mindenképpen őket emelném ki. Aztán jönnek a színészek, akik több országból és több ismertségi szintről lettek összeválogatva, és közülük számomra meglepő módon nem Piven figurája lett a kedvencem (bár volt egy három perces jelenete, amitől majdnem hanyatt estem a fotellal), hanem a Lady Loxley-t alakító Katherine Kelly (hitelesen bemutatva a minden embert a markában tartó, rideg asszonyt, aki nagyjából olyan, mint egy szárazjégből faragott királykobra), de tetszett Zoe Tapper is, aki Ellen Love-ot, Selfridge kóristalány szeretőjét keltette életre.
A sorozat igazán magával ragadó volt a maga könnyedsége ellenére is, de pont jól esett egy ilyen semmi mélyenszántóval vagy klasszikus értelemben vett izgalommal bíró filmet nézni. Néha talán túl könnyednek és semmitmondónak is éreztem, a kreált és gyorsan kiüresedő konfliktusok miatt a történet szétmálik, mint az ázott papír, hiába a remek dialógusok meg a pazar háttér. Vártam volna némi ívet a történettől, hogy a siker éveitől hogyan jutott vissza Selfridge abba a nyomorba, ahonnan fiatalkorában indult, de halvány utalásoknál nem futotta többre. A másik, ami viccesen irritáló volt, hogy a hatalmas költségvetés mellett pár kevésbé jelentős apróságra már nem jutott pénz vagy figyelem, leginkább a külső felvételeknél. Az egyik epizódban például nyomatékosan felhívják a néző figyelmét, hogy hogyan adta az utcákat borító lószar azt az ötletet Selfridge-nek, hogy az illatszerosztályt a főbejárathoz tegye... de előtte és utána is minden részben az utcák olyan tiszták, hogy enni lehetne róla. Persze, ki nem szarja le a lószart, de tényleg olyan nagy előrelátást igényelt volna, hogy az epizódok jobb összekötése miatt pár lócitromot minden esetben odadigitalizáljanak? A másik esetben éppen a túl sok ismétlődés tűnt fel (mert nekem semmi sem jó, tudom:)): a stábnak viszonylag kevés oldsmobile állhatott rendelkezésére a forgatáshoz, főleg amiket folyamatosan használhattak, így aztán a külső helyszíneken mindig ugyanaz a tetves busz és ugyanaz az átkozott furgon robog el.
De ezekkel együtt is tetszett. Megfogott a Mr Selfridge régimódi eleganciája, és várhatóan valahogy úgy marad meg az emlékeim között, mint ahogy az ember sem teszi el általában az egész újságot, csak mert talált benne pár érdekes cikket, hanem kivágja és elrakja azokat egy dossziéba.
Téma: 
Tárgy: 
Szomb. Jan. 21, 2017 12:23 am
, de még így is szívesen írok erről is