2 találat

.
Who am I: Egy rendszer sincs biztonságban / Whoami - Kein System ist sicher



Ahogy említettem, amúgy is hasonló témában terveztem mostanában sorozatot nézni, így arra éppen jó felvezetésnek tűnt ez a friss kedvcsináló, ezért is lehet az, hogy a bővített ajánló megírása után még alig hűlt ki Artu billentyűzete, és máris koptatom a sajátomat .

Pedig az elején még olyan sokat nem adtam volna azért, hogy nem az ezeregyszer látott sablon felemelkedéstörténetet fogom látni, amiben a "láthatatlanul élő Ben végre megtalálja azt a társaságot, amivel kitűnhet, meglesz a siker, a csaj, a kocsi, a hírnév, a pénz, és egy átverés után ugyanolyan gyors lesz a magaslatról a zuhanás is. Ez látszott messziről, már amikor elkezdődött a kihallgatásos-vérfürdős keretsztori, és később sem hagyott alább a tombolós bulijelenetekkel, ami laza meg zajos meg piás, csak épp elég unalmas is. Úgy az első fél órában a szélsőjobbos animáció kötötte csak le a figyelmem, és az, ahogy a szintén elég egydimenziós karakterek elkezdtek valamennyire érdekesek lenni. Elsőre még talán Stephan volt valamennyire különleges, mert Max nekem sokszor csak egy pojáca volt, bármennyire is tudta fokozni a partihangulatot, Paul meg annyira az anyja pincéjében élő, hájas, szűz geek archetípusa volt, hogy már fájt, ráadásul nincs is szinte semmi szerepe. Utólag egy árnyalatnyi drámaiságot adott az egésznek a CLAY tagjainak motivációja, hogy mind a négyen más okból kerülhettek a hackercsapatba.

A második körben már sokkal összetettebb lett mindez, egyszerűen azért, mert rengeteg benne a hivatkozás, az összehasonlítási alap és a kellemes filmes emlék. Mondtam már, nem kell feltalálni a spanyolviaszt, ha a már korábban látott elemeket egy film újszerűen tudja összeilleszteni, attól már lehet nyert ügye. Itt felsorolni is elég ezeket, mert ugyan Artu csak egyet emlegetett, de én "találtam" még legalább ötöt, amik között még a saját filmünk, az Élet-mentés is befigyelt . Ezen kívül a valós életbe is van kikacsintás a virtuális világból, ahogy a CLAY maszkjai visszautalnak az Anonymusra, vagy ahogy az egész koncepcióban felsejlik egy kicsit a Wikileaks, a végén egy bónusz Julian Assange utalással. Ott van az darknet "ötlete", amiről nekem kapásból a Shadowland ugrott be (a Shadowrun világának saját darknetje, az árnyvadászok fő virtuális információszerző és találkahelye), de ilyen egyébként valóban van, a Dark Weben virágzik a fegyverek, az emberek és a drogok online shoppingja, a sok egyéb árnyéküzlet mellett. Ez utóbbi, a maszkos-metrós részek ráadásul abszolút látványosak, remekül feldobják a hangulatot, és az "eszközkezelésen" keresztül egy kicsit "kézzelfoghatóbbá" teszik azt, ami csak pár kódsor egy programban.

De egyébként a stábnak amúgy sincs oka szégyenkezni, szerintem minden klappolt, amennyire azt egy ilyen szintű filmtől elvárhatom. És a sok utalás mellett tényleg belefér még egy kis figyelmeztetés is az informatika "veszélyeiről", még akkor is, ha a CLAY akciói inkább csak a gúnyolódást és a botránykeltést szolgálták is, és a srácoknak volt valamifajta önkritikájuk, nem voltak elsődlegesen rosszindulatúak (a "Sorry" hatalmas volt ). De azért nem árt, ha a kedves néző észben tartja, hogy nem mindenki ilyen anarchista kis hülyegyerek, mert ha így lenne, akkor nem lenne annyi csalás, nem lenne sokmilliárdos üzlet a számítógépes adathalászatban és vírusokban, és az emberek nem lennének ennyire kiszolgáltatva, amiről egyébként fogalmuk sem nagyon van. Nem kell paranoiásnak lenni, de a lassan mindent behálózó programok között bármikor lehet találni olyat, amin keresztül be lehet szivárogni. Éppen nemrég láttam egy cikket arról, hogy az autók ma már guruló számítógépek, így ugyanúgy hackelhetők, akár a kormány vagy a fék is. A kedvenc példám meg a facebook, mert szoktam volt mondani, hogy ha az embereket köteleznék azon adatok nyilvánossá tételére, amiket örömmel posztolnak ki, a magánélet szentségére hivatkozással mind mélységesen fel lennének háborodva. Ja, és hogy hivatalosan törvénytelen, hogy a munkáltatók felhasználják a facebookon levő adatokat; ki nem szarja le, amikor mindegyik csinálja?! A facebook a kissé még tökéletlen, virtuális "grain", és még pár év, aztán ahogy annál, úgy ennél is "gyanús" lesz, ha valaki kimarad vagy valami hiányzik. És éppen ez a fogalmatlanság teszi "hackelhetővé" az embereket, minden rendszer leggyengébb láncszemét, hiszen minden hiba, minden rés a pajzson emberi mulasztás, felkészületlenség vagy alaposság eredménye. 100%-os biztonság nincs és soha nem is lesz, de legyen a bizonytalanság bármilyen kicsi, annak 100%-ig szar lesz, aki beleesik a hibahatárba.

De a sok lelkesedés mellet azért nekem is volt olyan dolog, ami nem jött be, és az nem a gépzene -én sem rajongok mindegyik fajtájáért, de ennek is megvan a helye a zenei világomban-, hanem éppen az említett emberi hülyeség. Egy jelenetet leszámítva ugyanis tök hihető az, hogy a CLAY tagjai úgy mennek be mindenhova, mintha csak Mentos-reklámot forgatnának, nem a magabiztosságuk miatt, hanem mert annyira magától értetődő, hogy kb. két másodperc alatt tudnak csinálni egy hulladékudvarba belépőkártyát, hogy kár is lenne ennek mutogatására pazarolni a drága műsoridőt. Ez az egy pedig az "elvesztettem a pénztárcámat"-rész; semmi értelme annak, hogy az őr nem tartja végig szemmel Bent, mintha figyelni őt pénztárcakeresés közben az étkezőben túl szemérmetlen lenne.

Ebben megvan a lehetőség, hogy maradandó legyen . A kezdeti nehézkes indulás után, ahogy az adrenalin felpörög, ahogy kiderül, hogy ez a dolog nem csak virtuális, igenis vérre megy, és bárki könnyen, de végzetesen elbízhatja magát, rendesen kinő a film a saját árnyékából, és igencsak frappáns fináléval ajándékozza meg a nézőjét.

8,5/10
.

.




Who am I – Egy rendszer sincs biztonságban




Nem mondom, hogy minden szándékosságot nélkülöz a dolog, de úgy alakult, hogy a Kriegerin fordítása után valahogy a világ legtermészetesebb módján egy újabb német nyelvű mozi jött szembe velem a Who am I személyében. S ugyan az eredetileg svéd rendező, Baran do Odar korábbi életművéről semmit sem tudtam, a film témája, maga a hackerkedés felkeltette a figyelmemet. Amúgy is egyre inkább egy számítógép és internetfüggő világban élünk, ahol kiszámíthatatlan veszélyeknek van kitéve mindenki, aki felcsatlakozik naponta a hálóra, de kétségkívül plusz motiváció volt az, hogy a kimondottan kínos Blackhat után valami ütős kis mozit lássak a témában. Hát… a Who am I minden előzetes várakozásomat felülmúlta.

Benjamin (Tom Schilling) egy igazi niemand. Tipikusan az a srác, akin mindenki átnéz, az örök lúzer mindenben: idióta maszkban, idióta jelmondatokat hangoztatva pizzafutárként keresi a kenyerét. Belső frusztrációit talán pont ezért a számítógép előtt ülve vezeti le, egy idő után zseniális hackerré képzi magát. Az internet világában azonban egy MRX nevű srác a király, Benjamin – ahogy talán mindenki ebben a közegben – őt tekinti példaképének, s bizony mindenkinek jól esik, ha a „nagyok” is elismerően bólogatnak munkái láttán. Ez az érzés aztán különösen felerősödik, mikor a félénk srác találkozik egy anarchista csoporttal, akik elég lököttek és bátrak a botránykeltéshez – épp csak nem értenek igazán a programíráshoz. Kapóra jön nekik a fiatal, félénk srác, így Benjamin hamarosan a kis csapat megbecsült tagja lesz. Egyre őrültebb és őrültebb produkciókat hajtanak végre, amivel hamarosan nem csak a nagyvilág, hanem az internetes alvilág figyelmét is felkeltik: még a titokzatos MRX-el is sikerül kapcsolatba kerülni. Sőt, konfrontálódni is, a kis csapat, aminek egyébként hamarosan saját neve is lesz CLAY (Clowns Laughing At You) formában pedig kénytelen lesz a saját irháját menteni. Nem is akárhogy…

De többet nem is akarok én erről az egészről elárulni. Főleg nem arról, hogy az egész sztori milyen körülmények között bontakozik ki, milyen keretet kap az egész és abban minek milyen szerepe lesz a végkifejlet tekintetében… Sokkal inkább végigmennék azokon a pontokon, amik miatt nekem ez az egész borzasztóan bejött, azokon a zseniális forgatókönyves és filmkészítési húzásokon, mik miatt ez egy maradandó film lett nálam. Kezdjük rögtön az elején, a CLAY-jel. Kérem, bárki is csinálta a castingot, csillagos ötös. Ezeket a figurákat, így összehozni tökéletes lett: Max, a főnök, az alfahím a csapatban – Benjaminnal ellenétben a GYŐZTES –, a hihetetlen pofátlan stílusával, rámenősségével és bátorságával igazi vezéregyénisége a csapatnak. Aztán ott van a félig vagy teljesen őrült, adrenalinvadász, tetkós Stephan, a szoftveres, aki a film „csipetnyi sója”, humorával, egyáltalán önnön lényével zseniális figura. Máshogy, de ugyanez a dagi, zárkózott, félős, nehezen barátkozó Paul, a hardverspecialista – az egész csapat léte és sikere néha már burleszkbe hajlóan komikus, ugyanakkor simán elhiszem, hogy az informatika világában nem Expandebles-szerű csapatok tevékenykednek, hanem inkább ehhez hasonló, az életben helyenként szürke vagy épp szerencsétlen alakok.

Ezzel a gondolatmenettel jutunk el a másik nagyon fontos és kiválóan megoldott dologhoz: az alternatív világhoz. Az a helyzet ugyanis, hogy a hackelés, a netes kommunikáció képi megjelenítésére egy arc nélküli, csupa maszkot viselő figurából álló metrókocsit hoztak létre. Ott találkoznak a hackerek, ott zajlanak a fájlcserék, ott próbálják egymásról kideríteni, ki kicsoda. Tényleg úgy érezzük, mint ha magunk is elmerülnénk az internet mélységeibe, egyúttal ez az ábrázolás remekül fogja meg az anonimitás lényegét is – a finálé leleplezős jelenete pedig nagyszerűen illik ebbe a képbe. A sokszoros csavar egyik elemeként amúgy is hatásos lenne, de a nekem a lebuktatás módja és szimbolikája is nagyon tetszett. Mint ahogy alapból tetszett a CLAY csapat minden mutatványa, legyen az a világítás manipulálásával megjelenített „We kill animals” felirat, vagy a meghackelt náci gyűlésen bemutatott video. Remek ötletek, amik nincsenek telepakolva mindenféle lehetetlen küldetésekkel, ez nem MI – ez a valóság. Félelmetes belegondolni, hogy néhány srác mire is lehet képes, milyen erőket kell mozgósítani ahhoz a való világban, hogy mindezt a piac szereplői kivédjék… több-kevesebb sikerrel ugyebár. Mert a film még csak nem is számol az emberi hülyeséggel, ezúttal nem az volt a cél.

Igen, az ember hülyeség. Hogy is van a moziban? „A legnagyobb sebezhetőség nem a programokban vagy a szerverekben vannak. Az ember a legfőbb biztonsági hiba. Az ember természeténél fogva jóhiszemű és a konfliktuskerülő. A leghatékonyabb az összes hacker módszer között a megtévesztés művészetére: az emberek meghackelése” Nos, így pár nappal a film után, azt hiszem rájöttem az egész mozi egyik megoldókulcsára. Mármint hogy a kedves nézőt alaposan meghackelik... Social Engineering… ahogy Max mondja. Hogy az egészet kicsit jobban megértsétek, annyit mindenképp el kell mondanom, hogy az egész mozi kísértetiesen vonzódik egy bizonyos David Fincher klasszikushoz. Ám ez egyáltalán nem koppintás, inkább egyfajta nyílt tiszteletadás – s egyben a zseniális hackelés része. Szerintem egyáltalán nem véletlen már az sem, hogy a főszereplő német srác bizonyos beállításokban kiköpött Edward Norton, mint ahogy az sem véletlen, hogy az egész élethelyzete, története, az egész anarchista csoport, mind-mind  a másik mozi alapjaira épít. Sokan ezért a Who am I-t nem is tartják többre, mint egy ócska másolat – viszont véleményem szerint ennél sokkal több van benne. Pláne, amikor a fináléhoz érkezünk: minden addigi olyan – sokszor tudat alatti – utalás, hangulati elem (mint pl. egy moziplakát a szobában), ami Fincherhez kötheti, azt a célt szolgálja, hogy a néző elégedetten csettintsen: hehe, ezt én kitaláltam! Aztán a lófaszt…  Mert a végjáték üt csak igazán, az egész, ahogy össze van rakva, ahogy kinyílik a varázsdoboz és az alapból is érdekes anarchista-hackermoziból egy egészen új dolog bújik elő, egy szabad értelmezésben akár heist mozinak is tekinthető történet – no ez az, ami engem teljesen lenyűgözött.

Csupán egy dolog van, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni – viszont ez olyan erősen szubjektív, hogy objektívan nem kellene befolyásolnia a moziélményt… de hát ki a fene is akar objektív lenni egy élménybeszámoló írásakor. Ez az apróság pedig az az idióta zene. Gondolom koncepció volt, hogy az alapból friss, modern, számítástechnika és net világában játszódó filmet ezzel a német technozenével (gépi zenével) egészítsék ki, de ez az én rocker lelkemnek bizony kínszenvedés volt. Sajnos többször is van benn party, vagy más egyéb jelenet, ami alá ezt a förmedvényt keverték: nekem ez viszont qrvára nem jött be. Rendszeresen kizökkentett a hangulatból… más negatívumot nem igazán tudok felhozni. Hangulata, témája, forgatókönyve kiváló, a német eredeti nyelv nálam ismét külön jó pont volt, úgyhogy maxi ajánlom mindenkinek. Tényleg elvisz egy olyan világba, amiről keveset tudunk, és talán kicsit megbirizgálja a netes biztonságérzetünket is…




85%



.