2 találat

R2-D2 írta:

.
A négyzet

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni.

35%

Ha már így "kedvet csináltál" hozzá, megnéztem most... mert amúgy is akartam, már csak a jelölés miatt is, de enélkül talán ráért volna.

Három Östlund-filmmel a hátam mögött úgy éreztem, ez a leggyengébb mind közül, bármennyire is ezt emelték piedesztálra. Nem azért, mert nem foglal állást, hiszen már önmagában azzal állást foglal, hogy a szélsőségeket kiemelve megmutatja a társadalom, a civilizáció betegségeit, és nem arról csinál habos-babos filmet, hogy ott minden milyen fasza... de valóban "csak" vitát próbál generálni, és nincs minden képkockán, hogy "STOP!"    . Nem azért, mert a művészvilág agybajairól szól, hiszen te is írtad, biztosan vannak ilyen múzeumok, ilyen művek a világban, ahol egy kupac sóder már attól műalkotás lesz, mert a múzeumon belül van, és a marketingesek is tudnak "fura" dolgokat kitalálni, hogy figyelmet generáljanak a mindenre ráépülő közösségi médiában. Még csak nem is azért, mert a karakterei olyanok, amilyenek, hiszen "kedvelhető karakterekkel" nehéz kritizálni, ahogy Östlund stílusát is volt alkalmam megszokni, mert a kedveléstől azért elég messze vagyok.

Hanem azért, mert nemhogy nem kaptam igazán ettől a filmtől semmi újat, és ezért meglehetősen untam a két és fél óráját, de hogy egy olyan mesterséges világba helyezte azokat a kérdéseket, azokat a szituációkat, amiket én már hallottam/láttam Östlundtól, mint a művészvilág, és a konfliktusokat olyan abszurditásokból indítja, mint a postaládákba bedobált üzenetek, ezzel sokat elvett abból a közvetlenségéből, abból a hétköznapiságából, amiért minden hibája ellenére is izgalmas rendezőnek tartom Östlundot, amiben éppen az volt az ütős, hogy mindennapi helyzetekben mutatta meg, mennyire elpuhult, elkényelmesedett is lett a civilizáció... és ne áltassuk magunkat, nem csak a svéd   . És ez így nem is igazán szatíra, hiszen az a túlzásain keresztül általában keserű nevetésre akarja kényszeríteni a nézőit, ebben meg olyan sok nevetnivaló nincs...

Részemről nem Östlund gyáva, hanem a társadalmat mutatja be gyávának, amelyikről filmet forgat, és ezt eddig mindkétszer erősebbnek éreztem, mint most. Lehet, hogy van, akinek egy majomemberként ugráló performanszművész kell, hogy megmutassa, az emberek már akkor is csak a rejtőszín felvételével, a környezetbe olvadással foglalkoznak (kb. mint a diákok, ha feleltetés van az órán), csak nehogy őket is bántalmazza, vagy csak piszkálni kezdje a majomember, az állatias ösztönlény, amikor már a hajánál cibál a "barlangjába" egy nőt, hogy magáévá tegye, amíg nincs egy Első, aki ezt megelégeli... De rám jobban hat az életszerűsége miatt az, amikor egy buszon randalírozó kis galeri a téma, ott igyekeznek az utasok láthatatlanná válni, és ott teszi fel a kérdést egy film, hogy "Na, te mit tennél ebben a helyzetben?".

Így pedig az A négyzet nekem csak egy felesleges önismétlés sokkal gyengébb filmes eszközökkel, sokkal kevésbé elgondolkodtató formában, mint amiket eddig Östlundtől láttam (aki egyébként Ruben, nem Robert   ). Igazán éppen a szendvicses jelenet tetszett benne (mert már azt mondani forradalmi tett volt ebben a környezetben, hogy "Szedd ki magadnak, ha nem tetszik!"   ), az, ahogy Christian a lányainak mutatja be az előadást, és még pár apróság... de semmi olyan, amiért megérte volna belefektetni ezt az időmennyiséget.


5,5/10

A migráció kérdéséről hiányolt filmet pedig annyira le lehet forgatni ebben a társadalomban -hiszen ha nem lehetne, az a szólásszabadság megsértése lenne, ugyebár   -, hogy már le is forgatták, ráadásul éppen Östlund, és úgy hívják, hogy Play.

.

.






A négyzet





Eddig azt hittem, hogy az idegen nyelvű Oscar jelöltek között nincs ipari hulladék – ha nem is mindegyik hibátlan, és áll-leejtő alkotás, azért csak valami oka van, hogy az aranyszobrocska árnyékáig eljutottak… a két magyar mozi ugyan előrevetítette, hogy nem mind arany, ami fénylik – de azokat meg nagyközönség előtt azért csak nem szidom. Erre most jön ez a svéd agymenés, ez az A négyzet, ami nálam Anyám! és az Egy szent szarvas meggyilkolása szintű mélységekbe jutott, én még nem láttam a fent nevezett mezőnyben ennyire pocsék, unalmas, érthetetlen, idegesítő és borzalmas mozit. Azt ugyan érteni vélem, miért került a kalapba (erről később), de hogy ezt miért így kellett megcsinálni… azt már kevéssé.

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. De annak még volt legalább valami dramaturgiája, amit követni lehetett, amire fel lehetett fűzni a széteső család drámáját… itt bazzeg ilyen nyomokban sincs. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Christian (Claes Bang) ennek a múzeumnak az igazgatója – s mint olyan a legtipikusabb művészlélek. Pénz van, Tesla van (bár egyszer sem látni), ego az egekben, tipikusan az a fajta, akit én nagyon messze kerülök: nem csak azért, mert az ilyenek látványosan nem „evilági” lények, hanem mert a nagyképűségükkel, művészi felsőbbrendűségükkel nem tudok mit kezdeni. Szóval van ez a karót nyelt faszi, aki egy nap az utcán egy remekül megszervezett rablás áldozata lesz: ellopják telóját, iratait, pénzét, sőt még mandzsetta gombjait is. A direktor úr aztán – részben egója miatt – nem hagyja annyiban a dolgot, a rendőrség helyett saját nyomozásba kezd (miért is???), meg is találja a telefonját egy csóró lakótelepi környéken… és mindent megtesz azért, hogy visszakapja azt. Nem írom le, mit s hogyan, illik valami meglepetést is hagyni a papírvékony történeti szál izgalmaiból és tanulságaiból – a lényeg az, hogy Christian nem várt bonyodalmakat kavar az amúgy röhejes húzásával és annak még röhejesebb kivitelezésével. S két apró megjegyzés még ide: ha csak egy ilyen végtelenül egyszerű kis dráma lenne a film, amiben egy faszi visszaszerzi a telefonját és a végére más ember lesz belőle, közben néha kipillantunk a társadalmi közegre, még jó is lehetne a mozi. De azzal, hogy percekig kell időznünk olyan baromságokkal, mint maga a Négyzettel, mint műalkotással ( ), a kavicskupacokkal a kiállító teremben, a kupacba pakolt irodai székekkel,vagy elmélkedni azon, hogy egy múzeumban ott felejtett táska az már műtárgy-e… szóval így már nagyon gáz az egész.  

Ugyanis a film semmiféle logikus és következetes történetvezetést nem tartalmaz.    Vannak jelenetek, képek, van Christian magánélete epizódokban, de ezek között az égvilágon semmi, de semmi kohézió nincs. Vegyük például a kicsit csúnya kis szolgálólány meséjét: Elisabeth Moss ezúttal az amerikai újságíró, akivel Christian összejön, majd egy ágyjelenet, egy ide-oda cibált kotongumi (enyém-nem a tied-de az enyém    ), egy másnapi rém kínos beszélgetés után hipp-hopp, csak úgy eltűnik… mert a következő jelenetekben a fickó már két lányával van, akiről ez eddig szó sem esett. Interjúk, amiknek a kérdéseit sem érteni, a válaszait még kevésbé nem, értekezletek, előadások, amiken gyakorlatilag mindenki idióta, egy borzasztóan morbid performansz, no meg a múzeumi körséták a már említett tárlatokkal. Néha már sírni sem tudtam azon, amit láttam, pedig biztos, hogy vannak ilyen múzeumok és tárlatok szerte a világban. Amikben még talán Picasso és Dali is egy komoly megfontolt művész lenne, amik oly szinten tökélyre fejlesztik az emberi hülyeséget, hogy azt már mutogatni kellene a bolondok házában – filmünkben pedig, miután ennek a múzeumnak a vezetője a főhős, bőven találni ezekből. Vegyük például a címadó kiállítási tárgyat, a Négyzetet. Ez nem más, mint egy, a múzeum előtt kialakított, leddel körbevilágított terület, ahol az alábbi szabály (lenne) érvényes: „A Négyzet egy szabad zóna, ahol a bizalom és a törődés van érvényben. Határain belül mindenkinek egyenlő jogai és kötelezettségei vannak.”. És ugye, ha már ez a film címe, illendő lenne ezt több ízben, mélyebb összefüggéseiben is használni – úgy a „tárgyat” is, mint ahogy a mondandóját egyaránt.

Igaz, hogy tulajdonképp a mozi minden egyes szatirikus jelenetét (amik állítólag megtörténtek) valahol rá lehet húzni erre a szabad zónára, de minden visszájára képes fordulni. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy bizonyos értelmezésben a Négyzet lehet maga akár az egész ország is, és mint kifejezési forma, annak állapotára reflektál… Két-három példa: milyen világ (ország, ideológia) az, ahol egy színpadi interjún nyilvánvalóan bolond, hibbant ember trágár bekiabálásait el KELL tűrnie a közönségnek és a sértettnek, sőt, erre külön felszólítja őket a közönség egy másik tagja? Milyen ideológia az, amiben egy nyilvánvalóan botrányos videóban egy szőke hajú (miért szőke? – kérdés) kislányt felrobbantanak, majd amikor a botrány hatására az igazgató lemond, akkor még őt kritizálják a szólásszabadság megsértésével? Ahol tök természetes, hogy az értekezletre bébihordóban az ötvenes faszi viszi magával a gyerekét… ahol a koldus a gyorsétteremben hagyma nélkül kéri az őt kisegítőtől burittot, vagy mi a faszomat? Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

És nagyon nem is tudok pozitívumokat találni benne: karakterek nullák (szerintem ráadásul a két marketinges buzi), senki nem fogott meg, az egész közeg amiben a film játszódik, végtelenül irritál. Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni. De még ettől nem kapartam volna a falat, csak maximum megjegyeztem volna, hogy egy kihagyott lehetőség, egy átlagosan unalmas északi mozi… no de amit az egész filmmel tett, amibe a semmit becsomagolta, az botrány. Utálom a művészfilmeket, ez pedig az lett a javából: tipikusan olyan, amit a rendező magának készített, mert az előző műve kicsit sikeresebb lett, kicsivel több emberhez eljutott, kicsit populárisabbnak tartják, mint ahogy azt ő esetleg szerette volna.  Szóval… ez megy a kukába a több mellé, Östlund meg átmeneti elzárást a Bolond Rendezők Szobájába.




35%



.