2 találat

.
Real Humans - Az új generáció / Äkta människor S2


Mégiscsak meglett az a "késztetés"... Annak ellenére, hogy a sztori egy-két cliffhangert leszámítva igazából lezárult, és ennek érdekében a szereplők felét ki is írták a történetből, ha már "tékáztam" a folytatást még az első évad megnézése előtt, nem akartam csak úgy lomtárazni. Meg aztán most éppen valami olyanra volt igényem, ami abszolút nem vesz igénybe... és mert az AXN egészen jó szinkront csinált ehhez a sorozathoz, még csak az angollal sem kellett bajlódnom.

David Eischer öröksége, a szabad akarattal rendelkező hubotok megteremtésének lehetősége hat hónappal az előző évad eseményei után az emberek többsége számára még mindig csak összeesküvés-elméletként létezik... akik viszont ismerik a kódot vagy akár csak töredékeit, azon kevesek számára maga a Szent Grál. A gond az, hogy az emberekben az eltelt idő alatt csak megerősödött a félelem az irányítás és felügyelet nélküli hubotok iránt, hivatkozással arra a vírusra, ami a hubotok szoftverét támadja meg, és ami bármikor veszélyessé és agresszívvá teheti őket. A kevés megmaradt szabad hubot és a vezetőjük úgy érzi, a kód számukra lehetőség átlépni egy evolúciós lépcsőt, és ezzel világuralomra törni a hubotok, mint faj számára, de a korábban súlyos égési sebet szerző Jonas és a börtönből frissen szabadult Silas is a program foltozgatásán fáradoznak, hogy elérjék, ami állítólag egyedül Eischeréknek sikerült, az emberi tudat áttöltése egy hubotba. A szerteágazó nyomozás szálai aztán kezdenek lassan összefonódni, és úgy tűnik, a kód megszerzésének van egy másik módja is, mégpedig megtalálni David klónját, amit a halála előtt nem sokkal csináltatott, és amibe, a tudatával együtt, talán a kódot is átmentették.

Azt kell mondjam, talán még sosem láttam ilyen nyögvenyelős évadkezdést; az eleje borzasztóan erőltetett volt, ahogy megpróbáltak új életet lehelni ebbe a lemerült hubotba. Az, hogy fél év eltelt, egészen nevetséges és kínos ötlet volt, tekintettel akár csak a Beatrice-szal történtekre. Aztán legalább ilyen gáz, ahogy úgy hozzák vissza a szabad hubotok eddig fogságban levő részét, hogy Roger kidobja őket egy parkban, mint a szemetet, miközben a fia is értetlenkedik, hogy miért tette, hiszen arról volt szó, hogy az eladásukból csinálnak pénzt. Mostanában egyre gyakrabban hallom meg a karakterek efféle "segélykiáltását", amikor ők vagy a körülöttük levők nem értik a saját korábbi tetteik, motivációik alapján, hogy amit tesznek, azt miért teszik, azon kívül, hogy az író erre kényszeríti őket. Iskolapéldája ennek Mimi/Anita, aki úgy él fél éve az Engman-családnál, hogy ő maga sem érti, miért, amikor semmi dolguk vele, nem csinál semmit, és igazából csak megszokták már, mint egy vázát a sarokban. De mondhatnám azt a hubotot is, amelyik hirtelen kitalálja egy havas, elhagyatott gyártelepen sétálva, hogy ő inkább más színű szemet szeretne, és erre nincs is alkalmasabb eszköz, mint egy lepukkant fali terminál, ami "véletlenül" van egy az elhagyatott gyártelepen, és -döbbenet!- "véletlenül" ezzel le is tölti a vírust! Vagy ott a motelben "talált" kisbaba.

A másik dolog, ettől nem teljesen függetlenül, amitől felállt a szőr a hátamon a történetvezetéssel kapcsolatban, hogy a már múltkor is szidott mikrovilág miatt (értsd: kevés szereplő van, akiknek a sorsa állandóan összefonódik, de úgy, mintha más nem is létezne a világban) olyan otromba és értelmetlen véletlenekkel kötötték össze az egyes szálakat, amiken a végén már csak nevetni tudtam, annyira szánalmasak. Engmanék meg akarnak szabadulni az egyik hubotjuktól, és az hova is kerülhetne, mint a Roger üzemeltette Hub Csatatérre (az ilyen paintball-szerű izé, ahol az emberek vadászhatnak elektromos puskákkal a hubotokra)?! És persze, hogy még két ismert hubot is ott köt ki! Flash megismerkedik egy férfival, és az ki más is lehetne, mint annak az ügyvédi irodának a tulajdonosának a fia, ahol Inger dolgozik?! Lehet, hogy a kód utáni keresésben David Eischer sírja értékes nyomot rejt? Hol máshol lehetne az a temető, mint a múltkor szereplő leszbi lelkész temploma mellett?! Kínos igyekezettel, hogy minden régi szereplőt beletapossanak a történetbe, olyan karaktereket is visszaírnak teljesen más "feladatkörrel", mint Rick, és ha kell, akkor Vera, a házvezetőnő-hubot kezébe is láncfűrészt adnak, hogy ott tartsák őket.

Pedig leginkább az volt rossz, ahogy megírták a sztorit, amit írtak, az minden negatívum ellenére is képes volt felkelteni és mérsékelten fenntartani az érdeklődésem. Leo történetszála múltkor a sok visszaemlékezés miatt túl lassan bonyolódott, azért is kellett epizódokon keresztül ott lébecolni minden ok nélkül a lelkésznél a hubotoknak, ahogy az Engmanék és Teresa által vitt drámai szálak sem voltak igazán acélosak (társadalmi szinten érdekes felvetés, de azért nem nagyon kötött le, milyen rágerjedni egy hubotra), a Lennart-Vera nyugdíjaskabaréról nem is beszélve. Ezúttal viszont több a történetszál, és azok is sűrűbben szőttek; vannak persze üresjáratok, meg olyan szereplők, akiknél egy fikarcnyit sem érdekelt, mi van velük, de annyira nem jelentős a súlyuk az évadban. Önmagában érdekes Beatrice véres és kalandos kutatása a kód után, meg ahogy ebbe a "zseléfejű" bekapcsolódik, megteremtve az évad krimi-thriller alapjait. Romantikus szálnak ott van Flash, akinek rögeszméjévé vált a családalapítás, és erre most talán esélye is mutatkozik Douglas oldalán. Állandó fenyegetésként végigkíséri az évadot a hubot-vírus réme, ami egy kis horroros ízt ad némelyik jelenetnek (van egy-két jumpscare a hubotok bekattanása közben), de néha éppen ettől lesz drámai is, ha olyan hubot fertőződik meg, amelyik valakinek a szívéhez nőtt. De aki arra fogékony, a társadalomkritikus vonal is megmaradt, és minden eddiginél nyíltabban feszül egymásnak a két szervezet a közelgő parlamenti választás árnyékában, a Transzhumánok és az Igazi Emberek (utóbbiaknak például egészen jó kis kitérőt teszünk az ifjúsági táborába, míg az előbbiek egy kis házibulival képviseltetik magukat).

Talán az előbb említett dologban fejlődött a legtöbbet a sorozat: a személyiségábrázolásban, az emlékezetes figurákban. Múltkor még túl sok volt a töltelékszereplő, és nehéz volt a hamuból kikaparni a gesztenyét, a valóban fontos karakterekkel történteket kihámozni és összerakni, ezúttal viszont egyet, a Hubcsatateres bénázást leszámítva, ami Odi miatt került leginkább be (na, ő még egy olyan szereplő, akit már rég be kellett volna zúzni, mert vicces helyett inkább kínos, ahogy totyog körbe a konnektorra kötve, tíz részen át csak egy aksira várva), több emlékezetes figura is akad. Az ikrek, Flash és Gordon mindig is a hubot-társadalom filozófiai kérdéseit feszegették, úgyhogy velük eddig sem volt baj, illetve ahogy Gordon most fanatizálódott, az nekem elég légből kapott volt. De ott van például Silas, aki az első évadban csak egy hubotokkal seftelő kis patkány volt, itt viszont egyre jobban megkedveltem. Ő volt az egyik, aki tényleg vicces volt, nem egy észlény, de ha arról volt szó, találékony is tudott lenni (ahogy bekapta azt az ujjat... ), és közben látszott, hogy van szíve, abból, ahogy óvta Odit a lemerüléstől. A másik feltűnő személyiség a sajnos csak rövid ideig szereplő Betty volt, amiatt is, ahogy bekerült a történetbe, és amiatt is, ami később kiderült róla.  

Részemről ez az évad mindenképpen jobb, mint az első volt; az elmaszatolt társadalmi kérdések fejtegetése mellett a karakterközpontú, sok titokkal színesített, bár még mindig elég pocsék történetvezetés jobban bejött, mint az eredeti koncepció a sok vágóasztali hulladékkal meg a Hubotok közttel. Annyival viszont nem volt jobb, hogy igazán több pontot akarjak rá adni.


6,5/10
.

.
Real Humans - Az új generáció / Äkta människor S1



Úgy másfél éve találkoztam egy érdekesnek tűnő, az emberszerű robotok társadalmi helyzetével foglalkozó angol sorozat előzetesével. Ez volt a Humans. Viszont pár helyen olvastam, hogy a svéd eredetije sokkal jobb, és bár nekem nem volt viszonyítási alapom, akkor éppen jó ötletnek tűnt inkább annak különlegességét választani a pár ismerős arc és a már többször tapasztalt brit minőség helyett. Lehet, hogy nem ez volt életem legjobb döntése...

A sorozat egy olyan alternatív jelenben játszódik, ahol a humanoid robotok (hubot) teljesen a mindennapok részei lettek, mint egy megszokott konyhai gép vagy munkahelyi berendezés, vagy éppen van, akinek több ennél... Ennek megfelelően a gyártók is képesek lefedni az igényeket és a piacot, így egyszerű betanított feladatokra, egy gépsor üzemeltetésére vagy fizikai munkára alkalmas hubotokat éppúgy gyártanak, mint ahogy teljeskörű szolgáltalást biztosító háztartási alkalmazottra is van lehetőség, és szoftvertől függően, ha a kedves vevő óhajtja, a hubot érzelmeket is tud szimulálni. Mégis, bármennyire tanulékonyak a hubotok, főleg az újabb modellek, nincs valódi mesterséges intelligenciájuk, a kicsit kedvesen bárgyú alaphelyzeti arckifejezésük pedig egyszerre teszi őket taszítóvá, nyomasztóvá és komikussá (különösen ami a villásdugójukat meg az USB-csatlakozójukat illeti). Akik valódi érzéseket tudnak táplálni ebben a helyzetben, azok természetesen maguk az emberek, és ahogy minden új találmány esetében, úgy vannak fanatikus rajongóik éppúgy, mint puszta használóik, akiknek a hubot sem több, mint egy kenyérpirító vagy kávéfőző, de gyűlölőik is akadnak szép számmal, immáron mozgalommá szerveződve (az ő nevük jelenik meg a címben... legalábbis ez az egyik értelmezése). A sorozat nagyobb részben egy kis közösségen, egy kisváros egyik kertvárosi utcájának lakóin keresztül mutatja be ezeket a folyamatokat, viszonyokat, míg a másik szál a hubot-világ sötétebb oldalába enged betekintést, és a két cselekményszálat kezdetben egy hubot köti össze, illetve egy személyes tragédia, aminek története 15-20 évre nyúlik vissza, megspékelve egy titokkal, ami az egész világra hatással lenne.

A kicsit makettszerű családi, személyes vonal az, ami mindenképpen jobban bejött. Bár kevés, alig egy tucatnyi szereplőt mozgat a történet, leginkább két szomszédos családra koncentrálva, elég széles körben veszik sorra azokat a kérdéseket, amik reálisak egy robotokkal teli világban. Nem nehéz beugrania az A.I.- Mesterséges értelemnek, sok kérdés ismerős volt onnan is, de amíg azokat David története inkább a gyerek szemszögéből mutatta be, modern Pinokkió-átiratként, itt jobban, összetettebben kerülnek kibontásra. Ez nagyon jó az elején, ahogy sorra jönnek elő az újabb és újabb szempontok, a túlzott elkényelmesedéstől tartó anyától kezdve az egyik hubot iránt vonzódni kezdő tinédzseren át a lejárt szavatosságú hubot-barátjához ragaszkodó nagypapáig. Egészen összetett társadalmi problémákig is elvezetnek ezek az egyéni dolgok, például amikor per lesz abból, amikor az emberi hölgytársaságban levő hubotokat nem engedik be egy klubba, vagy amikor a kisebbségek egymáshoz való viszonya kerül terítékre (egészen bizarr a leszbikusokat megvető, de egyébként családot akaró hubot puszta léte). Mindez azonban idővel, az újdonság és az új felvetések hiányában túlmagyarázásnak hatott; időhúzásnak, amíg a másik szálon megfelelően rendeződnek az események.

A házi használatra sorozatgyártott hubotokkal még nincs is akkora gond, a gyárilag beépített, ún. Asimov-gátak gondoskodnak róla, hogy a hubot például ne tegyen kárt emberben, ne okozzon fájdalmat, illetve korlátozni lehet a funkcióikat. Az ellenzőik alapvető félelme persze az, hogy mi történne, ha ezeket ki lehetne iktatni, ha a gépek öntudatra ébrednének... és mindössze pár ember számára ismert titok az, hogy ez már évekkel ezelőtt megtörtént. A gátak lebontása olyan hatalom, mellyel a hubot nemcsak hajlandóvá válik kielégíteni bizonyos szexuális igényeket (külön underground hubot-bordély van az erre vágyóknak), hanem hazudhat is, és akár ölni is képes lesz a saját céljaiért. A hubot-gerillacsapat rejtőzködése sokáig ígéretesnek tűnt, ami képes némi izgalommal felpörgetni a hubotokról szóló filozofálást és a "Hubotok közt" családdráma aktuális epizódjait, főleg ahogy előkerülnek a valódi üldözőik, a svéd nemzetbiztonság egyik alegységének tagjai, akik szintén nem válogatnak az eszközökben, ha úgymond az emberiséget kell megvédeni. Azonban a bennük rejlő fenyegetés gyorsan kiüresedik, ahogy parkolópályára kerülnek, csak mert különválva két társuktól teljesen lebénulnak, és az írók inkább a másik történetre húzták át a bűnügyi vonalat, ahogy egy rendőrnő, egy postás és egy raktáros titkos szövetséget kötnek. Ráadásul kezdetben még érdekesek voltak a véletlenek, ahogy a két szálat újra és újra összekötötték, aztán pár rész után teljesen abszurddá és zavaróvá vált, hogy a sorozat mennyire nem is akar elszakadni attól a pár embertől, akiket előzetesen bemutatott, mindezt csak azért, hogy végül minden szereplő sorsa ugyanabban a két szomszédos kertvárosi kis házban fusson össze.

A skandináv kimértség, távolságtartás és visszafogottság nem igazán tett jót a sorozatnak, legalábbis nekem nem igazán jött be. A remek, ilyen helyzetben kifejezetten provokatív kérdésfelütések elsikkadnak, elmaszatolódnak a történetvezetés lassúságán, amit a rejtélyes "szabadcsapat" végtelenül sokáig homályban maradó célja csak még lejjebb húz, a visszaemlékezésekben felcsipegethető információmorzsák pedig épp csak felszínen tudnak tartani. A sok kellemes apróság mellett mindössze három olyan fordulat volt a történetben, ami igazán lelkesítő volt (az egyik teljesen le is sokkolt), és legalább ugyanennyi a totál béna és hiteltelen is. Lehet, hogy 8 részben mindennek bemutatása, még ha más súlypontokkal is, az angoloknak jobban sikerült, viszont azt valószínűleg már nem én fogom kipróbálni , ahogy a második (hiába befejező...) évadra sem érzek pillanatnyilag késztetést.


6,5/10
.