2 találat

.
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)


Láttam, hogy R2-nak sikerült egy pár órával megelőznie , és gyorsan át is futottam az írását, de még ha a lényegét tekintve talán ugyanazt is fogom leírni, legfeljebb a saját nézőpontomból, de akkor is szívesen szánom rá az időt. Inárritu-filmről ugyanis ritkán van alkalom írni, eddigi munkái közül viszont eddig csak a 21 gramm nem tetszett, de amúgy sem igazán számít, mert az eddigi több szálon futó, realista drámái mellé most forgatott egy abszolút egyetlen szálra felfűzött komédiát, ami sem a drámát, sem a szatírát nem nélkülözi.

Riggan Thomas 20 éve igazi akciófilmsztár volt a képregényhős Birdman alakjában, de akkora, hogy még most is nagy népszerűségnek örvend, az utcán folyamatosan a rajongóiba botlik, akik remélik, egyszer még felölti a tollas jelmezét. Riggan azonban -sok más pályatársához hasonlóan- a siker kiélvezése után kétségbeesetten próbál kitörni a rá aggatott skatulyából, és az elmúlt -vélhetően kudarcokkal teli- 20 év után, végső lehetőségként színpadra akar állítani egy darabot a Broadway-n, aminek írója, rendezője és szereplője is. A múlt és a vélt kudarc terhe az amúgy is feszültséggel teli időszakot még tovább fokozza, a személyes kétségeiről, bűntudatáról nem is beszélve, ráadásul az egyszervolt és újra oly könnyen elérhető siker Birdman alakjában folyamatosan kísérti Riggant, a hangja átkozza és szapulja. Az utolsó napokra végképp pattanásig feszülnek Riggan idegei, főleg, amikor véletlenek kezdik szabotálni a darab nyilvános próbáit, és egyáltalán nem úgy néz ki, Riggan egyben tudja tartani magát és a józan eszét a premierig.

A filmben a premierig hátralevő napokban kísérjük Riggant és a körülötte levő embereket... és a kísérést ezúttal a szó szoros értelmében kell venni. A bevezetőben is említett "egyetlen szálra felfűzés" úgy értendő, hogy egyetlen kamera van végig a filmben, vágás pedig csak "rejtett" helyeken (hirtelen kameramozdulatoknál, ha a szereplők egy sötét helyiségen mennek át vagy ha statikus a kép), ettől a több perces vágatlan jelenetek annyira egybefüggőek lesznek, mintha az egész filmben egy snitt lenne. Ez amennyire lenyűgöző, mert én nagyon szeretem az ilyen vágatlan jeleneteket, a legtöbb munkát és odafigyelést kívánó technikának tartom, ezúttal és így már a nézőnek is megerőltető, hogy tényleg végig a karakterek szájában vagyunk vagy a tarkójukban lihegünk. Nincsenek vágóképek, nincsenek még perspektívaváltások sem, mindig dráma van, mindig konfliktus van, és így, hogy három napot ölel fel a film, sokszor az is eltelik pár másodpercig, hogy rájöjjünk, hány órát is ugrottunk előre a rejtett vágás "féregjáratán". És akkor gyorsan letudom a másik, a valódi és egyetlen negatívumot is -mert az nem feltétlenül baj, ha egy film "strapás"-, ami a zene: amúgy is utálom ezt a fajta jazzt, de itt évekre elég dobot és cint hallottam, ami néha még a szöveget is elnyomja

Ezt ennyire gördülékenyen és folyamatosan összerakni és eljátszani hihetetlen nagy feladat lehetett, érthető okból jelölték az összes fontosabb díjra a Birdmant az Oscaron, ahogy a színészek közül is egyedül a Legjobb Női Főszereplő maradt ki. Naomi Wattsnak talán tényleg nem volt olyan erős jelenete, mint mondjuk Michael Keatonnak, aki igen, saját magát játszotta, elvégre ki emlékszik tőle bármire is a Batmanek óta, vagy Edward Nortonnak, aki tökéletesen hozta az életunt pojácát, és Emma Stone is mindent beleadott, amikor a sértettségét kellett kiadnia magából Riggan, az apja iránt. Meg eleve nekik is percekig kellett koncentrálni, benne maradni a karakterükben, nem volt "majd a vágással megoldjuk" és egyéb menekülőutak.

A Birdman viszont nem csak bravúros, de az érzelmeket és a kiszólásokat sem nélkülözi. Engem a környezet, a hangulat és a stílus miatt Robert Altman munkásságára, azon belül is Az utolsó adásra emlékeztetett. Az is egy színházban és annak kulisszái mögött, az öltözőkben, folyosókon játszódott, abban is kicsit feketés volt a humor, abban is megjelent egy kevés szürrealitás, Altman pedig minden általam eddig látott filmjében kiválóan bánt a karaktereivel, és ügyesen játszott a kellékeivel. A téma is hasonló; mindkettő a fogyasztói igények megváltozásáról szól, ahogy ott egy kis zenés társulat az utolsó élőben közvetített műsorára készül, mert már nem hallgatják elegen őket, itt meg Riggan szembesül vele, hogy csinálhat ő bármilyen jó darabot, népszerűséget aligha várhat tőle, hiszen a Broadway világa mostanra jócskán belterjes lett, az áhított szakmai elismertséget pedig aligha várhatja, amikor mindenki az ebben a körben lenézett képregényhőssel azonosítja. Vagyis sem a közönség, sem a kollégák és a kritikusok (ez volt egyébként a film egyik legkeményebb jelenete... persze ha Nortonét nem számolom ) nem igénylik azt, amibe ő szívét-lelkét, pénzét, józanságát beleáldozta.

És biztos vagyok benne, hogy ha nem is ugrottak rá az emberek csak úgy a Birdmanre, hogy "nini, egy új szuperhős, nézzük meg", de ha látták az előzetest, annak átverésébe jó páran belesétálhattak. Abban ugyanis úgy jelenik meg Birdman, mint Riggan állandó, megelevenedett kísérője, aki életre kelti Riggan látványos belső világát, ehhez képest csak a film vége felé teszi tiszteletét, és addigra bizony körülöttem már többen is csalódottságuknak adtak hangot. A párhuzam persze adott, a koncepció a nézőnek mutat fityiszt a mostanában népszerű, a bevételi listákat ostromló filmek főbb karaktereinek és színészeinek emlegetésével, megidézésével, és mi is éppen elégszer dobjuk fel ezt a témát: a nézők többsége nemhogy a "minőségre" vagy az "értékekre" nem vevő, vagy legalábbis egyre kevésbé teszik ezt, de már az sem zavarja, ha újrahasznosított effektekkel tömik, csak robbanjon, vérezzen, lőjék szét -lehetőleg gépágyúval-, zuhanjon le, és ennek a változásnak Hollywood a bulvárhíradós kiszolgálója lett. Mindig is készültek középszerű, sablonos filmek egyszerű szórakoztatásra, de a mélység és a töménység egyre csak nő, és nem hinném, hogy azzal, hogy Bay elképesztő látványvilágba öltöztette a nagybetűs Semmit az új Transformersben, ez lenne a gödör alja. Csak nehogy tényleg James Cameronnak kelljen mélytengeri expedíciót indítania a Szint megkeresésére és felemelésére...

Szóval egy remek egyveleget kap, aki minimálisan is túllát a szuperhősök-akciófilmek-vígjátékok tömkelegén, amiben keveredik a családi és a személyes dráma, az egyre jobban összemosódó határok miatt a filmvilág halálhörgése és a kiváló stábmunka... Csak azt a "zenei" sávot tudnám valahogy kitörölni...

8,5/10
.

.





Birdman – Avagy a mellőzés meglepő ereje





„ - Bazmeg, ez egy kibaszott művészfilm volt!
- De én mondtam, hogy lesz benne Pókember…”

Ezt a beszélgetést csíptem el a mozi kijáratánál, és talán ez mutatja legjobban az egész Birdman borzasztó összetettségét. Állítom, van olyan, aki azért nézi meg, mert a címében benn van a „man” szócska, ami az utóbbi években összefonódott a hollywoodi képregényvilággal… s mily komikus: a mozi önmagában egy hatalmas fityisz nekik is, meg annak a nézőnek is, aki ezért ül be rá. Egyszerre zseniális és érthetetlen koncepció is ez – arányaiban amennyi nézőt hoz, ugyanakkora negatív fennhangja is lehet. Mert aki a "man" miatt megy moziba, annak halványlila fingja nincs arról, ki is az az Inárritu és értékelni sem fogja tudni azt, amit két órában kap.

Megmondom őszintén, az első jelenet picit meglepett. Faszi háttal, egy szál alsógatyában levitál a szobában, mint valami kibaszott dalai láma – majd egy, a háttérben rejtőző, mély, dörmögő hanggal (külön jó pont az eredeti hangért!) történő párbeszéde után egyértelművé válik, hogy az ipse nem teljesen komplett. Mindenkinek a fejében vannak hangok, az ember legjobb barátja önmaga – de az szerencsére csak keveseknek adatik meg, hogy a belső hang az egyben az ellenség is. Márpedig szegény Riggan (Michael Keaton) súlyos démonokkal küzd, ugyanis fészket rakott belé saját korábbi karaktere, a képregényfigura, Birdman, akitől megszabadulni igazi pszichológiai mutatvány lenne. Ezzel szemben Riggan a múlt elűzését/lezárását épp egy színházi darab levezénylésével és a főszerep eljátszásával próbálja véghezvinni, bízva abban, hogy az új siker és elismertség rögtön feledteti a közönséggel, hogy ő már nem a 20 évvel ezelőtti képregényhős, amit megismert a világ. A film tulajdonképp a premier előtti három napnak a története, a közönség előtti próbákkal, majd magával az előadással – e szempontból egyébként qrvára nem az én filmem, világ életemben „nem kedveltem” önmagában a színházat – egy egészen elképesztő stílusban.

A történetebe most nem igazán akarok belemenni, akit igazán érdekel, az már utánanézett a neten. Legyen elég annyi, hogy feltűnik benn egy beugró színész szerepben Edward Norton, de a társulat tagja még Naomi Watts is – úgyhogy az úgynevezett „minőségi szórakozás” garantált. Filmrajongók ugyan itt még tévútra tévedhetnek a rendező korábbi munkásságát ismervén, de gyorsan leszögezem, ez eddig Inárritu legvidámabb, legközönségbarátibb – ugyanakkor szerintem leggyengébb filmje is. Senki nem tagadhatja meg önmagát, így a mozi minden poénos pillanata ellenére a karakterei végtelenül szomorú figurák, az élethelyzeteik pedig szokásosan nagyon deprimálóak tudnak lenni. Annyira Inárritus volt, mikor például Riggan az utcán ébred a kukászsákokon, vagy mikor a lánya tetőn van… igaz, egy Bábelben minden máshogy történne, no de hát az a Bábel - ez meg Birdman. Ez is ugyanaz a rendező, de ezúttal a vidám oldalát mutatja nekünk (a sötétség csak a háttérben kavarog), egy végtelenül cinikus humorral, zseniális dialógusokon és kiszólásokon keresztül görbe tükröt tart magának az egész filmszakmának, Hollywoodnak, a színészeknek (leszbi csók), a kritikusoknak (aki sajnos egy az egyben Anton Ego figurája a Lecsóból, csak itt nem pöcse van), a Brodwaynek - és igen, magának a nézőnek is. Mosolygok is magamban, hogy a „szakma” ezt kétpofára zabálja, holott kapálóznia és tiltakoznia kellene mindaz ellen, ami itt a filmben elhangzik.

Mert az egyszerűen kiváló. Felsorolni sem lehet, kit, hogyan, mennyiszer szólít meg a szöveg, már önmagában az egész Madárember vs. Vasember párhuzam zseniális. A madárjelmez sem véletlenül hasonlít Batman jelmezre, mint ahogy nem véletlen, hogy Keatonon keresztül tudunk asszociálni korábbi múltjára is. Tulajdonképp teljesen feleslegesen hívják Riggannak a főhőst, simán lehetne Keaton is: az egész szitu, alaphelyzet borzongatóan életszerű. A lecsúszott színész, a drogos lány, a korral haladni képtelen gondolkodás (Twitter, FB, stb.), a színház belső világa, no meg az aktuális hollywoodi trendek mintaként felhozása mind-mind mai aktuális téma. Az a rengeteg színészes poén, miközben keresik a beugrót, az a millió apró utalás a jelenlegi filmvilágra lenyűgöző. Magam részéről már csak azért is újra fogom nézni: aki ismeri az Odaát világát, az tudja mit éreztem, amikor számolatlanul jöttek a nevek, mozis utalások a dialógusokban. Nem bántó módon (nem mindig), de élmény volt hallgatni azt a poénáradatot. S ha már poén: Edward Norton (örök kedvenc) önmagában egy vicc, szenzációsan játszik, talán a legviccesebb jelenetek hozzá kapcsolódnak – mekkora már, mikor egy szál faszban áll a tükör előtt… de a prímet egy tetős duma viszi, holmi leugrással kapcsolatban…

Mindezt olvasva azt hiheti az ember, hogy egy térdcsapkodós vígjátékra ül be, de nem. A film legalább ugyanolyan dráma is egyben, az elveszett én keresése, az elismerés újbóli megszerzésének anatómiája. Több síkon is, de természetesen elsősorban Riggan szintjén. Inárritu stílusa azért nem engedi, hogy könnyesre röhögjük magunkat, s van még valami, ami igazából ellensúlyozza azt: a kamera. Azt már azt hiszem, minden filmrajongó olvasta, hogy az egész film egy snittnek tűnik, a kamera végig mozgásban van, folyamatosan követ valakit,  így keltve a „valós idő” illúzióját. Magam részéről én még nem láttam ilyet, úgyhogy Emmanuel Lubezki (ennek utána kellett néznem) munkája lenyűgöző – amiről rögtön két dolog is eszembe jut. Egyik az, hogy a Sráckorhoz hasonlóan jó esélye van az Oscarra a Birdmannak is – a koncepció miatt -, másrészt meg az operatőr/vágó/rendező trió, aki ezt, így megcsinálta, tényleg díjat érdemel. Akkor is, ha egyben a film egyik hibájának pont ezt lehet felróni…

Mert ezzel a technikával egyúttal sok minden el is veszik a filmből. Nekem valahol a dinamika, az effektere épülő vágás hiányzott a moziból, az egész egy lebegtető, folyamatosan mozgásban tartó, de túlságosan homogén és ingerszegény állapotot eredményezett. Jó a forgó kamera a közeliknél, de én már majdnem szédültem, a végére meg már el is fáradtam a sok menésben. Viszont megtanultam repülni is – ugyanis a főhős egy idő után repül. Legalábbis azt hisszük. Sajnos a szürrealizmus a mozi végére rendesen eluralkodik a vásznon, ahogy omlik össze Riggan elméje, úgy tudjuk egyre kevésbé, mikor járunk a fejében és mikor a valóságban. A legvégére számomra teljesen magába roskad a mozi, a csúcsjelenet kiszámítható (ha igazi Inárritu mozi lenne, nem is így végződne), a finálé meg – hmm… hogy is mondjam … egyszerre röhejes és értelmezhetetlen. Az egyre gyarapodó és előtérbe kerülő Madárember-víziók számomra nem jó irányba terelték az egész történetet, Riggan bolond elméjében tett utazás nem volt olyan jó, mint az első etap Edward Nortonnal meg a sok filmes poénnal. A mozi végére számomra az elején még izgalmasnak tűnő dobolás (ami gyakorlatilag maga a filmzene) is elfárad, s idegesítővé válik.

Mindazonáltal Michael Keaton kiváló, de Norton is az. Az egész mozi lehetne az, ha valami épeszű, meglepő és esetleg valódi drámai töltetű végjátékba torkollna, e helyett azonban csak bámulunk ki a fejünkből. Én icipicit túlértékelt alkotásnak tartom, szobrot semmiképp nem adnék neki, de mosolygok azon, hogy Hollywood bekajálta cukormázba csomagolt saját ürülékét. Ugyanakkor szívesen fogom újranézni, mert egyszerűen annyi finom ötlet van az elején, hogy képtelen voltam elsőre megjegyezni mindent.



80%



.