5 találat

.
Bates Motel - Psycho a kezdetektől S5




Amikor a negyedik évadnak vége lett, annak tudatában, hogy van még egy -az utolsó-, csak egy kérdés járt a fejemben: "Minek?!". Éppen eléggé bizonyítottam, hogy szívesen néztem ezt a sorozatot, tényleg úgy éreztem, hogy egy érdekes értelmezést adott a Psychohoz... de elképzelni nem tudtam, hogy Norma halálát követően ezen még mi mesélnivaló maradt. A stáb is úgy fejezte be a folytatás bizonytalansága miatt az évadot, hogy az -egy meglehetősen összecsapott- sorozatzárónak is beillett. Arról nem is beszélve, hogy azzal a durvasággal és bénasággal, ahogy Alexet és Dylant kiírták a történetből, Dr. Edwardsot meg elsumákolták, nem is maradt senki, aki Norman köreit zavarhatná, csak ha ezeket a szereplőket ugyanolyan erőszakosan vissza nem írják a sztoriba. És ez még azelőtt volt, hogy megláttam volna Rihanna nevét a stáblistán... Így kevés bizalommal, inkább csak nosztalgiából tettem lejátszóba az évadot...

Ahhoz képest meg ez a "felmelegítés" baromi jól sikerült! Először is vannak indokok arra, hogy évekkel később miért pont mostanra térünk vissza a Bates Motel körüli eseményekbe, nem is Normant, hanem a mellékszereplőket illetően. Norman ugyanis kialakította azt a kis napi rutint, amiben a motel szerény megélhetést biztosít például a titkos légyottokra helyet kereső párocskák személyében, ami egyben megadja neki a szükséges "kielégülést" is, és az anyjával való kapcsolatát is sikerült nagyjából kiegyensúlyoznia, így nála nincs különösebb változás. Dylan és Emma esetében viszont kellett a babájuk megszületése, Caleb ismételt felbukkanása, és a fokozatosan napvilágra kerülő titkok, hogy újra fel akarják venni a kapcsolatot Normával -hiszen ők nem tudnak arról, hogy meghalt-, meg Alex is mostanában jutott el oda, hogy a Norman iránti bosszúját beteljesítse. Lehet, hogy sok a véletlen, hogy ez mind egyszerre történik, de legalább nem annyira légből kapott a dolog, mintha Dylan csak úgy bekopogtatna, hogy jött családot látogatni. Illetve volt egy, amikor muszáj volt a kezembe temetni az arcom, annyira erőltetett: annak a tetves fülbevalónak az előkerülése, ami már az előző évadban is végig a levegőben lógott, csak egyszerűbb volt nem csinálni vele semmit.

Az a konfliktus, ami eddig a sorozat velejét adta, szerencsére most ugyanúgy megvan, de persze már csak Norman fejében. Aszerint "Norma" továbbra is a fia védelmére és a "rövidzárlatokra" hivatkozva próbálja korlátozni Normant, amit a fiú ennyi év után sem visel túl jól, sőt, egy új szerelem lehetősége miatt az anyja mindhárom formájában kezd egyre nagyobb tehertétel lenni számára. Meg hát egy negyvenes nő igényei ritkán esnek egybe egy húszéves férfiéval, amiből szintén lesznek "félreértések". Másrészt azt a paradoxont, hogy az anyja halott -Norman néha le is jár hozzá a pincében kialakított hűtőkamrában, ha a közelségére vágyik-, de mégis ott él vele, a fiú úgy oldotta fel magában, hogy "Norma" igazából bujkál valami vagy valaki elől a házban, csak megjátszotta a halálát, hogy ne szakítsák el őket egymástól. "Normát" viszont ennyi idő után kikészíti a bezártság, közben meg talán még cserfesebb és szarkasztikusabb is lett, mint életében volt, a beszólásait például többször is megmosolyogtam (mondjuk amikor azzal húzza Normant, hogy a következő "rövidzárlatnál" csapni fog egy online ruhavásárlást...). Vele, és a megfigyelő szerepét ellátó, mindent elfogadó Chick puszta jelenlétével szinte már olyan az egész, mintha ez valami fekete komédia lenne thriller helyett. De azért akad olyan is, ami szolgálhat pár kellemes perccel azok számára, akik szeretik az eredeti Psychot (a folytatásainak viszont esetleg nincsenek is tudatában...).

A dráma a könnyedebb részekkel együtt is legalább olyan erőteljes, mint eddig volt, még ha a feszültség inkább az évad második felére is tolódik el. "Norma" és Norman kapcsolata persze adott, annak változásai az események függvényében, de a többi szereplőnél talán még sosem volt ennyi katarzis, ahogy nekik kell szembenézniük azzal, ami történt: hogy Norma halott, Norman meg egy őrült gyilkos. Még az olyan, eddig ambivalens szereplők is erős reakciókat produkálnak, mint Caleb, aki Norma nélkül értelmetlennek, céltalannak tartja az életét, hiszen az az elszakadásuk óta nem szólt másról, mint a húga iránti vezeklésről. Aztán persze mit lehet mondani Emmára, akinek az egész Normannal való barátsága és a Bates-családdal való évei állnak a feje tetejére, amikor kiderülnek az anyja halálának körülményei. Dylan számára pedig még ennél is nagyobb pokoljárás az évad, hiszen neki még a fejéhez is vágják, nem igaz, hogy nem tudott semmit, vagy hogy korlátozva lett volna abban, hogy tegyen valamit (innen is csókoltatom azt a forgatókönyvírót, aki ott, úgy és akkor, a negyedik évad végén kiírta őt a sztoriból).

Még akkor is, ha az egész néha nem tűnik többnek, mint egy stábtalálkozó, a résztvevők témához és sorozathoz való kötődése és a lelkesedése annyira átjön, hogy annak kisebb gyengeségei, lassúbb szakaszai felett is segített néha szemet húnyni. Érezhető, a stábtagok mennyire együtt éltek a Bates Motellel, de hát végülis ez indokolt is lehet egy olyan sorozatnál, amiben ennyire központi téma a kötődés és annak torzulásai. Vera Farmiga már legutóbb is producerként vette ki a részét a munkából, most pedig a színészek közül többen is íróként, rendezőként próbálták ki magukat, mintha ez valami rajongói projekt lenne. Kicsit aggódtam, hogy emiatt ebben a toldalék évadban visszaesik a szövegek minősége vagy a hangulat (voltak ugyebár efféle tapasztalataim mostanában...), de ezúttal éppen alaptalanul. Ellenben új dolog, hogy mivel az idő nagy részében Norman szemén keresztül látható a Bates Motel, ez a látványvilágra is hatással kellett legyen, és az ilyen "párhuzamos valóságok" nekem még az olyan filmekben is bejöttek, mint az amúgy halál irritáló Voices volt. Nem sok van ezekből, hogy teljes "pompájában" látszik a ház, de az a kevés is hatásos, segíti jobban elképzelni, miféle álomvilágban él Norman nem pusztán az életkörülményeit, de az állapotát illetően is.

Felmelegítve ugyan csak a töltött káposzta jó, de a Bates Motelből az érezhetően lelkes stábnak maximálisan sikerült kihozni azt, amit az új felállásban, a több éves ugrással, a filmre való utalásokkal ki lehetett. Bár ez az évad csak egy hosszúra nyúlt epilógus, a fan-filmek több sajátosságaival, de mégis megadja a sorozatnak, a Bates-mítosznak azt a teljesebb lezárást, ami kijárt neki.


8,5/10
.

.
Bates Motel - Psycho a kezdetektől S4




Már jó másfél éve nem jelentkeztem ezzel a sorozattal, pedig az egyik kedvencem volt az utóbbi években nézettek között. Lehet ugyanis, hogy voltak kevésbé érdekes részei, mellékszálai, amiket leginkább a kényszer szült, de a Psychoból közismert, bizarr anya-fia páros olyan zseniálisan lett lépésről lépésre bemutatva, hogy igazán sajnáltam volna, ha a sorozat folytatásának kétségessége miatt ez is a félbemaradt tévéműsorok sorát gyarapította volna. Most viszont, hogy már a finálé is elkészült, szívesen merültem el újra Norma és Norman Bates kapcsolatában.

Ahogy eddig is minden évad végén, Norman elmezavara tovább súlyosbodott, most azzal, hogy először maradt tudatánál egy gyilkossága közben, és mintegy külső szemlélőként, iszonyodva nézte végig, ahogy a fejében élő, egyre valóságosabb Norma megöli Bradley-t. A sokkból magához térve aztán Normannal másnap megtörténik az, amitől Norma mindig is félt, vagyis hogy a fiú a zavartsága, agresszivitása miatt elmegyógyintézetbe kerül. Ráadásul hogy a fia már betöltötte a 18-at, így az anyának sokkal kisebb joga és lehetősége van őt saját felügyelete alatt tartani... és valahol ezt belátva gondolkodott el Norma először azon, hogy Normannak jobb helye lenne egy intézetben, ami semmiképpen sem lehet egy állami "diliház", annak minden igényt kielégítőnek kell lennie, amire viszont valahogy elő is kéne teremteni a pénzt. Már csak azért is, mert Norman először viselkedik úgy vele, hogy nem érte aggódik, hanem miatta.

Az évad eleje, úgy az első három-négy rész volt az, ami igazán remekül sikerült. Kellemesen feszült helyzeteket eredményez ugyanis az, hogy Norman nem tudja megkülönböztetni a valós és a képzelt Normát, így a fiú azt hiszi, hogy az anyja követte el a gyilkosságokat, ő csak szemtanú volt, és ettől háromszorosan is összezavarodik. Egyfelől abban a tudatban él, hogy Normát neki kell megvédenie a titkolózással, másrészt dühös is az anyjára azért, mert az ő igyekezete és szeretete ellenére rá akarja kenni a dolgokat, harmadrészt pedig az, hogy egyre inkább úgy tűnik számára, Norma nélküle teljesebb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet tudna élni, és ez a hálátlanság és féltékenység még inkább megőrjíti. A sok tévképzet között pedig ebben pont igaza van, némely epizódokból már tényleg csak a hajnali madárcsicsergés hiányzik, annyira idillire van véve a figura, ahogy Norma, felszabadulva Norman és a csődhelyzet okozta állandó feszültségtől, pitét süt meg függönyt varr, hogy az ódon, baljós házat egy kicsit kicsinosítsa. Ugyan alapvetően nem ezt a hangulatot várnám a Bates Motel címen futó sorozattól, de az a pár rész, ameddig tart, igazán kijárt Normának.

Kettejük kapcsolata az eddigiekből építkezve végre van annyira kidolgozott és összetett, hogy nem nagyon van szükség egyéb támasztékokra. Ennek megfelelően nincs több rizsa, nincs több fűtermesztős-gengszteres párhuzamos történet, nincs több "Vice Pine Bay". Illetve ami van, Bob Paris könyvelőjének kincskeresése a mosott pénz után, a DEA nyomozása, meg ahogy Chick Caleb után kérdezősködik, szóra sem érdemes, sem hangulatában, sem jelentőségében. Pusztán csak azt a célt szolgálják, hogy legyen egy kis feszültség az évad középső részében, amíg Norman nincs otthon, és a múltról beszélget a pszichológussal, a maradék mellékszálak meg arról szólnak, hogy a mostanra szükségtelen, de legalábbis útban levő karaktereket valahogy kimeséljék a sztoriból (bármennyire kedvesen is hozták őket össze, ennek előfutára volt az is, hogy Emma és Dylan most már hivatalosan is egy párt alkotnak). A cél méltányolható volt, hiszen sosem szabad és lehet elfelejteni ennél a sorozatnál, hogy a végkifejlet közismert, és abban nincs szó sem Dylanról, sem Alexről, és azt is lehetett tudni, hogy mi lesz Norma és Norman sorsa... a megvalósítás viszont már kevésbé, mert emiatt az évadzárót eléggé összecsapottnak éreztem.

Pedig alapvetően a sorozat stílusával, kellékeivel és díszleteivel továbbra is elégedett voltam. A motel épülete ugyan már teljesen jelentőségét vesztette -amúgy sem nagyon van vendég az autópálya miatt, akkor is csak azokat látni, akiket a forgatókönyv megkövetel-, a ház ezzel párhuzamosan több jelenetben szerepel, sokkal koncentráltabb ettől a film. A favorit a színészek között természetesen továbbra is Vera Farmiga, aki még mindig jól hozza a kettősséget: a kedves vagányságot, amitől olyan megmosolyogtatóak lesznek a csípősebb beszólások is, és az anyakénti küzdelmét, ami akár a tények teljes kizárását és tagadását is magába foglalhatja. Freddie Highmore sokat javult az első évad óta, igaz, a cselekmény is segít neki annyiban, hogy inkább a csendes őrült szerepét osztották rá az évadban, és nem az őrjöngőét... ami már csak azért is volt jó döntés, mert Norman éppen ettől lesz fenyegető, hogy nem tudni, mikor jön a "rövidzárlat". Max Thierot és Olivia Cooke jól játszanak, de érződik azért, hogy az ő rúdjuk már kifelé áll a sorozatból, viszont hozzájuk kötődik, hogy milyen furcsa volt látni, ahogy az általában gengsztereket, verőlegényeket alakító, érces hangú Andrew Howard az aggódó apát hozza. Akivel továbbra sem tudok mit kezdeni, az Nestor Carbonell, aki végig úgy néz ki, mintha kihúzták volna a szemét fekete szemceruzával, és ez az óegyiptomi stílus folyton bökte a szemem.

A Bates Motel eddig négy évadon át bonyolította, színesítette, magyarázta és bővítette Norman és Norma Bates kapcsolatát, és a végig magas színvonal után pont a kritikus pillanatban botlottak meg annyira, hogy a finálé már jócskán az átlagos szint alá csúszott. De bár minden sorozatban ilyenek lennének a gyengébb évadok! Aztán majd meglátjuk, hogy ez trend-e innentől vagy csak pillanatnyi elmezavar... mert van ez tovább is...

7,5/10
.

.
Bates Motel S3



"Szerintem egyikünkkel valami nagyon nincs rendben, és kezdem unni a feltételezést, hogy az a valaki én vagyok!"

Bár az előző évadban a Bates Motel vesztett valamennyit abból a parás-horroros hangulatból, amiért az első évadot szerettem, drámasorozatként legalább annyira megállta a helyét. Ilyen kevés szereplővel ilyen összetett kapcsolatokat szerintem nem nagyon mutatott be még sorozat, és ahogy már mondtam, van abban valami zseniális, ahogy a jól ismert alaphelyzetet lépésenként közelítjük meg, azt, amikor Norma, ez a most még energikus, de súlyos terheket cipelő nő "leköltözik" a pincébe.

Azzal, hogy sok szereplő számára örömteli, mégis talán meglepő módon az előző etap úgy zárult, ahogy, átmeneti nyugalom jön el a Bates-családban, olyannyira, hogy a mostanra már félig kész elkerülő út látszik a legnagyobb fenyegetésnek az életükre és a nyugalmukra nézve. Ezért az ősz közeledtével, amikor kiderül, hogy Normannak talán még mindig nem lenne túl szerencsés ekkora közösségbe járnia, Norma egy ötlettel két legyet akar ütni: kinevezi Normant a motel vezetőjének, amit Emma segítségével szerinte ketten is meg tudnak oldani, és közben még magántanulóként fel is tudnak készülni a vizsgákra, majd az érettségire, ő pedig addig, kicsit kitanulandó a szakmát, beiratkozik főiskolára. Elméletben ez talán jól hangzik, de megbicsaklik azon a ponton, hogy Norma egy fontos dolgot elvesztett, ez pedig a bizalom Norman iránt. Eddig a fiút úgy kezelte, mint egy beteget, akinek vannak időnként ilyen "ájulásai", amik kiesnek az emlékezetéből, de gondos ápolással és felügyelettel ezek veszélyessége minimalizálható, mostanra viszont Norman nem nagyon tud olyat tenni, hogy amögött az anyja ne sejtsen hátsó szándékot. Ezzel az a fura helyzet áll elő, hogy érzelmileg és kötődésben Norma eltolódni látszik Dylan felé, csak hát ő sincs annyit otthon, mint előtte, mert éppen az ismételten felbukkant "nagybátyját" rejtegeti a kis hegyi kunyhójában.

Még mindig az a sorozat legjobb eleme, ahogy Norman és Norma kapcsolatát alakítják, mindig egy lépéssel közelebb az elkerülhetetlenhez. Ez az évad abban hoz újat, hogy az eddigi titkolózás helyett a gyanakvás és a vádaskodás lesz a meghatározó kettejük viszonyában. Normannél a ládában töltött órák sokkjának hatására ledőlt az a tudati gát, ami miatt elfelejtette azokat a dolgokat, amiket az "ájulásai" alatt tett vagy tapasztalt. Még mindig vannak dolgok, amik nem tudatosodnak benne, de a hasadt személyisége, a benne élő Norma egyre többször jelenik meg nála hallucinációként (nagyon tetszett Vera Farmiga ebben a kettős szerepben), akként a gondoskodó, minden problémát megoldó anyaként, akire Norman vágyik, és amit az igazi Normától egyre kevésbé érzi, hogy megkap. Norma körül ugyanis egyre több a férfi, akiket a fiú riválisnak lát az anyja szeretetéért, figyelméért, miközben ő maga egyre jobban elszigetelődik, és szinte már csak Emma marad, de nála sem lehet biztos benne, hogy meddig. Norma ezzel párhuzamosan érzi, hogy ő maga tartsa kontroll alatt Norman állapotát, és ahogy más esetekben is, a halogatás, a menekülés és a dühös tagadás taktikáit váltogatja, de ahogy ő maga egyre többször rákérdez, hogy ha egyszer a fia kezelhető, akkor miért nyomoz utána a legkisebb gyanús jelre is, másrészt ahogy egyre többen és egyre durvábban hozzák tudomására, hogy Normannel valami nagyon nincs rendben (most aztán Dylannek is van alkalma átértékelni Norma erőfeszítéseit, amiket nap nap után tesz Norman mellett), ezek a játszmák egyre kevésbé működnek.

Ezt festi alá és valamennyire alakítja is a múltkor Vice Pine Bay-re keresztelt bűnügyi rész, ami szerencsére jócskán alábbhagyott, és az is sokkal jobban kapcsolódik a Bates-családhoz, mint legutóbb. A két nagy fűültetvényes dinasztia Dylan és Romero segítségével mostanra "kigyomlálta" egymást, így a sheriff elérkezettnek látja az időt, hogy az egész várost megtisztítsa, ami egyfelől többeknek nem tetszik, másrészt így sem marad a város bűnszervezet és mindenható keresztapa nélkül, ezúttal Bob Paris személyében. A gond csak az, hogy egy súlyos üzleti titkokkal teli pendrive-nak lába kél, ami végül Normánál köt ki, aki már amúgy is vert helyzetében úgy érzi, a dolgok akkor sem lehetnek rosszabbak, ha "üzleti" ajánlatot tesz Parisnek... mintha az ilyen kaliberű, a hatalmi vákuumban éppen megerősödő fickók jól tűrnék, ahogy megzsarolják őket. Norma tovább feszegeti hát a Romero tűréshatárát, aki viszont a halmozódó hazugságok, a pozícióját fenyegető választás és DEA-ügynökök mellett (nyilván ők sem hagyják szó nélkül, hogy fél White Pine Bay a fűtermesztésből gazdagodott meg) ezt egyre kevésbé tűri jól. Pedig még Dylan is jó útra tér, és ha már kitanulta a szakmát, akkor törvényesen az orvosi célokra eladható max. 99 tő vadkendert akarja termeszteni... de persze ez sem maradthat sokáig így Caleb ismételt felbukkanása után, ami az akciózások mellett egy régóta érlelődő drámai szálat is a történetbe hoz.

Nekem jobban bejött ez az évad, mint az előző. Azt nagyon elvitte a drog körüli kavarás és az egyéb töltelékjelenetek az évad közepén, míg inkább csak az utolsó három-négy rész foglalkozott jobban Normannel. Most ilyen gond nincs, az évad végig pörög, még üresjáratot sem nagyon éreztem benne, és a Norma(n)-szálat épp csak addig hagyjuk el, amennyire az amúgy is szükséges és jól esik a feszültség és az összegubancolódó szálak miatt. Ahogy olvastam, a sorozatnak talán nem olyan jó a nézettsége, mint várták, de most úgy néz ki, mégis két évadot rendeltek belőle előre. Várós!

8,5/10
.

.
Bates Motel S2


Miután az első évadnak ott lett vége, amit a nézők többsége, köztük én is már az elejétől kezdve várt, azaz az első női hullánál, akinek a halálához a stréber-mamakedvence Norman Batesnek jó eséllyel köze van (mert azért persze kellett a sejtelem), és mert ez volt az egyik legélvezetesebb sorozat nekem idén, így aztán ennek a folytatásával sem tököltem sokáig. A motel ezúttal is remek hely volt, sok jelenetére szívesen emlékszem vissza, de mostanra a dolog kicsit megkopott, egy-két ágyrugó már bökte az oldalam, és csótány is több akadt a kelleténél.

Azon kívül, hogy leradírozzák a táblát, túl sok értelme nincs a négy hónap szünetnek, de legalább már nyár van, szünidő, tele a kert virágokkal (a színpompába borult Bates-ház azért elég bizarr jelenség), az előjegyzési könyv meg nevekkel, egyedül a tervezett elkerülő út réme fenyegeti az idillt... meg esetleg az, hogy Normát zavarja, Norman ebben a napsütésben is döglött állatokat boncol és tartósít a pincében, illetve hogy feltűnően sokat látogatja a temetőt. A közös családi programként kitalált szereplés a helyi amatőr színtársulat aktuális musicaljében lesz végül az a kezdő lökés, ami épphogy inkább elválasztja anyát és fiát, ahogy a velük kapcsolatba kerülő emberek és főleg azok titkai csak szélesítik a törést kettejük között, arról nem is beszélve, ahogy egy rég nem látott családtag felbukkanása képletesen dinamitot tömköd ebbe a résbe, hogy szétrobbantsa az egészet.

Ahogy ez a folyamat hol közel hozza őket egymáshoz, hol taszítják egymást, az még mindig a csúcsa a sorozatnak. Kiváló, ahogy Norma aggódva és félve próbálja védeni Normant, tudva, hogy mire képes, de az eseménytelen négy hónap annyira óvatlanná tette, hogy néha már azt hiszi, az egésznek vége, és normális családként élhetnek, baráti grillpartikkal, meg esetleg egy új férfival az életében. Vera Farmiga korábban is vagány jelenség volt, de most, hogy nyár van, előkerültek a színes-virágos ruhái, sokat viccelődik és építi a kapcsolatokat, az egyfelől azért jó, mert még nagyobb a kontraszt, ahogy akár pár perccel később ijedt dühében üvölt valakivel vagy zokogva omlik össze a vállát nyomó terhek alatt, és éppúgy izgalmas is lesz tőle, hiszen távol áll attól a basáskodó, házsártos Mrs. Batestől, akit én speciel a Psycho alapján elképzeltem volna. Nem az, akiről feltételeztem, hogy zsarolással és elégedetlenkedéssel érzelmileg köti Normant a szoknyájához, és ez olyan csavar volt, ami nem csak az évadot, hanem az egész Bates-univerzumot helyezi némileg új alapokra. Viszont ez az, amiért nem tudja a nap minden órájában kontroll alatt tartani a Normant érő ingereket, aki egyre többször érzi úgy, a környezetében élő nők védelme kizárólag az ő feladata, ez a feszültség meg egyre gyakrabban vezet érzelmi kitörésekhez, súlyosabb esetben pedig "filmszakadáshoz". Freddie Highmore-nak ezek az intenzív jelenetek még nem mennek annyira, de láthatóan fejlődik, például másnak is feltűnhetett a csücsörítése, mert jóval kevesebbet csinálja, a csendes mosoly mögött érlelődő pszichopatában viszont nagyon ott van, ezeknél sokkal jobban ráérez a szerepre. Az egész akkor a legjobb, amikor ők ketten vannak a képernyőn, esetleg Dylannel kiegészülve, de nem kell persze állandóan velük foglalkozni, így volt ez eddig is, lehet ettől eltérni, de csak mértékkel... és ezt a mértéket nem sikerült most eltalálnia a stábnak.

Az előző évadban még a pozitívumok között emeltem ki, hogy White Pine Bay, a helyszínül szolgáló kisváros belső ügyei egy kicsit felpörgetik a feszültséget azokon a szakaszokon is, amikor Norma és Norman témáját érdemes egy kicsit pihentetni, hogy utána nagyobbat üssön, de ezúttal némi átesést tapasztaltam a ló túloldalára. Színesítésnek jók ezek, de az évad közepén már annyira sok idő megy el rájuk, hogy kezdtem úgy érezni, stílszerűbb lenne Vice Pine Baynek nevezni a várost, a sorozatot meg VPB Chroniclesnek. Amíg ezeknek köze van Batesékhez, főleg Normához, akinek láthatóan erre az évadra az a projekt jutott, hogy minél jobban beilleszkedjen a közösség életébe, aztán ez egy kicsit túl jól sikerül neki, addig nincs is akkora baj, de az elharapódzó bandaháborús dolog a rivális családok között egyszerre volt unalmas és felesleges, és ráadásul olyan nevetséges jeleneteket eredményezett, mint Dylan western stílusú, videojátékokat idéző párbaja a szembe robogó autóval (amivel epizódokra ki is írják őt a fősodorból), vagy olyan irritáló mellékszereplőket, mint Zane Morgan.

És ha már ez jött elő: lehet, hogy más sorozatoknál is így van, vagy itt az elsőnél, de még soha nem tűnt fel ennyire, ahogy a mellékszereplők csak úgy felbukkannak a semmiből, majd ugyanoda vissza is térnek, pontosan azután, hogy az egyetlen feladatukat jól időzítetten végrehajtották. Ebből a szempontból szegény Bradley járt a legrosszabbul, akit a korábbi szöszi bálkirálynő-alapanyagból már a bevezetőben depissé és zakkanttá tettek, hogy aztán beírják a sztoriba, de egy-két résszel később már fel is rakják egy buszra. De ugyanez Cody, aki az a haver ebben a szakaszban, mint Emma volt az előzőben, de aztán elmondja, amit kell, és agyő, vagy Caleb, akit olyan tolakodóan vezettek fel az előző évad végén, hogy az egyébként jobb sorsra és jóval több konfliktusra érdemes szereplőn keresztül megmutassák, amit látnunk kell Normanről, aztán ő is eltűnik a naplementében. Az egyetlen kivétel az oxigénpalackos Emma, de neki meg az a dolga, hogy fenntartsa a motel működőképességének látszatát, amikor Norma és Norman sem ér rá, hogy az irodában legyen, az meg külön jópofa, hogy maga a szereplő sem hagyja szó nélkül, hogy egyszerű cselédnek nézik.

A legnagyobb hibának pedig a visszafogottabb parát és horrort tartom, amit a mérsékeltebb korhatár-besorolás is mutat. Az előző évadban volt erőszak és stressz dögivel, a második részre hárman is elég brutális halált haltak, nem is beszélve később Shelbyről aztán meg az "ágyjelenetéről", és ahhoz képest a mostani legtöbbször csak babazsúr. Van egy visszaemlékezős nyakvágás az előző etap hagyatékaként, és nagyon sokáig egyetlen fejlövést tud felmutatni azt egész, és végre a nyolcadik részben, azaz már csak az évadzáróra felfutásnál tér vissza az a hangulat, aminek az útjáról le sem kellett volna térni. Pedig nem nagy varázslat, elég lenne csak a házat mutatni, de egyszerűen nem játszódik elég jelenet a motelben és a környékén, nincs meg a motelnek az a fenyegető jelenléte, ami korábban volt vagy kéne, sőt, konkrétan a filmben szereplő másik motelt is baljóslatúbb zene és hangulat vezeti fel, mint ami a Bates-háznál összejött.

Második évadot az ember óhatatlanul is az első fényében véleményez, leginkább a különbségekre koncentrálva. Bár most úgy tűnhet, a második évad nagyságrendekkel rosszabb, mint az előző volt, ez nincs így, csak ami változott, az szinte mind rossz irányba történt az én szempontomból. Még mindig nagyon sok dolog van, amiért szeretni és élvezni tudom ezt a sorozatot, a Bates családhoz kötődő események még mindig szépen építik fel Norman későbbi pszichopataságát, az évad utolsó harmada meg úgy egészében tényleg baromi jó, az a Psycho, de úgy látom, a stáb belelkesedett az első évad sikerén, és hogy hosszú ideig biztosítva látják annak jövőjét, az azt is jelenti, hogy az ötleteket nagyobb időtávra próbálják elosztani, hogy a negyedik-ötödik évadra is jusson valami. Ezesetben pedig én is így teszek a pontokkal, azt a +1-et elrakom a következő évadokra.

8/10
.

.
Bates Motel S1


Mostanában egyre gyakoribbak a minisorozatok, ezzel pedig egy újabb akadály hárult el az elől, hogy az engem érdeklő témákban vagy műfajokban készülőket megnézzem... még ha így persze egyre nehezebb is szelektálni ezek között. Csak az elmúlt másfél évben indult vagy nyolc-tíz olyan, amit szívesen látnék... aztán majd meglátjuk, hogy ebből mennyi jön ténylegesen össze. Az első ezek közül végülis a Bates Motel lett, nem is azért, mert olyan jókat olvastam róla (pedig de), vagy mert annyira rajongója lennék a Psychonak (sőt, bevallom, én ezt a "hiányosságomat" csak tavaly pótoltam), hanem mert Vera Farmiga játszotta a női főszerepet, aki folyamatosan lépked egyre feljebb a kedvenc színésznőim listáján.

A készítők elcsúsztatták egy kicsit az idősíkokat, mert a Bates Motel a jelenben játszódik, de azt az időszakot dolgozza fel, amikor a tinédzser Norman Bates még együtt lakott a kedves mamával, sőt, az apja halála után éppcsak hogy beköltöztek a később hírhedtté váló házba, és elkezdik üzemeltetni a motelt. Mivel a nézők többsége ismeri a "jövőt", így már eleve attól feszültséggel teliek és borzongatóak lesznek a filmbeli jelenetek, hogy tudjuk, a két főszereplőnek mi lesz a sorsa, még ha csak évek múlva is. Ez a gerince a sorozatnak, ahogy az írók szép fokozatosan adagolják a jeleket, az okokat, amik mind-mind oda vezetnek, hogy a most még csak kicsit lázadó, de amúgy jószándékúan stréber már nem randizgatni akar a lányokkal/nőkkel, hanem álruhában leszúrni őket a zuhany alatt, és hogy a most még gondokkal-kétségekkel teli, de amúgy életvidám Norma is ott és úgy fogja végezni, ahol és ahogy.

Azzal persze még nehéz lett volna megtölteni egy (sőt, ha jól emlékszem, most már lassacskán három) évadot, hogy Norma és Norman dacosan ülnek egymással szemben, az anya kényszerrel tartja a szoknyája mellett a fiacskáját, néha meg fenyegetően néznek valakire vagy legyilkolnak ezt-azt, aki betéved hozzájuk (nem kell félni, abból sem lesz hiány, de erről majd mindjárt), ezért a következő lépés az volt, hogy kibővítették a Bates Motel "univerzumát". Például rögtön a már említett családi háttérrel, hogy ugyan csak pár másodpercre és már holtan, de látjuk Norman apját, és lassacskán az is kiderül, hogy Normannek van egy féltestvére Norma előző házasságából. Nos, Dylan is egy jó indok, hogy az anya miért kezdi és próbálja a széltől is óvni Normant, mert jól látszik, az első fiúval az összes lehetséges szülői akadályon elbukott, Dylanből "rossz társaságban" alvilági figura vált... amit Norma Normannel próbál korrigálni, és hát tudjuk, hogy mennyire átesett ezzel a ló túloldalára. De ugyanúgy "remek" alap a sorozatgyilkossá válás felé vezető úton már eleve a motel, mert bizony annak is megvan a saját múltja, aminek első jele egy padlószőnyeg alól előbukkanó jegyzetfüzet mindenféle mangás rajzokkal, amik igencsak megmozgatják Norman fantáziáját.

Még kijjebb haladva aztán ott van a motelnek helyet adó, festői tengerparti kisváros, White Pine Bay, ami elsőre ideális helynek tűnik, hogy a múltjukat hátrahagyni igyekvő Batesék új és nyugodt életet kezdjenek... de ebből csak az új fog sikerülni. White Pine Bay ugyanis csak a felszínen nyugodt, de alatta tekeregnek a viperák, és ahogy az egyik szereplő mondja, hiába tűnik itt idillinek minden, ennek bizony valakik, valahol megfizetik az árát: "Az itteniek máshogy intézik a dolgaikat, de elintézik". Norma és Norman nélkül is zajlanak az események, hiszen ők szinte még egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, és máris megugrik az egy négyzetkilométerre eső hullák száma, de van egy kómába kerülő beteg, előkerült egy húsklopfoló és pár AK, és mindezt úgy, hogy a kisebb mellékrejtényeket még meg sem említettem, pedig abból is akad. És ez, amit így elmondtam, csak a lájtos kis bevezetés, konkrétan a második rész vége, úgyhogy lesz ez ennél még vadabb is. Sosem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de ez a sorozat már majdnem túl gyors, ami szokatlanságában baromi jó, hiszen a tévés műfajban nem túl gyakori, hogy az embernek kapkodnia kell a fejét, annyi minden történik szinte párhuzamosan. Főleg, hogy futószalagon jöttek a kirakós darabjai, amiket mind-mind bele kellett illeszteni Norman személyiségébe és jövőbeli tetteibe.

Szóval feszültségben és akcióban nem lesz hiány, mindkettő majdnem pontosan van adagolva, így minél jobban elandalodik a néző a szereplők időnkénti romantikázását látva, annál biztosabb, hogy éppen valami ütős jelenetet készítenek elő. A stáb nem aknázza ki ugyan teljesen a Bates-ház és a motel környékében rejlő, baljós atmoszférát, sőt, érezhetően több a poénkodás és a lazulás az évad második felében, de ettől még kiváló munkát végeztek. Akárhányszor kezdtem el nézni, kb. két perc kellett ahhoz, hogy beszippantson a hangulat, és a főcímre már biztosan volt legalább egy kétértelmű nézés vagy mondat, amitől jelképesen kirázott a hideg. A poénokról meg annyit, hogy legalább a thrilleres jeleneteken túl is szórakoztató volt, és lehet, hogy csak az én hibám, de egyre többször nevettem el magam drámainak vagy érzelmesnek szánt jelenetek során, például hogy Norma milyen átkozottul pocsékan hazudik, a "műkutya" után meg meg is kellett állítanom egy kicsit a filmet, annyira szándékolatlanul lett annyira vicces. Butaság is talán csak egy tűnt fel -persze nem számítva azokat, amik időnként kellettek, hogy továbblendítsék a történetet vagy új vadhajtást jelentettek a sztoriban, és ha nem zavaró, elfogadom ezeket egy sorozat velejáróiként-, még rögtön az elején, amikor Normannek bemutatkozik az egyik osztálytársa azzal, hogy együtt járnak irodalomra, és felmerült bennem a kérdés, hogy szegény srác vajon mekkora eséllyel nem venné észre azt az osztálytársnőjét, aki folyamatosan maga után húz egy oxigénpalackot?!

A színészek közül értelemszerűen Vera Farmiga játékát élveztem a legjobban. A hangulatváltozásai remekek, és mindig pontosan érezte azt a kis vonalat, ami a Normanért való szülői aggódás és a hisztérikus paranoia között volt... így aztán azt is tudta, mit kell csinálni ahhoz, hogy elhitesse ennek a vonalnak az átlépését. Még nem egy "Lorraine Warren", de tévés környezetben kimagaslóan jó. A nagyobb kihívás Freddie Highmore-nak jutott, mert Anthony Perkins Normanje a filmvilág ikonikus alakja, a srác filmográfiája meg csupa jófiús karakter meg mesék, bőven messze egy pszichopatától. Az irány mindenesetre jó, el tudtam hinni, hogy ebből a fiúból "lesz" egyszer Perkins, főleg azokban a kis ijesztő félmosolyokban, amikor fantáziál, meg aztán a stáb is jól dolgozik alá a ruhákkal meg a frizurával. Amit el kéne felejtenie, az a csücsörítős vicsorgás, amit kiabálás közben csinál, mert nekem rém nevetségesnek tűnik vele.

A lényeg, hogy szobát eszem ágában sem lenne foglalni a Bates Motelben, de hogy ez a sorozat azon kevesek egyike lesz, amit nem csak meg-, de újra is nézek, legkésőbb a második évad előtt, az biztos.

9/10
.