3 találat

.
Walking with the Enemy




Ahhoz képest, hogy az országos portálok is foglalkoztak vele akkoriban, és hogy a témája (1944, Magyarország) mégiscsak ide köti, teljesen véletlenül akadtam erre a három éves filmre, mert amúgy senki nem fárasztotta magát azzal, hogy honosítsa, vagy akár "közkinccsé" tegye a "tékában"... sokáig.

A Walking with the Enemy egy egyetemista zsidó srác, Elek Cohen, és a barátja, Ferenc szemén keresztül mutatja be a II. világháború nagyjából utolsó évét, azon belül is a zsidók munkaszolgálatra vitelét, a budapesti gettósítást és a deportálást, a Dunába lövéseket, miközben -jócskán leegyszerűsítve- betekintést nyújt azokba a nagypolitikai eseményekbe -Horthy kiugrási kísérletébe, a nyilas hatalomátvételbe, majd az szovjetek bejövetelébe-, amik ezeket befolyásolták. Mivel azonban laikusoknak készült, amerikai piacra, így a történelmi illusztráció másodlagos volt, inkább akart a film a drámai és a thriller vonásokkal foglalkozni, például úgy, hogy Elek és a társai idővel SS-álruhás mentőakciókat hajtanak végre, hogy akit csak lehet, Svájcba tudjanak juttatni. Meg persze a romantikával, úgyhogy lesz egy Hannah nevű lány, akivel Elek szerelembe esik, és a kor meg a háborús veszélyek többször is próbára teszik a kapcsolatukat.

Bevallom, vannak bőven fehér foltjaim a korszak magyar történelméről (is), ezért is ülök le nagyobb kedvvel egy ilyen jellegű film elé, hogy -szem előtt tartva annak dramaturgiai sajátosságait- egy kicsit tanuljak is belőle. A Horthy-család és Szálasi jelenetei annyira minimálisak, hogy abból mondjuk éppen nem derült ki semmi új, bár azt többen is kiemelték az általam olvasott véleményekben, hogy Horthy szerepét hogyan próbálták árnyalni. Ami inkább érdekes volt, hogy a svájciak szerepéről például eddig itt hallottam a legrészletesebben, a bemutatott Üvegházról például nem is tudtam. De ami talán leginkább formálta a korszakról kialakított képemet, az az volt, ahogy "belülről" lehetett látni, hogyan élték meg a zsidók ezt a folyamatot, amit mi már 70 év távolságból akár értetlenséggel is figyelhetünk, hogy miért hagyták idáig fajulni a dolgokat, miért nem mentek, amíg lehetett... Ennek része, hogy hogyan működött az akkori körülmények között a dezinformáció és a propaganda, hogy hogyan vágták el a tájékozódástól illetve befolyásolták a zsidókat, hogy megtudják, milyen sors vár rájuk a munkaszolgálaton vagy a vagonok végállomásán, és hogyan szakították el egymástól a családokat, megkönnyítve a deportálást. Engem például meglepett, ahogy elterjedt volt az a nézet, a fiatalabb férfiaknak kötelessége munkaszolgálatra menni, kivenni a részüket a háborúból... és hogy miért csak a zsidók mentek, azt a közösségi elvárás miatt kevesen firtatták. A bizonytalanságnak, a "lassú főzésnek" meg az lett az eredménye, hogy a maradók vagy nem is tudtak arról, mi lett az elvittek sorsa, vagy rémhírnek gondolva azt nem törődtek azokkal... és sokan talán tényleg azt hitték, még egy lépés, még egy rendelet vagy korlátozás, és utána elég lesz, akkor leszállnak róluk, és ezért vártak, főleg, ha kintről is olyan képeslapok jöttek, amik a deportálást üdülésnek írták le... Aztán meg már késő volt...

Ami a film külsőségeit illeti, a képi hatásokkal még nincs is akkora baj; leszámítva egy-két gyengébb effektet a stáb azon része jó munkát végzett. Ami feltűnően gyenge volt, az a finálé összecsapása a romos gyártelepen, amiről nem csak a pocsék CGI rítt le, de az is, hogy a szűkös büdzsébe már csak ez az olcsó díszlet fért be, hogy a németek és szovjetek közötti végső csata háttere legyen. Ami viszont példás, és nekünk nyilván külön érdekesek lehetnek, azok azok a dolgok, tárgyi emlékek, feliratok, amik miatt többször is megállítottam menet közben a filmet; van itt munkaszolgálatra felszólító plakát, Magyar Nemzetbe csomagolt útlevél, üzletek feliratai az utcán, és például nagyon tetszett, hogy még azt a bizonyos képeslapot is szépen lehetett magyarul olvasni. Ehhez tartozik, hogy végre van egy amerikai film, amiben magyarosan hangzanak a nevek; nyilván akadozó kiejtéssel, de van itt a Ferenc mellett Miklós, Lajos és András is... csak a Ráhel maradt "Récsöl". Sőt, mivel megtehettem, direkt füleltem, hogy az angol szövegbe keverednek-e magyar mondatok, de igazán csak egyszer hallottam ki ezeket, mégpedig amikor a nyilasok lökdösték fel a teherautókra az embereket.

Az eddig csak "B"-kategóriás filmekben tevékenykedő írók és az első- (egyben szerintem utolsó-...) filmes rendező tapasztalatlansága viszont sajnos erősen hatott a filmre. A történetvezetés ellátja a funkcióját, és azon belül az, ahogy és amiért az álca ötlete felmerül, még izgalmas és ötletes is volt. A stábnak ellenben nem nagyon ment az érzelmek, a feszültség igazi bemutatása, amitől a film egy ilyen helyzetben nem nagyon lehet más, csak mű. Még ha figyelembe veszem is azt, amit fent leírtam a félretájékozottság és a megosztottság fals nyugalmáról, akkor is idillien hamis, ahogy a már évek óta meglevő zsidótörvények árnyékában mindenki szélesen mosolyog egymásra, ahogy '44-ben a mindennapokban ennek alig látni nyomát, mintha minden csak akkor kezdődött volna. Nekem az is túlzás, ahogy a lövések semmilyen pánikot nem idéznek elő, az meg már szimplán dühített, amikor ha az amúgy végletesen szemérmes kamera véletlenül egy holttestre tévedt, hát az minden alkalommal lehunyt szemű, békés ábrázatot mutatott, akkor is, ha halálfélelemben levő lányt, vagy a gyermekétől frissen elszakított anyát lőttek agyon éppen. Talán a színészi játék is emiatt az erőltetett semlegesség miatt lett visszafogottabb, még az ismerősebb arcoktól sem kaptam elég erős alakítást, talán csak Hannah Tointont tudnám kiemelni. Az egyetlen igazán ismert név Sir Ben Kingsley, de őszintén szólva én sosem voltam elájulva tőle, és itt is inkább tűnt szoborszerűen unottnak, mint olyan férfinak, akinek az országa és a fia között kell a képtelen döntést meghoznia.

Összességében hogy ekkora volt a csend egy II. világháborús, magyar érintettségű film körül, annak részben az lehet az oka, hogy inkább érdekes, mint jó film. Mozifilmnek készült, de méltatlan lenne mondjuk akár csak a Szabadság, szerelemmel is szembeállítani; inkább tévéfilm, azok közé belefér.


6,5/10
.

R2-D2 írta:

Enemy

Az Enemy nem könnyű film. A Fogságbant is jegyző rendező, Dennis Villeneuve azt hiszem, ezúttal túl messzire ment: másfél órás agymenéséből hiányoznak azok az egyértelmű támpontok, amik a nézők útbaigazítását hivatottak segíteni egy film nézése közben. Mert az még hagyján, hogy a felütés képeit nem értjük (s később se nagyon értjük meg), de utána jó ideig inkább egy diavetítés a film, mint valód történettel rendelkező alkotás. Ezek után érünk el a fináléhoz, ami után viszont állunk, mint fasz a lakodalomban. Az égvilágon semmi támpontot nem kapunk, hogy mi miért is történt, s egyre inkább úgy érzem, nincs is mögötte valós koncepció.

Nekem olybá tűnik az egész, a rendező szándékosan csinált egy ilyen: "Nesze bazzeg, képzelj bele, amit akarsz!" finálét, mert tudja nagyon jól, hogy itt is működni fog, ami más filmeknél már bejött: miután senki nem érti a záróképet, ezt senki sem nagyon fogja beismerni, ezáltal a filmje valami különleges, mindenek felett álló spirituális hangulatot fog kapni… Magyarán: amit nem értek, azt kultstátuszba helyezem – egy film azonban ettől korántsem lesz jó.

70%

Spoiler:

Ahogy a South Parkban mondták: "Csak mert egy ötlet túlbonyolított, még nem biztos, hogy jó."

Nem írok külön az Enemyről, mert mint film, szinte semmit nem tudnék hozzátenni ahhoz, amit elmondtál, és nagyjából ugyanúgy is gondolom az egészet, ahogy te. És bejött, itt a kultstátusz, a kommentekben meg próbálnak utánamenni az eseményeknek, de mindenki hibádzik valamiben. Az sajnos nálam nem működik, hogy ami nem illik az elképzelésbe, azt félresöpörjük, esetleg elintézzük annyival, hogy "Na, ott álomképek vannak, így nem kell közük legyen az ébrenléthez és annak összefüggéseihez".

Pedig egyébként ez a történet lehetne tök egyszerű, a felszínen majdhogynem unalmasan banális, egy mindfuck Koldus és királyfi, ha nem kéne minimum az alábbi motívumokat egy rendszerbe (rendezett káoszba) kényszeríteni:

Spoiler:

Szeretem én az agyalós filmeket, de ennyi támpontot, főleg ilyen távol a központi száltól elég nehéz összefésülni... de ha már ezért készült, a puszta élményen túl, legyen, megpróbálok eljátszani a gondolattal, hogy mi miért történik.

Ha akarom, elfogadom a fenti link kommentjei között levő megfejtést, ha akarom, akkor ezt a változatot...



...ha akarom, akkor meg azt mondom, hogy:

Spoiler:

.
Egyetlen megoldás persze nincs, és talán nem is baj. Tippjeink lehetnek a miértekről, de ezúttal -utánaolvasva és végiggondolva- már önmagában az tetszik, hogy ebben a filmben tényleg mindennek jelentősége, szimbolikus jelentése van, még egy kulcs feliratának vagy a filmek címeinek is. Néha az is elég...
.

.





Enemy




Rég vesztem el ennyire filmben… egy példára konkrétan emlékszem, pár évvel ezelőtt a Maradj! volt számomra hasonlóan nehezen dekódolható, mint most ez az Enemy…

Egy szakállas fickó (Jake Gyllenhaal) egy épület alagsorában egy ajtóhoz közelít. Elfordítja a zárban a kulcsot, majd kísérőjével együtt helyet foglal több, öltönyös ember között. A parketten épp egy nő maszturbál, a zártkörű klubnak tűnő csapat tagjai kikerekedett szemekkel nézik. A műsorszám után két újabb nő érkezik, az ő élvezetüket viszont sajnos már nem látjuk – helyette viszont az egyik leemeli a behozott tálcáról a fedőt, ami alól kimászik egy madárpók… A szakállas fickó meg behunyja a szemét…

Nos, így kezdődik ez az agymenés. Most, hogy a nyitányt még egyszer megnéztem, kezd valami halvány véleményem lenni a film történetéről – erről az írás végén külön spoilerben -, mert az biztos, hogy ami ez után következik, az túl egyszerű és kézenfekvő ahhoz, hogy igaz legyen. A kövekező tíz percben ugyanis egy Adam Bell (Jake Gyllenhaal) nevű egyetemi tanár magánéletébe csöppenünk bele, aki a saját napi rutinjának a rabjává vált: minden nap egyforma, óra a suliban, egy szőke nő este, minden monoton és egyforma. Aztán egyik nap egy kollégájának felhívására egy hasonmására bukkan: egy Anthony Claire (Jake Gyllenhaal) nevű B kategóriás színészre, aki megszólalásig hasonlít rá. Történetünk itt kettéválik, felváltva követhetjük nyomon a két férfi magánéletét, a tanár kapcsolatát egy szőke nővel, valamint a színész kapcsolatát terhes szőke!!! feleségével.

Mígnem Adam nem bírja tovább és bejelentkezik Anthonynál (ami egyébként valahol tök logikus és életszerű lépés), hogy kiderítse, mi is a hasonlóság oka. Sőt, elmegy anyjához is, nincs-e véletlenül egy ikertestvére, akiről nem tud – de az események kicsúsznak kezei közül. A színész látni sem akarja, sőt a kettejük viszonya ellenségessé válik, ami egy elképesztő fináléban, a filmtörténelem egyik legmeghökkentőbb és legértelmezhetetlenebb jelentével ér véget. Percekig csak bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi a fasz is van…

Az Enemy nem könnyű film. A Fogságbant is jegyző rendező, Dennis Villeneuve azt hiszem, ezúttal túl messzire ment: másfél órás agymenéséből hiányoznak azok az egyértelmű támpontok, amik a nézők útbaigazítását hivatottak segíteni egy film nézése közben. Mert az még hagyján, hogy a felütés képeit nem értjük (s később se nagyon értjük meg), de utána jó ideig inkább egy diavetítés a film, mint valód történettel rendelkező alkotás. Értem én, hogy a komplett képi világ Adam életének monotonitását hivatott ábrázolni, az ismétlődések, ezzel a zenével, a kimondottan sivár környezettel kiegészítve viszont az őrületbe – vagy az álomba – tudnak kergetni. A film egészen addig kimondottan unalmas, míg a két hasonmás fel nem veszi a kapcsolatot egymással, onnantól viszont talán tart valahova. Feszült, izgalmas háromnegyed óra, bár az egész képi világ, a jelenetek és vágások dinamikája még itt is képes visszahúzni a lendületet.

Ezek után érünk el a fináléhoz, ami után viszont állunk, mint fasz a lakodalomban. Az égvilágon semmi támpontot nem kapunk, hogy mi miért is történt, s egyre inkább úgy érzem, nincs is mögötte valós koncepció. Nekem olybá tűnik az egész, a rendező szándékosan csinált egy ilyen: "Nesze bazzeg, képzelj bele, amit akarsz!" finálét, mert tudja nagyon jól, hogy itt is működni fog, ami más filmeknél már bejött: miután senki nem érti a záróképet, ezt senki sem nagyon fogja beismerni, ezáltal a filmje valami különleges, mindenek felett álló spirituális hangulatot fog kapni… Magyarán: amit nem értek, azt kultstátuszba helyezem – egy film azonban ettől korántsem lesz jó. Sőt… Ráadásul ahogy olvasgatom a netet, kimondottan elzárkózott az utolsó képek magyarázatától: még a színészek sem tudták/beszélhettek róla, az mit is jelent.. Eh….  

Nekem már a Fogságbannal is komoly gondjaim voltak, a rendezőnek a thriller vonal itt sem működik maradéktalanul. Míg ott túl hosszúra nyújtotta az egészet, itt túlságosan is a saját elképzeléseit hányta vászonra. Mint mikor egy matekórán a tanár egy qrva nehéz példát villámgyorsan megold, te meg lesel a hátsó padból, mert semmit nem étettél belőle, vele ellentétben… Vagy mint egy kibaszott drogos vízió… Egyébként vízióként működik: az agyonszűrőzött kép, az gyakran totál ingerszegény környezet, a lassú felvételek kellően nyomasztóak, ha úgy veszem, sejtelmesek is. Mindehhez tök idegesítő zene is társul, kiválóan kiegészítve a hangulatot. Jake Gyllenhaal pedig egyszerűen briliáns a két szerepben (olvasom, hogy Javier Bardemnek és Christian Balenek is fel volt ajánlva a szerep), már csak miatta is érdemes megnézni a filmet. Viszont ember legyen a talpán, aki elsőre mindent dekódol, a finálét meg képtelenség: egyszerűen az szerintem csak polgárpukkasztás.



70%

Spoiler:

.